A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-07 / 23. szám

duzzasztók fel, s ezt még ak­kor is negatívumként kell emlí­tenem, ha egyébként nyilvánva­ló az írói szándék: a különböző helyszínek részletes leírásával le­hetőséget teremteni az olvasó­nak, hogy szembesíthesse a re­gény főhősének, Morvái szerkesz­tőnek a múltját és o jelenét. A főhős Csehországban járva nie az udvarra. Közben az eső elállt, de feltámadt helyette a szél, és dühösen nyikorgatja az utcán az akácok ógoit. Begyújt. Meleg vízben mosa­kodjon a fia. Sáros nadrágját is kikeféli, kitisztítja, és az álom­nehéz félcipőről levakarja a sár­­réteget. Fekete nagykendőjébe burkolózva olyan a sejtelmes hajnali lámpafénynél, mint egy rokonszenves, jótékony manó. A tűzhelyen nagyot pattannak a meggyulladó, száraz akácógak, kellemes meleg kezdi feloldani a konyha zordságát. A macska már észrevette a mozgást a házban, és nyávogva bekerédzkedik. Mi­re felkel a gyerek, langyos lesz a fazékban a víz. Még nem kelti fel. Hadd alud­jon négyig legalább. Éjszaka alig aludt, nem jó vége lesz en­nek, ha most így megy iskolá­ba. .. Az apa kiszól a sötét szobá­ból.- Keltsd már fel! — Igen. .. igen... mindjárt. ..- Halogatja, hogy felkeltse a fiát. Mikor tíz perccel elmúlt négy, habozva odament hozzá, és puhán vállára tette a kezét.- Kelj fel, fiam, négy óra. Az a fal felé fordulva aludt a jobb oldalán, és nehezen lé­GYÖKERES GYÖRGY felvétele ugyanúgy megfigyel mindent mint odahaza, a szülőfalujában, ennek ellenére Prágából vagy Karlovy Varyból csak a felszí­nes dolgokat képes rögzíteni, míg otthon egy bokor látványa is hosszú asszociáció-sorokat in­dít el benne, bár mindaz, amire ilyenkor gondol már nem a je­lennel, hanem a végleg letűnt legzett. Nyugtalanul aludt, az érintésre megrezzent, nyöször­­gött, de nem ébredt fel. Anyja határozatlanul megszorította a vállát.- Négy óra, fiam... mindjárt megy az autóbusz. A fiú szu­szogva felnyögött álmában.- Teleissza magát, aztán nem bír felkelni. Hát ember ez? Halk az apja honja, szinte szomorúvá teszi a mélyén meg­búvó tehetetlen indulat. Mit kezdjenek a fiukkal? Valahogy föléjük nőtt, úgy érzik, mintha idegen, felsőbbrendű világban élne, amit csak tisztelhetnek, de nem érthetnek meg soha. Sem­mit sem tudnak róla. Mit csinál egész nap? Mivel foglalkozik? Nem ismerik a munkáját, az életkörülményeit, a dolgait. Olyan nagyon messze van az a város a falutól. Ismeretlen életű, idegen nagyváros, a fiúkból is idegen embert csinált. Ez már nem az a gyerek, aki valamikor itt játszott az udvaron az eper­fa alatt. Titokzatos ember, kiis­merhetetlen és hozzáférhetetlen, néha szinte félelmetes. A keltegetésre végre fel­ébredt a főiskolás. Nyújtózott, és pislogva nyitogatta a szemét. Rettenetes rosszullétet érzett, zúgott a feje, szeme előtt nagy múlttal kapcsolatos. A Szabad­esés mintegy összefoglalása a novellákban felvetett problémák­nak. Olyannyira tudatos ez a szintézis, hogy az író gyakran az elbeszélésekből már ismert motívumokat és leírásokat is be­leszövi a regénybe, gondoljunk csak például a Harmadik helye­zett című novellában szereplő sílécgyártó kovács alakjának Szabadesés-beli felbukkanására, vagy a regény nyitó fejezetére, amely kísértetiesen emlékeztet az Elmegy a liatalúr című novellá­ra. Úgy vélem, ennek a gyakori témaismétlésnek mindenekelőtt lélektani okai vannak. Az író maga sem tudja megmagyaráz­ni, hogy hősei miért ilyen nyug­talanok, miért nem találják a helyüket, ezt az állapotot csak ábrázolni lehet, újro és újra be­szélni róla, hátha így egyszer meg lehet szabadulni a nyo­masztó érzéstől. A gyermekkor világa végérvényesen letűnt, oda már soha többé nem lehet visszatérni, ezért van szüksége az írónak arra, hogy minél rész­letesebben megörökítse; elrak­tározzon minden fontos ese­ményt, hogy legalább sóját lel­kében éljen tovább ez a kedves korszak. Ilyen előzmények után már szinte magától értetődő, hogy meg kellett írnia gyermekkora színterének, szülőfalujának, Hont­­füzesgyarmatnak hiteles élettör­ténetét. Az 1974-ben megjelent könyv, a Vajúdó parasztvilág nem szépprózai alkotás, hanem szociográfia, mégis mindvégig érdekes és izgalmas olvasmány, méltán aratott sikert idehaza és Magyarországon egyaránt So­kak véleményét ismétlem, amikor kiielentem: a Vajúdó parasztvi­lág Duba Gyula eddigi mun­kásságának csúcsát jelenti. Fon­tos kordokumentum, s bár kizá­rólag Hontfüzesgyarmattol és közvetlen környékével foglolko­fekete körök úsztok, szédült, és pokolba kívánta az italt meg a barátait. Tegnap erős törkölypá­­linkót ittak, utána meg savanyú otellót. Még a legvihoredzettebb természetet is kikészítené. Talán fél percig várta nyitott szemmel, hogy a szörnyű kavargás meg­szűnjön körülötte, de hiába. A fekete körök egyre nagyobbak lettek, egyre vadobbul robban­tak fel, és éppen a szeme előtt, hogy néha szinte összerezzent. Képtelen felkelni. Mi lenne, ha nem utazna el? Ott egye meg a fene a laboratóriumot meg a profot is! Mentő ötletként szüle­tett agyában a gondolat, és pil­lanatokon belül egyetlen lehető­séggé teljesedett. Kialussza ma­gát, és majd délután vissza­megy! Mindjárt ki is mondta hangosan:- Most inkább nem utazom el... Majd délután... Egyszerre mintha lángot vetett volna a sötét, apja alig bírta fé­kezni indulatát. Hogy várták op­­gódva kettőig! Aztán alig alud­tak miatta! Ez a kölyök nem tud­ja, hogy ilyenkor az anyja nem alszik? Vogy nem törődik vele, természetesnek tartja? S az is­kolában várjo a kötelessége, ő meg kijelenti, hogy nem megy. Emberi magatartás ez? Milyen LACZA TIHAMÉR zik, igen sok alapvető ténnyel gazdagította a csehszlovákiai magyarság önismeretét. Termé­szetesen a hontfüzesgyarmatiok hajdani élete sok mindenben sa­játos és egyedi volt, a konkré­tumok nemigen általánosíthatók, de ebben a könyvben benne van a paraszti sors is, és minden lapján jelen van a történelem, s ez — akarjuk vagy sem — ugyanaz volt Gömörben is, a Csallóközben is vagy éppen a Mótyusföldön. A Vajúdó parasztvilág meg­jelenése után érthető kíváncsi­sággal vártuk a folytatást an­nál is inkább, mert irodalmár berkekben már tudott dolog volt hogy az író új regényén dolgozik. Nos, az 1978-ban meg­jelent ívnak a csukák nekem kissé csalódást okozott. Részben talán azért is, mert mai témájú történetet vártam, s ehelyett az író ismét gyermekkora színteré­re vezette el olvasóit s a szép­próza eszközeivel kívánta ábrá­zolni azt a valóságot, amit ko­rábban a szociográfia segítsé­gével bemutatott. De elégedet­lenségem fő oka a regény meg­formálása volt. Tagadhatatlanul sok az ívnak a csukákban a le­nyűgöző tájleírás. Az első ötven­hatvan oldal annyira látványos, mintha legalábbis egy Fábri Zol­tán filmet néznénk. A későbbiek­ben aztán a könyv elveszti ezt a filmszerűségét, mintha várat­lanul állóképeket vetítenének ne­künk, s a lassan hömpölygő tör­ténet feloldja a figyelmet ébren ember oz, aki így játszik mások­kal és önmagával?! A parasztemberre még a leg­pletykásabb nyelvek sem tudtak mondani semmi rosszat a falu­ban. Nem akart beletörődni, hogy a fia más ember legyen.- Kelj fel és menj! - mond­ta szigorúan. - Anyád egész éj­szaka nem aludt miattad. A gyerek felült az ágyban, de azonnal visszahanyatlott, mert felkavarodott a gyomra.- Nem bírok felkelni... -mondta halkan, szégyenkezve. Kérlelhetetlen gúnyt érzett az apja hangjában.- Ááá.., a fiatalúr nem bír felkelni. Éjszaka nagy legény, iszik amennyi belefér, reggel meg nyög, és nem bír felkelni! Istenit az ilyen kényes fiatal­uraknak. .. A főiskolás kábulton feküdt, hangtalanul nézte a mennyezet megbámult gerendáit. A fekete kendőbe bugyolált, jótékony kis manó, aki már mindent előké­szített a fiának, a konyhaajtó­ban állt és várta, mi lesz. Egy­szerre csak azt mondta:- Apóddal ilyesmi soha nem történt meg. Ez vagy te, fiam, több vagy, mint az apád, mégis kevesebb... tartó feszültséget. (Csak záró­jelben szeretném megjegyezni, hogy az ívnak a csukák egy ter­vezett trilógia első darabja, saz író jelenleg a második rész utol­só fejezetein dolgozik.) Nem lenne teljes a felsorolás, ha megfeledkeznénk a tanul­mányíró Duba Gyuláról. Különö­sen a hatvanas években sok kri­tikája és publicisztikai írása je­lent meg lapjainkban, ezek leg­javát Valóság és életérzés című kötetében adta közre 1972-ben. A közelmúltban egy Tóth László­nak adott interjújában így fog­lalta össze a számára legrokon­szenvesebb kritika — tipus főbb ismérveit: „Ha kritikáról beszél­getünk, én annak egy nemesebb és fontosabb változatára gondo­lok, amely nemcsak kutyafuttá­ban ismerteti és értékeli a mű­vet, hanem megpróbálja fölfe­dezni a benne rejlő benső ér­tékeket. Azaz fölfedezi a művet, a belső világát láttatja meg, más gondolati összefüggések közé helyezi, vagyis valamilyen módon a mű lényegét fejleszti tovább úgy, hogy közben ad is hozzá valamit. Az ilyen kritiká­nak óriási szerepe van az iro­dalmi élet belső alakulásában, az irodalmi tudatteremtésben." Talán nem kell hangsúlyozni, hogy Duba Gyula mindig is eb­ben a szellemben vizsgálgatta pályatársai műveit, még irodal­mi karikatúráiban és paródiái­ban is. Duba Gyula idestova tíz esz­tendeje főszerkesztője az Irodal­mi Szemlének. Ebben a minősé­gében is komoly és eléggé nem méltányolt érdemeket szerzett mint a csehszlovákiai magyar irodalmi és szellemi élet szerve­zője. Ötvenedik születésnapján a Hét szerkesztősége és lapunk ol­vasói nevében is jó egészséget, sok sikert és további termékeny éveket kívánok neki. A főiskolás erre kiugrott az ágyból, támolyogva a konyhába ment, és kapkodva felöltözött. Nem is mosakodott, hiába me­legedett a tűzhelyen a víz. öt perc múlva fél öt, mire a meg­állóhoz ér, ott lesz a busz. Fel­vette esőköpenyét és sapkáját, gallérját felhajtotta. Szédült. Csak addig bírjam ki, amíg az utcaajtón kiérek, gondolta. . . Bement az apjához, lehajolt párnán nyugvó fejéhez. és hosszan arcon csókolta. Most nagyon szerette, és ettől majd­nem könny szökött a szemébe.- Viszontlátásra, édesapám! - Ráncos és borostás volt oz apja orca, körüllengte az alvás meleqe és a dohányszagú lehe­let. Ezek a hajnali gyors búcsú­zások örökre megmaradnak ben­nem, gondolta a főiskolás, öreg­ségemre sem felejtem el ezt a félhomályos, hideg szobát. Anv­­iát is megcsókolta, és kisietett. Felhajtott gallérjába mohón be­lekapott a szél. Az utcán rosszul lett. egv akácfának támaszkod­va hányt. Attól félt. mégsem tud elmenni, vissza kell térnie lefe­küdni. Futni kezdett. Az autó­busz zúqósót méq nem hallotta, de nvuqaton a sötét égbolton viliózó vörös fénvek ielezték. hogy már jön a falu felé. wmmammmmm memmmmmmmmmmmmmmm 11

Next

/
Thumbnails
Contents