A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-28 / 26. szám

HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK televízió Galgóczi Erzsébet: Kinek a törvénye? Galgóczi írásaiból még igazón jól megcsinált filmet nem lát­tam. Ez a legutóbbi, a Kinek a törvénye? alapján készült sem volt remeklés. Már korábban is olvastam, de most, a Magyar Televízió által vetített film után újraolvastam az eredetileg három felvonásos szín­műnek írt alapanyagot. Az írott Kinek a törvénye? és a Szőnyi G. Sándor által rendezett Kinek a törvénye? nem egy és ugyan­az. Már-már azt mondom, ezt nem is Galgóczi Erzsébet írta. Az 1971-ben megjelent dráma össze­hasonlíthatatlanul jobb ennél. Persze, ha a könyvet nem is­merném, bizonyára azt kellene mondanom: jó film volt, egészen jó. De így...?! így hiányérzetem támadt, mert én, az olvasó, sok­kal többet tudok Mátéról, az új földesúrt játszó téeszelnökről, többet tudok a kis tizedes rendőr, Andris lelkivilágáról, „miért“-jeiről, többet az őket körülvevő falusiakról, az egész történetet körüllebegő világról. És ezt a tudást, amit Galgóczi oltott az olvasóba, azt a világot, amit ő teremtett meg írásában nem adja vissza a film. Az él­ményt fölaprózza, kisebbíti. Bár, miközben ezt írom, azzal is szá­mot vetek, hogy filmen szinte lehetetlenség - még a rutinos, jó hírben álló Szőnyi G. Sándor­nak is - az írónő írásaival vete­kedni. Galgóczi mondatai, jel­­lemrojza, belülről látása kivetít­ve mindig egy kicsit elnagyolttá válik. De még így is, a filmet nézve is csak ámuldozhatunk: mi mindent tud ez a nő az ember­ről. A paraszt emberről! A szi­vébe lát, a veséjébe! És ez a nyíltság, ez az őszinte könyörte­lenség, ez a bátorság már-már irigylésre méltó. Pedig az igaz­ság az, hogy így, csak így ér­demes nekiülni írni. Csak így ér­demes - lehet! - nekirohanni a világnak és változtatni. Megvál­toztatni. A világ csak ilyen ke­gyetlen őszinteség előtt hajt fe­jet. Egyébként hasztalan még a nekirugaszkodás is. Mert az írott és íratlan törvények nem ismer­nek pardont. Még az a törvény sem, amelyikről azt sem tudjuk, kinek a törvénye... Igaz, most világos a tétel: Galgóczi törvénye, Galgóczi em­­berségéé! -zolczer-KÔNYV Jozef Puskás: PRIZNANIE (Beismerés) A fiatal szlovák prózaíró írói fej­lődése meglehetősen gyors. 1972- ben mutatkozott be Játék életre­­halálra című novellas kötetével, s pályakezdő írásai máris ka­rakteres novellistát sejtettek. Má­sodik prózai kötete, az 1977-ben megjelent Vigasztaló csalódások mór a kortársi szlovák kritika egyértelmű elismerésével találko­zott. Mi több, ez a könyv egy­fajta „nemzetközi sikert" is ho­zott szerzőjének, hiszen népszerű Modern Könyvtár sorozatában az Európa Könyvkiadó magyarul is megjelentette. S Puskás - még mindig innen a harmincon - Priznanie (Beismerés) című leg­újabb prózájában a kisregény tágabb epikai keretei között is kipróbálta írói képességeit. Té­máját, stílusát, szemléletét és farmaképző elveit tekintve ez a három részre — Szemrehányások, Napkitörések, és Regqel útra­­kelni - tagolt kisregény tulaj­donképpen ugyanazt vonultatja föl, ahogyan s ami Puskást ko­rábban a novelláiban foglalkoz­tatta. írásának fiatal szerkesztő­hőse tulajdonképpen nem csinál mást, mint ráeszmél valamire, átérez, értékel valamit, nyugta­lanság fogja el, agresszívvé vá­lik, bírálatot gyakorol, fölénye­sen lebecsül valamit, kínos, ko­mikus vagy éppen traqikomikus helyzetbe kerül, ám minden kö­rülmények közt be ke'l bizonyíta­nia, hoqy képes vagy nem ké­pes úrrá lenni a kiaiokult hely­zeten. A kisregény kompozícióiát a főhősnek az apjával és anyjá­val folytatott fiktív levelezése ad­ja. akik egykor elváltak s most úira egymáshoz békülnének. Döntő szót várnak „okos" fiuk­tól. aki saját esendőségének in­­tellektualizólt „beismerésével" mond le tervezett kérlelhetetlen­­séaéről. Puskás jelen kisregényé­nek az alakok - elsőül is a fő­hős — erős belső ábrázolása, magatartásuk lélektanilag Don­­tos elemzése a leqfőbb erénye. Akárcsak elbeszéléseiben, itt is evidens a gondolati elem túl­súlya a szlovák prózában hagyo­mányosabb lírizálóval szemben. Mindent egybevetve: Puskás az írói teljesítmény egyenetlensé­geire jobban fényt derítő tágabb epikai formában is „hozta ön­magát", véleményem szerint azonban mégis a novella lesz az igazi műfaja. (Smena, 1979) Bereck József Peter Gülke: Szerzetesek, polgárok, trubadúrok „A középkor művészetéről kiala­kított képünkben a zene szinte alig szerepel. Székesegyházak, várak állnak elsősorban sze­münk előtt, majd épületplaszti­kák, festmények. . . A középkor építészeti emlékeihez képest az egykorú zenei emlékekből szinte semmit sem publikáltak" - írja Gülke könyvének bevezetőjében s így folytatja: „Még a szakem­berek szűkebb körében is csak­nem teljesen feledésbe merülte középkori zene. Az építésznek tudnia kell, mit alkottak elődei a középkorban vagy az antik vi­lágban. A muzsikustól ezt nem kívánják meg" Még inkább így van ez a „nem szakemberek” s „nem mu­zsikusok" esetében. Tegyük szí­vünkre a kezünket s valljuk be: mit tudunk a középkori s egyál­talán a barokk-előtti (s Európán kívüli) zeneművészetről? Gyakor­latilag semmit. Pedig, hála a rá­diónak, televíziónak s főként a hanglemezeknek, egyre gyakrab­ban van immár módjában a mai zenebarátnak középkori, netán Európán kívüli zenét hallani. De olvasni erről, tájékozódni ebben a kérdésben? A szó legszorosabb értelmé­ben hézagpótló munkának mi­nősíthető hót — s gondolom nemcsak magyar nyelven az, vi­lágviszonylatban is — a német Peter Gülke munkája a közép­kori zenéről. A budapesti Zene­műkiadó pompás kivitelezésben, számos fekete-fehér és színes melléklettel, gazdag bibliográ­fiával, Szigeti Kilián és Rácz Ju­dit gondos fordításában jelen­tette meg ezt az aránylag friss, mindössze öt esztendeje, Lipcsé­ben napvilágot látott könyvet. S hogy mi mindenről tájékozód­hatunk lapjairól? íme, a fejeze­tek címei: Az egyszólamú egyházi ének - A többszólamúság kezdetei - Usus és Scientia (magyarul: Gyakorlat és Tudomány) - A vándorzenész-művészet és a lovagi Ura — A Notre-Dame is­kola és az Ars Antiqua - Ars Nova és Ars Subtílior - A tre­cento zenéje - Kitekintés. Szerzetesek, polgárok, truba­dúrok. Nyilván nem Ok nélkül adta a szerző a száraz „A kö­zépkor zenéje" mellett művének ezt a megvilágító címet. Azt akarta vele kifejezni, hogy a középkorban elsősorban ez a három réteg „művelte" a zenét, a középkor zenéje mindenekelőtt egyházi, polgári és lovagi zene. Peter Gülke könyve, annak el­lenére, hogy a szó legnemesebb értelmében ismeretterjesztő mun­ka, bizonyos előképzettséget föl­tételez olvasójától vagy legaláb­bis bizonyos fokú jártasságot egyrészt a Boch-előtti zenében, másrészt általában a középkor­ban. Csak azok számára nyílik ki teljes pompájában, akik ren­delkeznek eme jártassággal. (cselényi) SZÍNHÁZ Barbárok A századforduló éveiben a ko­rabeli Oroszországban szacio ó­­gioilag érdekes, politikailag fon­tos problémát jelentett a bukás­ra ítélt városi és vidéki intelli­gencia életvitelének, emberi s erkölcsi züllöttségének feltárása. Az ezerkilencszázas évek legele­jén Makszim Gorkij három da­rabjában (Nyári vendégek, A Nap fiai, Barbárok) is foglalko­zott ezekkel a társadalmilag iz­galmas kérdésekkel. E közös té­maforrásból fogant „drámatriló­­gióból" a bratislavai Üj Színpad a Barbárokat tűzte műsoróra Gorkij e színművében egy­szerre több síkon szemléli a for­radalom előtti Oroszország vi­déken honos életét. Kissé elna­gyolva, itt-ott ironizáló hang­nemben állítja pellengérre a kis városi miliőt meghatározó hiva­­talnokocskákat, a céltalanul élő birtokosokat és a jellemtelen csalókat. A második síkon egy diák: Lukin leplezi le magabiz­tos felülnézetben a városkába érkezett vasútépítő mérnökök egy csoportját, akiket - a régi barbárok gondolkodásmódjához hasolóan - csupán egyéni, ci­nikus és haszonleső szándékaik érdekelnek. Az előadás rendezője: Ondrej Šulaj a történetnek ezt a kétsikú vonalvezetését használta ki arra, hogy eltérjen a darab általáno­san ismert, mondhatnám hagyo­mányos színházi értelmezésétől, ahol többnyire a tragikus fel­hangok és Lukin forradalmi ön­tudata vannak túlsúlyban. Sulaj szándéka kilélezni ugyan a kon­fliktust, de nem pusztán a szo­ciális törvényszerűségek kihang­súlyozásával, hanem a mai né­ző életszemléletéhez s gondolko­dásmódjához közelebb álló eti­kai-társadalmi szempontok kie­melésével. A rendező ezzel tulaj­donképpen a századforduló évei­ben játszódó cselekménnyel a mának akar üzenni és a kispol­gári életmód veszélye ellen fi­gyelmeztetni. Célja megvalósítá­sa közben helyenként már a bo­hózat határát súroló groteszk vígjátéki elemekre épít és így az egyes figurák karikatúrái egyben azok jellembeli paródiáivá is válnak. Valóban vidám az előadás, a népes szereplőgárda tényleg kedvvel komédiázik, ám ez a parodizáló alapállás nem csu­pán a drámai konfliktus mélysé­gét teszi sekélyesebbé, hanem egyben elmossa a szöveg sok­helyütt föllelhető metaforisztikus értelmét is. Igaz, a néző szíve­sen nevet és szórakozik, sőt, az is lehetséges, hogy az előadás groteszk végkicsengése még a sok hahota utón is meglepi - de eszébe sem jut (a rendezői szán­déknak eleget téve) belegondol­ni a Barbárok mába szóló üze­netébe. Kár pedig, mert a gorkiji mon­danivaló ma is aktuális. Miklósi Péter INNEN ONNAN Tammy és Mai az állatorvosok 21. világkongresszusára érkező ausztrál küldöttség ajándéka­ként került Moszkvába. A moszk­vai állatkertben már „be is ren­dezkedtek". Mind nagyobb népszerűségnél örvendő sport a lengyel ringe (gumikarikával játsszák). Mái számos ringóversenyt rendezte! mind egyéni, mind családi „ka­tegóriában". Lengyelországban összesen 170( üzemi lúvószenekar működik. A közelmúltban megrendezett or­szágos versenyükön a wodzisla­­wi Május 1. Gyár fúvószenekari-1 bizonyult a legjobbnak. 8

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents