A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-19 / 3. szám
KORTÁRSAINK BEDNAR érdemes művész 1914. október 13-án született Rožňová Neporadzában (ma Neparadza, trenčíni járás). Gimnáziumi tanulmányait Nyitrán és Trencsénben végezte. Az érettségi után a prágai Károly Egyetem, majd a bratislavai Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanult tovább. 1939-től középiskolai tanárként működött Liptovský Mikulásban és Bártfán (Bardejov), a felszabadulás után pedig a Pravda Könyvkiadó és — rövid ideig — a Slovenský spisovateľ kiadóvállalat szerkesztője volt. 1960-tól a Csehszlovák Állami Filmvállalat dramaturgjaként dolgozik Bratislavában. A szlovák irodalomba fordítóként, mégpedig az angol és az amerikai irodalom fordítójaként lépett. 1949-ben és 1950-ben két gyermekvers-kötetet adott ki, ezek azonban nem keltettek különösebb visszhangot. Az irodalmi közvélemény figyelmének középpontjában Bednár csak 1954-ben került, amikor megjelent az Üveghegy (Sklený vrch) című regénye. A szlovák prózában ezzel a művel kezdődött ama tisztulási folyamat, amely leszámolt az üres történelmi illusztrációkkal és a sematizmussal. Az olvasók körében osztatlan sikert aratott, a kritikusok között viszont viharos vitát váltott ki Alfonz Bednár regénye. Az író abból a meggyőződésből indul ki, hogy a jelen emberét elsősorban a történelmi múlt határozza meg, s a múlton mindenekelőtt a Szlovák Nemzeti Felkelést érti. A Felkelésben való részvétel a háború utáni években is eleven hatóerő marad és erősen befolyásalja Bednár hőseinek életét Bednár érdeklődésének középpontjában mindig az ember áll, a társadalom jövője szerinte elsősorban az emberi értékektől függ. Elbeszélésgyűjteménye, az 1956-ban kiadott Órák és percek (Hodiny a minúty) ugyancsak viharos visszhangra talált. Bednár itt :s az Üveghegy témáját folytatja: emberi sorsok síkján szembesíti a Felkelést, a Felkelés ideáljait a mával. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Felkelés nála nem konkrét történelmi eseményként jelenik meg, hanem tragikus vagy heroikus próbatételként: Bednárt ugyanis nem az események, nem a Felkelés taktikus oldala érdekli, hanem mindenekelőtt az, hogy miként reagál a történelmi helyzetre az ember, hogyan áll helyt benne: legyőzi-e a fasizmus formájában jelentkező rosszat vagy pedig elbukik, alulmarad-e. Bednár háború- és felkelésértelmezésében így a valóság tragikus és egzisztenciális oldala lép előtérbe. Legjelentősebb műve a Szántóföldek (Role, 1964) című terjedelmes, impozánsan komponált regény, amelyben a szlovák falu sorsának alakulását kíséri figyelemmel 1913-tól egészen 1923-ig. Bednár faluja az emberi tragédiák faluja, amelyben ösztönök és szenvedélyek, könnyfakasztó és nevetséges emberi kapcsolatok uralkodnak, az élet legfőbb meghatározója azonban a szerzési vágy. A hatvanas évek második felében Bednár valóságszemlélete, a valósághoz való viszonya lényegesen megváltozott: az allegorikussal, a groteszkkel, az abszurddal kezdett kísérletezni. Míg korábbi műveiben a való életet dramatizálta, a Balkán bol privysoko (Az erkély túl magasan volt; 1968) című kisregényben eltávolódik a valóságtól és az álomba menekül, ahol a hős (akinek már a nevét sem mondja meg, hiszen nem tartja fontosnak) fokozatosan különféle állatokká (kutyává, békává, hangyává) változik. Az Egy marék aprópénz (Za hrsť drobných, 1970, 1974) című kétrészes regény — amelynek „narrátora" egy kutya (ő mondja el a történetet) — azonban már ismét arról tanúskodik, hogy Bednár továbbra is a szocialista humanizmus talaján áll és mindenekelőtt a kortárs-ember erkölcsi arculata s a mai társadalom égető problémái foglalkoztatják. -v-A falka főnöke volt! Ma is az. Kíváncsiak vagytok, kartársaim, hogy ki ő? Nehéz meghatározni, kicsoda, micsoda — talán érdekesebb lesz az, amit egyszer nekem mondott. — Fülöpkéml... — szólított meg. így hív: Fülöpke, Fülöpkém, vagy: Füli, illetve Fűliké, de erre ritkábban jár rá a nyelve. — Fülöpkém, te vagy az egyetlen vigaszom, szavamra, az egyetlen — mondta, és hosszú, magas termete összecsuklott, amint elhelyezkedett a fotelban, mellső lábaimnál fogva felemelt, és a térde közé vett. — Sok aprócseprő gondom, bajom van, talán nagyon is sok, de amikor így simogathatom a fejedet, lehullanak váltamról az apró gondjaim, elszállnak, megfogyatkoznak, - elenyésznek. Bárcsak ugyanígy levethetném vállamról nagy, ijesztő gondjaimat is! Jól van, ennek örülök, mondtam neki. Nem úgy mondtam, ahogy ő beszél, hanem a viselkedésemmel, mozgott minden porcikám, csóváltam a farkam, a szemem csupa figyelem volt, hiszen mi csak ilyen módon beszélünk, kartársaim. — Úgy bizony, Fülöpkém. Igen, helyeseltem buzgón. A főnök (az emberek sokféleképpen hívják — doktor úr, mérnök úr, Kamenický úr, a barátai csak azt mondják neki, hogy Jozef, Jožko, Jožo), a főnök gon-ALFONZ BEDNÁR nem, eloldalogtam. Behúzódtam az íróasztal alá és lefeküdtem. Fejemet a mellső lábamra hajtva néztem a főnököt, néztem szomorú képét, megtört alakját. Végezetül fújtam egyet, sóhajtottam. Ekkor berontott a szobába Márta. A főnök oda se nézett.- Apu — esett neki Márta a főnöknek, hangjában kasztanyetták csörögtek (a kasztanyettát a televízióból ismerem) -, apa, végre szeretnék neked valamit mondani. Meg kell hogy mondjam, mert én így már tovább nem tudok élni. Hiszen neked is el kell ismerned, neked is tudnod kell, hogy tovább így már nem lehet élni... Fejemet a mellső lábamon nyugtatva lestem ki az íróasztal alól, figyeltem Mártát, néztem csinos fehér lábát, könnyű fehér szandálcipőjét (a szandál vadonatúj volt, épp az imént próbálta fel Márta a meztelen lábára), néztem szintén új, könnyű csíkos ruháját. Márta lábujjai nem valami tudj'isten milyenek. A hüvelykujja irdatlan nagy, magamról én? Néztem, hallgattam, kíváncsian figyeltem, mi sül ki az eszmecseréből.- Apu, te tudományos dolgo. zó vagy, doktor, a tudományok doktora vagy? Mindennek tetejébe mérnök, meg mit tudom én, mi vagy még? Hiszen te nem értesz semmihez! Nem tudsz semmit, nem vagy képes megérteni semmit! Nem tudod megérteni azt sem, ami köztem és Dodá közt van; nem tudod megérteni, elfogadni, és nem tudsz belenyugodni. De azt megmondom, nem tehetsz semmit, ha a fejed tetejére állsz is! El kellett mosolyodnom az asztal alatt. Nem tudtam, máig sem tudom, hogyan lehet fejtetőre állni, nem lehet, merő lehetetlenség, ahogy a főnök mondani szokta. Nem lehet, unalmamban már próbálgattam is, de nem lehet. Fel tudok állni a hátsó lábamra, de a fejem tetejére nem, hasztalan próbálgatom. Egyikünk se tud fejtetőre állni. Talán ha meg tudnánk ezt csinálni, Gerda asszony mindnyájunkat eladna valami cirkusznak. Teljesebb volna az életünk, jobban éreznénk magunkat a cirkuszban, mint itt, Gerda asszonynál, ezen a dróthálóval bekerített helyen, ahol nem győzzük kivárni, mikor térnek haza a nyaralásból a főnökeink, és mikor jönnek értünk. Nektek már kevesebb időt kell eltöltenetek a dróthálón belül, mint dolataiba merülve nézte a szőnyeget, arca szomorú, időközönként szigorú volt. Nem tudom, mit látott a szőnyegen, mit kutatott rajta. Remélem, nem a fogaim nyomait. Régen, még kölyökkutya koromban, amikor a fogaim élesek, hegyesek voltak, mint az ár, mint a tű, gyakran heverésztem a szőnyegen, és oldalvást belevájtam a fogaim, téptem a szálakat, nem egyet meg is ettem, gyakran fuldokoltam tőle, és emésztési zavaraim is voltak. No és a bútorszövetből mennyi fonalat kitépdestem, mennyi kárt okoztam én már! A főnök egy darabig bámulta a szőnyeget, aztán megszólalt, de nem énhozzám beszélt, hanem valószínűleg másvalakihez: — Nem, ez így nem megy, nem mehet! Nem bizony ... Tudtam, mire gondol. Néztem szomorú, időnként haragos arcát, akartam neki pacsit adni, előbb a jobb, aztán a bal lábammal, de ne 'fogadta el, szolgáltam szépen, hiába, mit volt mit tenamolyon emberi, széttoposott, rajta vaskos, kissé repedezett köröm, a másik lába hüvelykujján ugyanolyan volt a köröm, de lakkozta mind a kettőt, csillogtak, a többi ujján is csillogott a köröm, pedig azok a hüvelykujjához mérten valahogy vékonyak, girbegurbák, csontosak — harapni sa lenne rajtuk mit. Márta ujjai mindig szaglanak valamitől, meglehetősen kellemetlen szagot árasztanak, holmi illatszerrel keni őket. Mártának nem voltak szépek a lábujjai, nem szépek — biztosan nem szépek ma sem. Sose lesznek szépek, pedig Márta azt hiszi magáról, hogy szép. Az én ujjaim egyformák, arányosak, mindegyiket szép kis fekete karom díszíti — mit gondoljak hát nekem, mert régebben vagytok itt, én egészen új vagyok, utolsónak jöttem; amint láttátok, megpróbáltam átrágni magam a ■dróthálón, de nem megy. Nyilván ti is megpróbáltátok, kartársaim, azonban nem sikerült, a drót, amiből a háló készült, igen kemény. Kerüljön csak teremtett lény kapcsolatba az emberekkel, rögtön ott a kerítés, a drótháló, a fal, a rekesz, a ketrec, a szíj és a nyakörv, a lánc, a rács meg mit tudom én mi, rögtön vége a szabadságnak, már nem lehet a réten, az erdőben futkározni... Igen, vége, és ezt nemcsak a tyúkoknak, teheneknek meg a magunkfajta négylábúaknak jó tudniuk, hanem tudhatná Márta is, akkor talán nem üvöltözött volna az apjára, a főnökre olyan kíméletlenül. Hallgattam a kiabálását, nem tetszett. Tovább üvöltözött. A főnök némán ült, fanyarul mosolygott, ábrázata sötét volt, mint az aszfalt. Gondoltam, egy kicsit bele-10
