A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-28 / 26. szám

4 Raymond Bird angol fodrási legújabb ötlete: a hajat levágni, s egyenesen a fejbőrre festeni a friiurát. Ehhez a „divathoz" persze egy kis bátorság is kell. . . Valentyin Boriszenko és Anatolij Konszulov alkotása, ez a 32 mé­ter magas szoborcsoport az Oleszk melletti sikon emelkedik. A szerzőket Osztrovszkij Az acélt megedzik cimü könyve ösztönöz­te az emlékmű létrehozására. Napjainkban sokszor egy hajda­ni műszaki megoldás fölelevení­­tése is újdonságnak számit. Az NSZK-beli Theodor Rapp cég tetszetős, akril műanyagból ké­szült órája villanymotor és elem nélkül működik: csupán a lán­con függő henger súlya tartja mozgásban. Nem éppen modern megoldás, de a különös falióra akár egy ultramodern lakásban is előkelő helyet kaphat. 4 Falusi dobosok, hírmondók, hir­­hordók már csak elvétve találha­tók. Még ritkább, hogy no végzi ezt a munkát. Nos, a német Charlottenburg faluban már 38 éve Martha Küchler a hirhordó. Hetven éve ellenére fiatalosan járja az utcákat, csengővel hív­ja össze a népet, hogy felolvas­sa nekik a legfrissebb helyi híre­ket. SZABADSZOMBAT EGY BANKJEGY MESÉI 4. Szombat reggel. Kilenc óra. Tíz hónap óta minden hétvégén pontosan ilyenkor ál! meg a gazdám a toronyházak hetedik emeletén a huszonnyolcas számú lakás ajtaja előtt, hogy meg­nyomja a csengő gombját. Az ajtó mögül jól ismert, vidám sikongás hallik, majd kisvártat­va nyílik az ajtó és egy ötéves kisfiú röppen a guggoló gazdám karjai közé „szia, apu“ kiáltás­sal. A küszöbön magas, karcsú, szőkehajú asszony áll kifejezés­telen arccal, majd hogy nem mogorván. — Kérlek, vigyázz a gyerek­re, tudod, hogy fáradékony, és ne tömd, mint a kacsát, hamar elrontja a gyomrát, aztán nem fogadják be az óvodában — mondja fakó hangon, majd a gyerekhez fordul, aki annyira elfoglalt az apjával, nem is hallja, mit mond az anyja: — te meg ne rosszalkodj és vigyázz magadra, nagy ilyenkor a for­galom. — Azzal bevágja az ajtót. Ideges a mozdulata, mintha éppen az imént hagyta volna abba a veszekedést. Lenn. az utcán egymásra ne­vet apa és fia. Hogy megértik egymást. Felszabadult öröm búj­­kál a hangjukban, ugyanaz tükröződik a szemükben is. Szépek ezek az együtt töltött szombatok, a nagy csatangolá­­sok. evések, ivások. tereferék. — Most aztán hová. merre, kisöreg? — Neki a vakvilágnak, apu! Tudod. így szoktuk mondani — kiáltja a gyerek cinkos mosoly­­lyal. majd előre fut, mint a kis­­csikó, pördül egyet, aztán visz­­szairamodik az apjához, akinek a két erős karja a magasba röppenti, mint a kismadarat. — Azt álmodtam az éjjel, hogy az állatkertben megláto­gatjuk a kis pónikat, meg a tig­ris mamát, meg a lusta oroszlán papát, meg a . . . — ... meg a párducot. . . meg a . . . a hiúzt . . . Irány az állatkert! Add a kezed, apu, olyan jó. ha fogod a kezem, neked is jó, apu? — Nekem is jó, kisfiam . . . Mennek kéz a kézben beszél­getve. nevetgélve, néha cinko­san össze-összenéznek. Derült az égbolt, üdezöldek a lombok. Az állatkerthez közelitvén hir­telen megáll a kisfiú és az apjára néz fel a magasba. — Ebédre majd olyan husit eszünk krumplipürével, mint a múltkor, meg olyan finom le­vest májgombóccal, jó! Jó, apu? Meg málnát is iszunk, pirosat, meg fagyit is eszünk, csokisat. Apu, én jobban szeretem a cso­kis fagyit, mint a csokit. Miért szeretem jobban, apu? — Biztosan azért, mert jobban ízlik. Mikor már mindent megnéz­tek az állatkertben, kissé fárad­tan leültek egy padra. miköz­ben fagylaltot nyalogattak. — Apu .. . miért mondja min­dig az anyu. hogy elrontom a gyomrom, mikor én soha nem rontom el? — Azért mondja, kisfiam, mert anyuka nagyon szeret té­ged és félt. hogy megbetegszel. — Nem is igaz, hogy szeret — mondja a gyerek duzzogva. — Már hogyne szeretne! — Akkor nem verne meg . .. és mostanában mindig megver, pedig nem is vagyok rossz, az oviban is jó vagyok, mégis megver. Tudod, apu, mikor ve­szekszik az új apuval, akkor sír meg csapkod és ha. elibe kerü­lök, megver, és én akkor min­dig sírok, és azt kívánom, hogy mindig szabadszombat legyen . . . hát nem érted, apu? ... Es mért van az, hogy te vagy az én apukám, aztán meg új apuka is van. Tudod, a Géza bácsi. Anyu azt mondja, hogy most már a Géza bácsi az apukám, de én azt nem hiszem el, nem ha­gyom magam becsapni, ugye ne hagyjam, apuka? — Tudod, kisfiam, az úgy van ... — kereste a szavakat — az úgy van, hogy anyukád megharagudott rám és . . . és a bíróság úgy döntött, hogy ne­ked az anyunál kell maradnod, és mivel anyukád nem tud egyedül élni, megismerkedett a Géza bácsival, most vele él és együtt nevelnek téged, és együtt szeretnek, mert biztosan szeret a Géza bácsi is, de . . . az apu­kád, az igazi apukád én vagyok, kisfiam, és mindig is én le­szek . . . — Nem értem én ezt, apu­kám ... — mondja a fiú této­ván. — Majd egyszer megérted, kis­fiam . . . — Ha felnövök? — Igen, majd ha felnősz . .. — És miért mondja folyton az anyu, hogy te rossz ember vagy. mikor az nem is igaz, hiszen te vagy a legjobb, ugye, apu­ka? ... És a legerősebb. Az ovi­ban is megmondtam a Kertész Lalinak, hogy az én apukám a legerősebb a világon! — Sok erős ember van a vilá­gon . . . — De miért mondja az anyu, hogy te rossz vagy!? — kérdi a fiú keserű haraggal és könny­­belábad a szeme. — Csak viccel veled, kisfiam, hiszen mi is szoktunk viccelőd­ni, nem igaz? — De te sosem mondod, hogy rossz az anyu, meg azt sem, hogy ne fogadjak neki szót. — Hát ha egyszer nem rossz, nem mondhatom . . . Megebédeltek. Olyan jóízűen falatozott a fiú, hogy öröm volt nézni. Kis pohár málnát is meg­ivott és még egy fagyit is el­nyalogatott. — Nézd, apuci, majd kipuk­kad a hasam, olyan kemény, hogy dobolni is lehetne rajta! Esteledett, haza kellett menni. Kissé elfáradtak, de az együtt­­lét boldog érzése mindenért kárpótolta őket. Mikor a lift felvitte őket a hetedik emelet­re és megálltak a lakás ajtaja előtt, az apa leguggolt a fia elé. — Jól figyelj rám, kisfiam! Én most sokáig nem jöhetek érted szabadszombatokon, mert külföldön egy nagy gyárat kell összeszerelnünk, de ígérem, mi­helyt hazajövök, rögtön sietek érted és akkor egy teljes hétig együtt leszünk. Éjjel-nappal együtt leszünk, érted, kisfiam?... És most tessék, fogd ezt az öt­ven koronást, majd anyukád vesz rajta fagyit... csokisat.. . és sokat. . . A fiú megrettenve állt, aztán durcásan ellökte a bankjegyet és teleszaladt a szeme könnyel. — Nem kell a pénz... nem kell .. . nekem te kellesz, apuka — mondta a gyerek sírástól csukladozva. Két kicsi karjával átfonta az apja nyakát és vadul szorította. — Nekem te kellesz, apuka, ne menj gyárat szerelni, nekem te kellesz, apuka... — Keserves sírásától már vissz­hangzott az egész lépcsőház, miközben az apa felegyenesedett a bogáncsként hozzátapadó kis­fiával és enyhén remegő kézzel megnyomta a csengő gombját.. . 9

Next

/
Thumbnails
Contents