A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-21 / 25. szám

Juraj Velúr reggel Jónošíkként ébredt. Eleinte el sem akarta hinni, sokáig dörzsölte a szemét, a nyelvét harapdálta, hanem aztán a tükörbe pillantva észrevette, hogy az arca megkeményedett, szögletessé vált, a rettenthetetlen harcos vonásait a könyörtelen, bosszúálló vigyorát vette fel, s mindezen felül két rózsaszín, elálló Tüle mögül ébenfekete hajfonatok kandikálnak ki. Az egyiket a kezére csavarta, és néhányszor megrántotta, de semmi kétség, az ő varkocsa volt, sőt a színe is - sötétebb a sötét éjszakánál - az ő rövid frizurájáé, amely most a hosszú hajfonatok szomszédságában valószínűtlenül, meseszerűen hatott. Felkelt, egy kis hideg vízzel megmosta a szemét, lassan felöltözött, és lopva újra a tükörbe pillantott, de minden jel arra vallott, hogy a hajfonatok és az előbb felrémlö kép, mely a vonásait egyszerre oly markánsaknak mutatta, valóság, el kell fogadnia őket, mint ahogy elfogadja orrának vagy fülének a jelenlétét, és most már csak az a kérdés, hogyan alkalmazkodjék ehhez az új helyzethez, miként vélekedjék róla. Régi szokása szerint kinyitotta első emeleti lakásának az ablakát, hogy friss, reggeli levegőt szippantson. Ám a füle mellett abban a pillanatban meglebbentek a hajfonatok, és szabadon lengtek a friss szélben, ezért ráébredve aránytalan hosszúságukra, szégyenkezve visszahúzódott, gyorsan bezárta az oblakot, sőt még a redőnyt is leengedte. De aztán eszébe ötlött, hogy tulajdonképpen mindez fölösleges is, mert a tény, hogy ő Jánošík, s küldetése von ezen a földön, nem szégyen, ellenkezőleg, büszke küldetés, nagy tettek előhírnöke; mindjárt könnyebb lett a szive, a lába is mintha mázsás súlyoktól szabadult volna, ugrándozott, táncra perdült, rendkívüli erő gyülemlett fel benne, minden idegszálával érezte e pillanat nagyságát és történelmi jelentőségét, amely belőle, Juraj Velúrból, a csatornázási üzem bérelszámolójából hőst varázsolt, méghozzá minden idegen segítség és protekció nélkül, ráadásul teljesen ingyen. Ha belegondolok, morfondírozott, hogy halálomig a bérkönyvelőség poros aktái között kellene kuksolnom, és a számológép kattogásával gyötörni a fülemet, micsoda ki. látás, uramisten, milyen keserű, méltatlan sors. Mert én nemcsak bérelszámoló vagyok. Énbennem sokkal több lakozik, bennem egyesül a régi elődök ősereje, az eljövendő utódok látnokisága, és minden, minden, amit csak akarok, mert én már nem vagyok én, ha ezt különösebben nem érzem is, sőt a boldogságom tán éppen ezért csak annál nagyobb. Aztán telefonálta hivatalba, és bejelentette, hogy nyomós okból ma nem mehet be munkába (és lehet, hogy holnap se, és ki tudja, nem húzódik-e el még tovább is ez a dolog), mert megbocsáthatatlan bűn len. ne a fizetési szalagok összeállításával bíbelődnie, amikor nagy tetteket hajthat végre, olyan

JOZEF KOT

1936. szeptember 1-én született Bratislavában. Szülővárosában érettségizett, majd angol-szlovák szakot végzett a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Már egyetemista korában a Mladá tvorba című folyóirat szerkesztője volt. A két évi katonai szolgálat befejeztével öt évig a Slovenské pohľady című folyóirat szerkesztőségében dolgozott, aztán két esztendeig a Revue svetovej literatúry (Világirodalmi Revü) főszerkesztő-helyettese volt. 1968-tól 1971-ig

a Tatran Kiadó főszerkesztője, 1971-től pedig a Szlovák Szocialista Köztársaság Művelődésügyi Minisztériumában a művészeti osztály igazgatója.

Első elbeszélése már 1956-ban megjelent a Mladó tvorbában, de ezután még csaknem egy évtizedig nem prózaíróként, hanem kritikusként és műfordítóként szerepelt a folyóiratok hasábjain. Eleinte főként a világirodalomból megjelent műfordításokat recenzálta. Az eredeti szlovák irodalmi művekről írott kritikáiban mindenekelőtt az ötvenes évek végén megnyilvánuló üres folklórszerüség ellen lépett fel. A fiatal prózairodalomtól főleg a gondolatokat kérte számon. A szocialista realizmust sokoldalú ábrázolási módszerként értelmezte, amely nem lehet meg kísérletezés nélkül.

Saját prózai műveiben mindenekelőtt eredetiségre törekszik. Első könyve, az 1963-ban kiadott Poslední (Az utolsók) témáját katonai környezetből merítette; intermezzókkal egymáshoz kapcsolt prózai írások gyűjteménye ez a kötet, ám a szóban forgó írások nem minősíthetők elbeszéléseknek: nem is annyira történetek, mint inkább pillanatképek. A humor és az irónia gyakran szatírává erősödik bennük. Kísérleti jellegű volt második -kötete, a Nanebevstúpenie stredného útočníka (1965: A középcsatár mennybemenetele, Madách 1977). Ebben azokat a pszichikai és társadalmi „mechanizmusokat" próbálja megragadni, amelyek emberre és társadalomra egyaránt deformáló hatással vannak, mint például a hatalom, a túlzott felelősség, a félelem érzete stb. Történeteiből a fantasztikum 'és az abszurd sem hiányzik, amely következő elbeszélésgyűjteményében, a Vítanie jari (1968, Tavaszköszöntő) címűben is jelentős szerephez jutott. A groteszk, abszurditásba hajló látásmód Kot esetében azonban sohasem öncélú játék. Minden írását fanyar humorba ágyazott jobbító szándék hatja ót, az az igyekezet, hogy az elénk tartott „görbe tükörben" magunkra ismerjünk, s a tisztább, a szebb, a boldogabb és igazabb jövő érdekében őszintébben, egyenesebben próbáljunk élni.

A hetvenes évek első felétől új korszak kezdődött Jozef Kot művészetében. A groteszk és az abszurd eltűnik írásaiból, az irónia és a gyakran bizarr helyzetek viszont továbbra is prózájának jellemző vonásai maradnak. A Horúčka (1973, Láz) című kisregényében (cselekménye egy kis nyomdában játszódik) a hatvonas évek végén kialakult válságos helyzet gyökereit, okait próbálja felfedezni. Ebből a művéből film is készült. Hasonló jellegű a Slovenské pohľady 1977/11-12. számaiban publikált Narodeniny (Születésnap) című kisregénye is.

Jozef Kot műfordítóként is jelentős munkát végzett; főként a huszadik századi angol—amerikai realista irodalmat tolmácsolta a szlovák olvasóknak. A hetvenes évek elejétől csaknem kizárólag Shakespeare fordításának szenteli magát. Munkássága elismeréséül az idén megkapta az „érdemes művész" címet. — v-10