A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-07 / 23. szám
Asopoti mólón sétáltam. Csúnya, goromba idő volt; a hattyúk elbújtak a korhadásnak indult móló deszkái alá, a sirályokat fújta a szél, ha megtelepedni szándékoztak, a korlátról. Elmentem egészen a jó kétszáz méteres móló végére. A Balti-tenger zöld-kék hullámai úgy csapkodtak előttem, a talpam alatt, mint valami eszeveszett sárkány. A látóhatár nagyon leszűkült, hajót nem lehetett látni sehol. Megfordultam. Azt hittem, egymagám vagyok itt ilyen ítéletidőben, de a távolban egy alak körvonalai rajzolódtak ki előttem. Jött, egyre közelített s majd közvetlen mellettem megállt. Apró termetű, köpcös emberke, jóval a nyugdíjkorhatár fölött. — Vigyázzon, a hullámokkal nem szabad incselkedni - szólt oda. Jerzy - ez a név ragadt meg az emlékezetemben, pedig biztos, hogy valami más nevet mondott a bemutatkozásnál. Mindegy! A nevek most nem számítanak. Szóval, amikor Jerzyvel találkoztam, mór mögöttem volt Gdansk, a Westerplatte, Hel és Fondorlatoson, nagyon is tudatosan döntötte romba a várost a pusztítók hada járó felhőkben úszik. 183 lengyel sorkatona és tiszt sírján magaslik, akik 1939. szeptember elsejétől hét napon át védték a város kikötőjét a félelmetes Schleswig-Holstein német „zsebcirkáló" tüzében. Az utolsó puskagolyóig. Nem bátorságuk lankadt a hetedik napon, csak lőszerük fogyott el. Nem hét napig, örökre hősök tudtak maradni. Bátorságukhoz mérve kicsinek érzem ezt a hatalmas dombon álló kő-vas-kolosszust. Vajon tudták-e, hogy elsőnek a világon 183-an hány napig, hány óráig szállhatnak szembe a többmilliós fasiszta haderővel? Tudták-e, hogy elesettjeik a második világháború első holottai? Csak annyit tudtak, meg kell védeni hazájukat, városukat! És példát mutatni, küzdeni! Hel. A békés, melegszívű halászok puszta kézzel raktok a hóból, jégből védősáncot. Kezük megfagyott. Beszéltem egy emberrel, aki azóta kezére nem érez se hideget, se meleget. Az ujjait is alig tudja mozgatni, meggémberedtek. Emlékezni nem tud másképp, csak könnyekkel küszködve. Ezt pedig nem akarom. Elég a kezére nézni; a^szor—------- . w , « ■ ' ■ 'v.1 j ■ VIIUWI IMIVJMMI 1 f Vl> Ij IMUWIVJUN WWIMVIIV, • Will SZU U IUIVJI U JZUJlll IV« IIWWW i Win. wiw^ v, .. . .. . « ' Csalogat a kis falucska utcája Gdansk - a Dlugi Targ utca néhány háza jóval korábban mögöttem volt már Auschwitz is. És Varsó. Lengyelországban előbb mindezt „érezni", látni kell, ha az ember beszélgetni, ismerkedni akar. Akár fiatalokkal, akár idősebbekkel. Mert előbb-utóbb valamelyik szóba kerül. Bármiről is folyjon a szó. Gdansk. Telhetetlen, mohó vágyakkal érkeztem a városba. Kívülről fújtam az utcaheveket, az egymásba gabalyodó szűk sikátorok, tágas terek, apró utcácskák útvesztőiben kóboroltam. Látni akartam mindent: nem egyszer, nem kétszer; ahányszor csők lehet. A sok évszázados várost, melyet fondorlatoson, nagyon is tudatosan rombadöntött a pusztítók hada. A harmincöt éves várost, amit ésszel és erővel, szívósággal és szeretettel épített újjá nagyon is tudatos szándékkal a lengyel nép. Az egyszerre régi és új várost, ahol századunk húszmillió halottat követelő háborúja elkezdődött. Ahol pompás régi épületek új díszletei között élnek és emlékeznek az emberek. Ahol minden rombadőlt, egyenlővé vált a földdel, és minden újjáépült: a semmiből. A Mariadra utca, a Dlugi Targ, az Ódaru, a Zöldkapu . .. Westerplatte. A Gdanskból induló városi buszjáratról a végállomáson csak egyedül szállók le. Piciny erdőcske fái között kanyarog az út: kétoldalt hatalmas, földbe állított táblák, rajtuk képek, térképek, szöveg — sok nyelven. És jobbra egy szétlőtt, ripityára darabolt épület: gazzal benőve, a béke hajtásaival. Tovább lépve kirajzolódik előttem az óriás-emlékmű, szinte megáljt parancsolva. Hajókürt töri meg a csendet, a dokkból hatalmas óceánjáró indul a végtelen tengerek felé, búgnakzúgnak motorjai, fodrozza a vizet. Az emlékmű alacsonyan nyűségeket nem szükség tovább fokozni. A kis falucska utcácskája csalogat, akárcsak a „herbatára" és majonézes halra invitáló aprócska halfeldolgozó üzem tulajdonosa. Mit adjon, mivel kínáljon, mivel kedveskedjen, hogy emlékezetemben ő maga s a heliek boldog arcú, barátságos emberekként maradjanak meg? Mert fontos, hogy az emberek értsék és szeressék egymást, mert ők nagyon tudják, mit jelent a gyűlölet, a harc, 16
