A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-19 / 3. szám
órtom magom a dologba, kimásztam az asztal alól, és megszagoltam Márta lábát. Talán túlontúl nedves és hideg volt az orrom, elég az hozzá, hogy nem a legszerencsésebb módon avatkoztam be. Elegáns lábával Márta akkorákat dobbantott, hogy szinte nyögött bele a padló, kiáltott valamit, amit végképp nem lehetett érteni, mint amikor a magunkfajta négylábú nagyot vonít, mert az ajtó becsipte a farkát. No és Márta belém rúgott. Repültem, gurultam a padlón, nyüszítettem egy kicsit, s aztán mit volt mit tennem, visszabújtam az asztal alá, csendben feküdtem, és azon búslakodtam, milyen keserves az élet az emberek között. A főnök egyszer csak felpattant, nem azon nyomban, hanem kis idő elteltével, nyilván rövid fontolgatás után cselekedett. Márta megrettent tőle, és pár lépést hátrált. — Ide hallgass — kiáltotta a főnök —, nem bánom, kínozz bennünket mindannyiunkat, ahogy neked tetszik, kínozd az egész házat, meg mit tudom én, kit mindenkit, de a kutyát nem fogod kínozni. Ezt jól jegyezd meg! — Tovább nem bírt magán uralkodni, s lekent Mártánok két pofont. Márta kirohant a szobából. valahogy kiment a formájából, nyilván sokat jártak mór, sokat cipeltek, hol sík, hol hepehupás földön, hegynek föl, völgynek le, föl a lépcsőn, le a lépcsőn, bizonyára sokszor álltak sort különböző helyeken, a főnök lába csontos, a feleségéé elegánsan gömbölyded, lágy, mint a vaj, roppant fehér, helyenként finom kék erek díszítik. Talán nem is a járástól olyanok azok a lábak, gondoltam ott a főnök íróasztala alatt fektémben, hanem attól, hogy szünet nélkül álldogálnak és várakoznak valahol. Jómagam is hozzászoktam már az álldogáláshoz, amikor a falko szabadságra készülődött, álltam az útlevélosztály előtt, a konzulátus előtt, a bankban, meg mit tudom én, hol mindenütt. Csakhogy én ilyenkor ülök is egy sort, meg leleheveredem is. „ölj le!“, „ülj!“, „Maradj ülve!", „Hagyj békén!“ Az ilyen és hasonló rendreutasításokat hallgatva megtanultam várakozni. Igen, hozzászoktam a várakozáshoz, de közben menynyit állok, heverek, üldögélek! Mikor az emberek valamilyen ajtó előtt hosszú sorban állnak, csak látszólag mozdulatlan az a — Mártát megverned. — Aztán miért? — Mikor keresse a fiúk társaságát, ha nem most? — kérdezte emeltebb hangon a főnökrvé. — Nincs igazam? Majd amikor már olyan lesz, mint én vagyok? Amíg fiatal, szép ... utána már késő lesz. Te ezt nem látod be? — Tulajdonképpen mit kellene belátnom? — Úristen! — ült le a főnökné a fotelba, és maga alá húzta a lábát. — Miért etetjük, ruházzuk? Miért gondoskodunk róla? Miért dédelgetem, nevelem kicsi korától, miért mosok, varrók rá, miért viselem gondját, ugyan miért? Azért, hogy itthon üljön? Bizony nem azért... Vagy talán igen? — Azért, hogy tanulhasson, felkészüljön a tisztességes életre, férjhez menjen egy tisztességes emberhez... No és te tartod, te viseled gondját, ugyan kérlek!... Te dédelgeted, neveled, mosol, varrsz rá? Már megbocsáss! Nevetséges! Ha nem volna... — Hogy férjhez menjen egy tisztességes emberhez! — mondta a főnökné, de olyan gúnyosan, mint ahogy nekem szokták mondani, hogy szép vagyok, amikor fülig sárosán, szurtosan meglátnak. - Egy tisztességes emberhez! Férjhez menjen! Ismerd el, ez ütődöttség! Mihelyt férjhez megy, lemondhat mindenA lakásban egymás után csapódtak az ajtók. A főnök visszaült a fotelba, gondolataiba merült, egész testében reszketett. Kisvártatva belépett a szobába a főnök felesége, Kamenickýné. Márta anyja, leült a másik fotelba, szembe a főnökkel. — Mondd, kérlek, mi volt ez már megint? — kérdezte csendesen, finoman, érzésem szerint olyan lágy hangon, mint a vaj. Kiabálással nem is próbált semmit kiszedni a férjéből. Félt. — Mi történt? — Azt hiszem, tudhatod, mi történt — válaszolta a főnök. — Nem, nem tudom — mondta idegesen a főnökné, és felállt. Egy darabig mind a ketten hallgattak, a főnök ült, a felesége mellette állt. Én feküdtem az asztal alatt, fejemet a mancsaimon nyugtatva figyeltem a lábukat, örültem, hogy p főnök úgy a védelmemre kelt. Hegyes orrú cipő volt a lábán, a főnöknéén viseltes körömcipő, mindkettejük lába már sor, csak az első pillantásra rémlik úgy, mintha legkevesebb három kutyaélet hossznyi ideig nem is mozdulna. De nem, mozog, lassan, igen lassan mozog, de mozog — én pedig folyvást álljak fel, üljek le, feküdjem le, aztán megint csak álljak fel, alighogy kinyújtom a lábam, és ráteszem a fejem. Ilyen és hasonló (mégpedig a tárgytól teljesen eltérő) gondolatok kavarogtak a fejemben, mialatt a főnök és a főnökné lábait gusztáltam. Egy magunkfajta fejében mindenféle gondolat megfordul. — Ezt nem kellett volna tenned, Kedves - mondta a főnökné. — Nagyon megaláztad. Ez igazán ...- Mit nem kellett volna tennem? ről! Belefullad a gondokba. Élvezze az életet! Akkor kezdjen majd talán élni, amikor befejezi az iskolát? Minden tanult ember nevetséges, a tanulás csak a testileg hibásaknak, nyomorékoknak, ütődötteknek való ... Valahányszor elnézem a szép szál, csinos diákokat, diáklányokat, s hallom róluk, hogy valóban csak tanulnak, arra gondolok: Az ég szerelmére, gyerekek, ugyan miért éltek ti? Semmit sem élveztetek, semmit sem élveztek, s mire kitanultok, megvénültök, gúnyt űz majd belőletek minden fajankó, feltörli veletek o padlót minden tökkelütött. Kidugtam a fejem az asztal alól, megszagoltam mind a négy lábot, ránéztem a főnökre. A főnök arca szederjes volt, sötét, kemény, mint az aszfalt, szája sarkában ott lógott a cigaretta' — nem égett. (Részlet) (Hubik István fordítása) AZ EMBER TEREMTÉSE (sumér mítosz) Midőn az ég a földtől elválasztatott és felnőttek az isten-anyák, midőn a föld állandósult s megépült, midőn az ég és a föld rendje megállapíttatott s a Tigris és az Eufrátesz partjait úgy fektették le, hogy árkokat és csatornákat lehetett vezetni bennük, akkor An, Enlil, Utu és Enki, a hatalmas istenek, -s az Annunakok, a hatalmas istenek, a hatalmas s félelmetes szentélyben maguk is leülvén, beszélgettek. Midőn az ég s a föld terveit megalkották, a Tigris és az Eufrátesz partjait lerakták, a gátakat s a csatornákat rajtuk keresztül átvezették, így szólt ekkor Enlil az istenekhez: Mihez fogtok immár, mit teremtetek, Annunakok ti, hatalmas istenek, mihez fogtok immár, mit teremtetek? Az Annunakok, a hatalmas, sorssal rendelkező istenek, ott állván, Enlilnek emígy válaszoltak: „Uzumában, Duranki városában, agyonverjük a Lamga-isteneket, hogy vérükből emberek szülessenek, és sorsuk az istenek sorsa legyen. S immár a határcsatornákat vezessék majd mindörökké, a kapát s az agyhordó kosarakat kézben cipeljék mindörökké, az istenek trónusnak való hajlékának barázdát barázda után rójanak immár mindörökké, Immár örökkön örökké vezetik a csatornákat, okosan vezetik a gátat és okosan jelölik ki a határt és nevelik majd a különféle növényeket, az esőt... Kitűzik a határokat és összegyűjtik a termést. (A 44-46. sor elpusztult. Kidinsín, az írnok, háromszor jegyzi itt meg: „letörve".) Zölddé varázsolják az Annunakok földjét, megszokszorozzák a földek termését, gazdagon megünneplik az istenek ünnepét és kiöntözik a hideg vizet. A magasztos trónnak való nagy teremben Anullegara és Annegara néven szólítod őket! Szarvasmarha, sertés, vad, hal és madár terjeszti a gazdagságot -Enlul s Ninul mondotta ezt ki tiszta szóval s Aruru, az uralkodni-termett, nagy szabályként ezt állította föl: Tapasztalt a tapasztalt utón, együgyű az együgyű után, ahogyan a termés a földből kiserked, oly örök dolog ez, miként a csillagok. Hogy éjjel s nappal az istenek ünnepét gazdagon megüljék, maguk fogadták el szabályként An, Enlil. Enki és Nimach, a hatalmas istenek. A helyen, hol az emberiséget megteremtették, Nisaba úrnőt ültették trónra. JEGYZET A SZÖVEG ALATT: Titkos! Beavatott mutathatja csak beavatottnak! Befejezve s hitelesítve. Az eredeti szöveg szerint Kidinsín, oz ifjabb írnok, Sutu fia, királyi jegyző által leírva. (Cselényi László átköltése) 11
