A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-21 / 25. szám
nagy tetteket, amelyekről a csatornázási üzemben még maga az igazgató sem álmodik. Utána elhatározta, hogy kimegy az utcára. A szekrényben talált egy régi svájcisapkát, nagy nehezen alágyömöszölte a makacs hajfonatokat (nem illik a nyilvánosságot provokálni, jutott eszébe), és becsapta maga mögött az ajtót. A zsebéből előhúzta a kulcscsomót, a kulcsot megszokott mozdulattal a zárba illesztette, s talán éppen ezért, mert hebehurgyán, figyelmetlenül csinálta, megfeledkezve hatalmas erejéről, beletörte a zárba. A homlokát kiverte a verejték, és bár mindig hordott magánál pótkulcsot, nekikeseredve néhányszor megrázta a kilincset. Aztán bevásárlószatyorral a kezében megjelent a szomszédasszony, széles mosollyal ránézett, és felkiáltott:- Az istenért, könyvelő úr,'mi történt?- Tudja, a kulcs - sziszegte lassan, és dühösen méregette a káposztafejekkel teli hólószatyrot.- Micsoda? Elvesztette?- Nem, beletörött.- És most nem tud bemenni?- Semmirekellők, naplopák - könnyített magon. — Miért csinálnak ilyen zárakat, ha beléjük törik a kulcs?- Ezt mondom én is - mondta a szomszédasszony. Odasompolygott a nyugdijos is az ötödik emeletről.- Valamikor jobb zárak voltak — mondta selypítve. . — Semmirekellők, naplopák - könnyített a dühén újra Juraj Velúr. - De én ezt nem hagyom annyiban.- Jól teszi - mondta a szomszédasszony. - Ne is hagyja. Megbocsáthatatlan ostobaság volna, ha annyiban hagyná.- Jaj nektek, akik olyan zárakat csináltok, amelyekbe beletörik a- kulcs - rázta meg az öklét Velúr. - Reszkessetek, ti senkiháziak, ti csirkefogók, ti ingyenélők, ti anyaszomorítók.- Az istenért, ne oiyan hangosan - mondta egy nagyvilági értelmiségi nő a második emeletről. De Juraj Velúrt már nem lehetett lecsendesíteni. Akár az ószövetség prófétája, szórta az átkot, pontosan nem is tudta, kinek a fejére, ám sejtette, hoqy lennie kell valakinek, egy valóságos személynek, akinek így vagy úgy, köze van ehhez a zárhoz, és az összes többi zárhoz is a világon, s az megérdemli a legrosszabbat- A körülmények, a valóban banális körülmények kényszerítették őt, Juraj Velúrt arra, hogy a dolgokat a helyükre tegye. Milyen jó. hogy éppen ma változtam Jónošikká, gondolta. Ha ez tegnap történik, meg se nyikkantam volna. Ezalatt az összes lakásból, még a szomszédos tömbökből is szállingózni kezdtek az első emeletre a lakók. Anyókák, asszonyok kicsinyükkel a karjukon, naplopák, délutáni műszakosok, iskolások és néhány hózbeli kutya meg macska is.- ütött a leszámolás órája — lihegte Juraj Velúr. — Majd meglátjátok! Adok én nektek becsapni a becsületes embert, odalökni neki egy ilyen csapnivaló zárat. Majd én megmutatom nektek, olyan zárakat csinálni, amelyekbe beletörik a kulcs. A nekibőszült Juraj Velúr olyan félelmetes volt, hegy senki se mert szólni hozzá, senki se merészkedett áttörni o kört, amely mindjárt a kezdet kezdetén alakult körötte.- Ha most a kezem közé kap- Ifbtnék egy ilyen zárkészítőt - harsogta Juraj Velúr —t tudják mit csinálnék vele?- Juj - sikoltottak fel az öreg. asszonyok, és néhányon keresztet vetettek.- Izekre szedném. Egy szemernyi húst se hagynék rajta. A csontjait pedig odavetném nektek — mutatott kezével o mozdulatára farkukat csóváló kutyákra.- Valamit tennünk kellene - suttogta az értelmiségi nő a második emeletről. - Mert még meggyilkol valakit.- Hadd gyilkoljon - mondta hidegvérüen o nyugdíjas. — A régi időkben is történitek gyilkosságok.--Ajtó, nyílj ki! - ordított Juraj Velúr. Majd rövid nekifutással belerúgott, ám a következő pillanatban feljajdult, és a lábához kapott - A disznók, ilyen kemény ajtókat gyártanak, hoqy ezzel is csak borsot törjenek az ember orra alá. — Aztán legalább leköpte az ajtót. Az idősebb szemlélők lassan zsámolyokat, összecsukható kerti székeket és különféle - ládákat hoztak, kényelembe helyezkedtek a lépcsőházban. — A végén még megvész — jegyezte meg az értelmiségi nő. - Olvastam ilyenekről az enciklopédiában. Akkor pedig mindnyájan veszélyben forgunk. Én nem maradok itt tovább. Van nekem elég bajom. De senki se hallgatott rá. Egy hetedik emeleti sokgyermekes családanya békésen szoptatta legkisebb csemetéjét, miközben a szeme szinte falta a svájcisapkós férfi dühös mozdulatait. Néhány siheder megbújt a falmélyedésben, és parittyából apró szögekkel lövöldözték. De Juraj Velúr szent haragján kívül semmit sem érzékelt, sőt dühöngésének okát is elfelejtette már. Valahonnan hirtelen előkerült a házmester. A nézők tiszteletteljesen utat engedtek neki, és hagyok, hogy odamehessen egészen Juraj Velúrhoz. Az értelmiségi nő eltakarta a szemét, és elájult. Amikor látta, hogy senki se próbálja élesztgetni, sértődötten hátrahúzódott^ — Mi történik itt? - kérdezte a halotti csendben a házmester. — A könyvelő úr eltörte a kulcsát — bátorodott neki végül is a szomszédasszony.- Az is valami? - mondta a házmester. Egy darabig gyufaszállal kotorászott a zárban, aztán kivette belőle a kulcs letört darabkáját. - Kész is van - mondta, és megvetően elfordult a sóbálvánnyá meredt Juraj Velúrtól. — Mago. . . maga. . . — lépett utána egyet, de többre nem futotta a bátorságából, csupán a hangját emelte fel. — Hogy merészelte? Ki hívta ide? Hogy tehette. . . Az én ajtómban babrálni. . . Az én záramban. . . Tiltakozom. Hallja? Tiltakozom. De a házmester mögött már bezárult a bámészkodók gyűrűje, így Juraj Velúr ismét egyedül maradt a kör közepén, és tehetetlenül, siránkozva egyre csak azt hajtogatta:- Én tiltakozom, emberek, én tiltakozom. A lépcsőhöz kiürült, csak a cukorkás papírok és a háziállatok hagyta kis tócsák maradtak ott. Az oldalán, valahol a bordái alatt még egyszer eltalálta egy szög. Most megérezte, megrándult, a kezével félénken eltakarta az arcát, de több lövés már nem esett, nyilván a sihederek is elunták ezt a vég nélküli komédiát, és azóta mór valahol a harmadik udvarban jártak. Mintha álomban járna, leballagott a lépcsőn, lopva átsietett az utcán, és körülkémlelve, hogy nem látja-e valaki, egyenesen a fodrászatnak vette az útját.- Rövidre - mondta, amikor szégyenkezve levette a svájcisapkáját. — Egészen rövidre, kérem. — Aztán már csak az ollók jótékony csattogását érzékelte, amely valahonnan messziről jött, s misztikusan összecsengett ki nem mondott atavisztikus mondatokkal, hogy azokat, akiket megs.ütöttek, meg is kell enni, hogy borsót kell szórni a lábuk alá, és a derekukba vágni a fokost, de egyszeriben mór ennek te volt értelme, ugyanúgy, mint ahogy egyetlen nyisszantással a piszkos műhely olajos padlójára hullva a sűrű hajfonatok is értelmüket vesztették. (Tóth Elemér fordítása) JOZEF KOT ŕ \ RESZELI FERENC: EMLÉKBESZÉD (József Attila címére) Még vékony a csontom: húsvéti vessző. De mór törik, mert zser.dülnöm fagyban adatott, és okkeres aszályban voltam csecsszopó. Gyenge kérgemet kristályos dérből szőtte rám a tél, alatta ürmös verejték gyöngyözik. Kurta múltamból vonat visz Szeredbe ... ott egy építkezésen dolgozom: ugráltat engem tizenkét kőműves. Hóból és homokból, cementből meg mészből, vértelen ököllel dagasztom a maltert, és szurkot főzök a téli ég alatt. Gumicsizmámban nyirkos kapca, pórusaimban cement és félelem, húsomban sovány füst szaga, szememben útonálló szomorúság, arcomon hetedhét falura szóló szégyen: mert verset írok és gyarlón titkolom, akárcsak azt, hogy olykor éhezem. Nyelvem alatt a rakodópart alsó kövét hordozom és halogatom az eljövendő nkarnációt. Csákányommal szurok-konzervek százait nyitom fel s egy télen át a tüzet örülállom - egymagám, mint néma csődület. Tizenkét kőműves naponta enni indul. Én meg csak ténferegni. Mert keserves ülnöm ott az asztaluknál s nézni, hogy pompás szalonnákat esznek, remek késekkel, szertartásosan. Félek a szíves szótól, félek a megosztott kenyértől, félek a gúnytól, a szánalomtól, a duplafedelű jóságtól rettegek. S amíg mások esznek, addig én ablaktalan, huzatos szobákban rejtőzöm el, ahol majd nemsokára fürge asszonyok forró leveskét főznek alkonyatkor, és lábaiknál kisgyerek totyog. Elbújok hát a lakation zugokban s ott verseiddel kínozom magom — a hatvanas évek elején, egy télben. József Attila! Ha élnél, én vonatra ülnék s járulnék eléd: fogadj örökbe. Mert világgá mentem: nincs kihez fordítni arcomat. Lapos táskámból a könyvedet egy kőműves kivette, majd felmutatta a barakk közepén: íme, szalonna gyanánt ő ezt eszi! Ezért vékony a malter, ezért vostag a szurok! Ez rosszabb mint a Cigányrudi volt! József Attila, te szigorú proletár! Gyere el közénk és csapj szét tündöklő szavaddal! Mondd el, hogy irgalom nélkül nem nő ki a repce, hogy retek a földben megkövül, zöld lesz a tűz lángja és üszőkké ég a zsemle, szeretőnk melle a markunkban marad. Ott kellett volna lenned akkor is, mikor a tucatnyi kőműves éppen sörözni ment, s a holtidőben, ott a tűz tövében: elővettem a könyvedet. Azt olvastam, hogy nincs bocsánat s a szurok közben buzgón fortyogott . . . „S lm váratlan előbukkant egy férfi ..." A főnököm volt és ordítani kezdett, mert munkaidőben verset olvasok. A könyvedet a kezemből kitépte s mint szörnyű bűnjelet - bevágta a tűzbe. Ilyen prózai módon lettem akkor munkanélküli. Sarkonfordultam, indultam szótlanul. Emlékszem: fölöttünk a daru is megállt s a magasból a dorus röhögött. 11
