A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-21 / 25. szám
Minden évben egyszer Gombaszögre irányul a figyelem. A csehszlovákiai magyar dolgozók országos kulturális ünnepségének színhelyére. A gyönyörű, vadregényes tájra, a csodás színekben pompázó erdőre, fejünk fölött a kívánt és óhajtott derűs, kék égre, körülöttünk a történelmet idéző és kirándulók ezreit vonzó, a vidék fölé magasodó krasznahorkai várra, az' értékben, műkincsben gazdag betléri (Betliar) kastélyra, az Európában is egyedülálló aragonitbarlangra, a két országot testvérien összekötő Domica- Aggteleki cseppkőbarlangra, s gombaszögi párjára, amelybeaz egészségesek gyönyörködni, az asztmás betegek gyógyulást keresni járnak. Gombaszögre suhan velem az autó. Nem is oda, hanem a Gombaszöget ölelő vidékre. Még mindig fülemben cseng a Tavaszi szél. . . országos népdalverseny döntőjének könnyfacsaróan szép ipolyvarbói (Vrbovka) menyasszonybúcsúztatója. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet felejteni, az emlékezet faláról letörölni. Ahogy közeledem Gombaszöghöz, úgy elevenedik meg lelki szemem előtt a tavalyi ünnepség számomra legmeghatóbb jelenete, a népviseletbe öltöztetett zsarnói (Žarnov) és szepsi (Moldava nad Bodvou) gyerekek közös tánca. Fehér liliomszál, ugorj a Tiszába, majd a Hej kiskorsó. . . Hallom, ahogy szépen, tisztán éneklik a dalt, ahogy játszva, játékosan végigtáncolják a táncot, mit sem sejtve arról, hogy a legszebb és legfrissebb élményt nyújtják tíz- és tízezer embernek. Hogy falujuk egyetlen izgalmas szemmé változott azokban a percekben a bratislavai televízió egyenes adása jóvoltából. Fehér liliomszál, ugorj a Tiszába. .. Igen, igen, hol van Zsarnó, mi van a nagyszerűen táncoló gyerekekkel, s a cigánykereket hányó Havrankó Bogyival. Elrobogunk Gombaszög mellett, Tornáról (Turňa nad Bodvou) fordulunk a zsarnói bekötőútra. A falu nem nagy, körü I belül: hatszáz lakosú, domb lábához szelídül a Bódva völgyében, jó sok ház már a domb tetején, mintha onnan az egész világot szeretné látni. Gyermektánccsoport már nincs, de a tavalyi kulturális ünnepség zsarnói kis hősei megvannak, iskolába járnak, ki helyben, ki Tornára az általánosba. Weiszer Eszter, szeretett és felejthetetlen tanító nénijük, tánccsoportjuk életre hívója már Buzitán tanít, kevesebb gyermek, kevesebb tanító okán. . . A dombon állok meg, a legszélső ház előtt, ahonnan jó karnyújtásnyira a temető. Itt, a dombon laknak Havrankó Bogiék, ide futnak össze néhányon a Fehér liliomszál kis dalosai, táncosai, Köteles Erika, Szabó Gabriella, Kiss Tibor, Ongyrk János, Köteles Lajos, Dobos Iveta és Havrankó Bogyi. Körülvesznek, emlékeznek.- Labdáztunk, játszottunk, gyakoroltunk a gombaszögi réten. És néztük a sok embert. Soha annyi embert még nem láttunk. Szeretnénk újra Gombaszögre menni, de ki visz bennünket oda? Gombaszög emléke bennünk marad! Elhiszem, amit mondanak. El-MÁCS JÓZSEF hiszem, hogy a gombaszögi szereplés életre szóló emlék. El kell mondaniuk újra és újra barátok és a család körében, majdan férjüknek, feleségüknek, gyermekeiknek és az unokáknak. Kár, hogy nem jönnek újra, csak az vigasztal, hogy jönnek helyettü k mások. Gombaszög mindig tartogat meglepetést. Gyermekeink helyet kértek a színpadon. Együtt teszik széppé nagy országos ünnepségünket a fiatalokkal és a felnőttekkel. Legkiválóbb dalos és táncos szereplőinkkel. Járom a vidéket, falvakon suhanok keresztül, közben arra gondolok, vajon a Gombaszöghöz legközelebbi falvakban akadnak-e olyanok, akik még nem voltak jelen a kétnapos ünnepségen. Nem keresem őket. Vígtelkére sem kanyarodom be, men ebben a kis községben, akik nincsenek jelen Gombaszö-12
