A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-07 / 23. szám
Száz évvel ezelőtt született Kaffka Margit, a modern magyar irodalom és a Nyugat-nemzedék egyik jelentős alakja. Költő és prózaíró. S mint annyinak a magyar irodalom jelesei közül, neki is kevés idő adatott az alkotásra. Mindössze harmincnyolc évet élt. Kisfiával együtt ragadta el a spanyol nátha. Síremlékén a fehér márványszobor, a lebegő női alak, mintha indulna valahová a messziségbe, szembe a széllel, szembe a megalkuvó kis „asszonyi sorsok" ellen, mert „valóság és eszmény, langyos pusztulás és fájdalmas válságok, gyalázatos tisztesség és idegen morálok kísérik a korabeli nő útját. Kaffka a bajok okát s a harmónia megteremtésének módját kerbsi.“ (Bölöni) És ezért tudott kitörni és kiemelkedni a korabeli női írók semmitmondó, érzelmes átlaga közül. Versben és prózában egyaránt maradandót alkotott. Petrőczi Kata Szidónia óta ő az első magyar költőnő, akinek a vers nem csupán játékos megnyilatkozás, hanem komoly valóság, mély életérzés. Radnóti Kaffkát az önkifejezés művészének nevezi, Király György pedig a tépelődések és látomások költőjének. E látomások különösen az első világháború idején, a Füst Milán hatására írt szabadverseiben kapnak jelentős szerepet. Minden idegszálával gyűlöli a háborút. Idegen tőle, akácsak Adytól, a dilettáns költői had háborús lelkesedése. Ebben nagy szerepet kap egyéni fájdalma is. Második férjét besorozzák katonának és élete azóta csupa gond, féltés és rettegés, állandóan aggódik férje sorsa iránt. De egyéni fájdalmát a többi hasonló sorsú asszonnyal is meg tudja osztani. Záporos folytonos levél című egyik legkifejezőbb és legszebb versében így ír erről „Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tiéd, szerelmem. S mily sokan vagyunk. Millió picike asszony Sír itthon a párja után, méri gyötrődve az időt, lr biztató levelet és könyje zilálja betűjét, Lesi a postát: „Jaj, eleven még a kéz, mely írta?" Jaj, millió asszonyi kin közt ki se ösmerszik asszonyodé... S mégis... csak te meg én/... Kiáltom feléd most e zord éjszakán át, Hogy nincs egy óbb mirajtunk kívül és e-kivül nincs egyebünk! Egy régi naplóskönyv utolsó oldata Későn indultam el várásgyűrte szívvel. „Jaj. sietni kell most, utamat vállalni. Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni, Gázlóim gázolni, sűrűim felverni. Szívemet göngyölni idegen szívekbe!" Tikkadt kíváncsiság két szemem árkolta, Minden tüskebokrot rengetegnek néztem, Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam. Minden jött-ment szívét szívemre kötöttem, Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam. Most leválnak rólam a szívek nem-fájva. Mint érett gyümölcsről magburka leválik; Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom? ... Talán ezentúl már várás nélkül várok. Lusta alázattal sorsomnak juházva? Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam, Ezt: „Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor! Látod, boldog vagyok!" Ilyet sohse mondtam! Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat. Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog! Ami még jöhetne: váratlan ajándék. Szép tükrözd látás, szent dilettáns élmény, (__Hisz néha már tudok örülni egy tájnak ...) Néha így álmodom: vállamra valaki Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna, S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; - Építő, szépítő, enyhes jó szerelem. (... Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;) Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is; Talán azért szabad boldogságnak hívni. 1913 5 ha elmúlunk, — kis szemünkkel a világ hunyja be szemét. ■ ■ A város cimű versciklusban prágai bolyongását írja le bámulatos megjelenítő készséggel és varázslatos színekkel. Utolsó verseskötetében e ciklus jellemző összefoglaló címe: Látványok. Alatta mottóként a következő sorok olvashatók: „Mily kevesek a világ eleven látványai még kicsiny életünk betöltésére is! Miért nem tágíthatjuk óriásira szemünk nyílását, hogy befogadhassa egyszerre a színek boldog végtelenét, az arányok édességét és a formák töméntelen... vigaszát?" Kaffka Margitot az olvasók és az irodalmi közvélemény a Pétiké jár című legismertebb és sokat szavalt versén kívül elsősorban prózaíróként tartja számon. Legjobb regénye a Színek és évek (1911), mely a dzsentri élet valóságos enciklopédiája. A társadalmi bomlás tüneteit bogozza, elemzi kitűnő korrajzzal, egy nő életútján keresztül. Németh László szerint a Színek és évek remekmű, amely Kaffka Margit nevét, amíg magyarul olvasnak, fenn fogja tartani. De novellái, kisregényei is rangos helyet biztosítanak számára. Utolsó regénye a Hangyaboly, egy zárda zsúfolt, fülledt, álszent világába, a növendékek életébe nyújt bepillantást. Kaffka Margit írásai ma is időtálíóak, mert örök emberi dolgokról, érzelmekről, egyéni fájdalmakról és örömökről szólnak. Életét, sorsát, a világ dolgait szőtte verssorokba, novellákba, regényekbe. Kora asszonya volt, mindig újat akaró, de ugyanakkor hagyományokból táplálkozó, múltat ápoló is, ahogy ő maga írja: „Mint ahogy vállalja az ember valamely múltját, mert megtagadni soha, — csak túlfejlődni szabad!" OZSVALD ÁRPÁD KAFFKA MARGIT versei: Hajnali ritmusok (részlet) 1912. május 23 - „Hajnal, - szólt egy idegen ember, - lám, véres világú a lelteg. Most vérszinnel bomlik a bimbó a világ szövetén. Vadul jár a vetélő újra. Tán a szövőszék is recseg. Sok fülledt télikertnek ma bezúzódik üvege. Zárt kincsesháznak szellőzni kell már! Gurulni álomkoronáknak,-------Holnap tán nem is kehelyszám mérik az emberi vért, És minden emberszív grál-kehely, ha vére az utcára hull. És szent minden cédacsók, ha harcba hevít, vagy harcot pihentet!" Hallgattam az embert, ki szembe ült velem, (de nevét és arcát feledtem), És sohase hatott ily elevenig bensőmbe az emberi szó.- Hajnal! - gondoltam. - A liget fölött most vérszinvilágú a felhő, És rózsaszínnel a halvány nők arca, hajszolt katonáké, Iriss-szavú betűvetőké.- Ö, testvérem, ti szegény, kényszeredett szájú leányok a hajnali kimerülésben! Rokonaim, fáradt legények! Atyámfiái okosszemű fiúk! Tetésen teljék ma szivem! Hadd jöjjön robogva minden! — Ma még tán nem is kehelyszám ömlik az utcára a vér, -Jaj, szégyenek lehetnek ma-holnap kicsiny asszony-nyavalyák!------„Férfiak! szóltam halkan - és szép, éber szemükbe néztem. - Ha netalán lesz valami, - ne feledjetek izenni nekünk isi Mi szivünkkel bíbelődünk, mert sorsunk kis tömlöce szivünk, Mosogatjuk könny-vízzel, díszítjük szerelemrózsák kárpitjaival, mi szegénykék.- De egy-egy kis időre ilyenkor elköthetitek rólunk a láncot. (Jobb minekünk rohanni rohammal, mint sírni, várni, szülni és félni.) Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre. S mint más, eddigi forradalomkor uszítsatok minket is barikádjaitokra megint.- Mint fülledt szatmakazal, fölös létünk heve jó lobot vetni és hajtani csóvát, És kisarcolt, szegény tetemünkkel majd tömjétek a sáncokat I Férfiok! Ha netán lesz valami, - ne feledjetek izenni nekünk!" 15
