A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-24 / 21. szám
„Mesélték nekem, hogyan neveli fiókáit a sas, mikor azok repülni kezdenek. Segít nekik szétterjeszteni a szárnyukat és nem engedi, hogy a földhöz közeledjenek, a magasba kényszeríti és hajszolja, űzi őket magasabbra, egyre magasabbra. Csak az ilyen nevelés tanítja meg a fiatal sast az égbolt alatt körözni ... Nekünk is hasonlóan kellene nevelnünk fiatal íróinkat; buzdítanunk kell őket, hogy magasabbra és magasabbra repüljenek, hadd legyenek belőlük az Irodalomban valódi sasok, nem pedig ázott varjak vagy házityúkok” - mondta Mihail Solohov 1954-ben a kazahsztáni írók III. kongresszusán. S ki tudná nála jobban, hogy a szocialista irodalomnak valóban nincs szüksége „ázott varjakra" vagy „házityúkokra”, hogy az irodalom az élet terméke, s hogy az író az igazságosan szervezett emberi társadalomnak köszönhet mindent — témát, időt, kenyeret -, ezért hát igazán kötelessége az írónak, hogy jó minőségű, művészileg igényes művet adjon népének! Solohov azt állítja magáról, hogy ő mindenekelőtt hazája polgára, a kommunista ha az új világnak nem lepnének művészetben hatalmas, erős, okos ellenségei, harcai és győzelmei nem formálhatnák életünket, erkölcsi magatartásunkat évtizedeken keresztül - a művészet nem győzhetne meg bennünket az új eszmék, az új ideálok szépségéről és erejéről. A Csendes Don egyik legtragikusabb alakja Grigorij Melehov, annak a paraszti rétegnek a képviselője, amely a forradalom idején még őszintén hitt a kozákság rendi összetartozásában, s ez a kártékony tradíció családjával együtt a fehérek karjaiba szédíti őt. Grigorij nem tudja felismerni a történelem objektív igazságát, a magához hasonló egyének valóságos érdekeit és szükségletét. Kezdetben a helyes oldalra áll, a vörösökhöz csatlakozik, az újat azonban nem tudja maradéktalanul magáévá tenni, s visszasodródik a fehérekhez. Ott meg őzt érzi, hogy lenézett paraszt a tisztek között. Az urak hatalmán és a bolsevizmuson kívül keres valami más megoldást, a történejem azonban nem ismer harmadik utat. Grigorij összeroppan, de nem hal meg - Solohov SASNAK LENNI... (A 75 ÉVES MIHAIL SOLOHOVOT KÓSZÓNTJŰK) párt tagja, s csak azután - író. S ez nem üres gesztus, nem hamis póz részéről, hanem álláspont: csak harmadsorban író, de - vagy éppen ezért? - igazi sasmadara az irodalomnak, a szovjet és a világirodalomnak egyaránt. Mihail Alekszandrovics Solohov, a már életében klasszikussá vált, Nobel-díjas szovjet író 1905. május 24-én született Vjosenszkajában, a csendes Don partján, ahol kemény a fekete föld, és erős, bódító fű nő rajta. S midőn azt mondjuk, a Doni Körzetből „indult”, valóban csak képletesen gondolhatunk „elindulásra", hiszen Solohov - rövid moszkvai tartózkodását leszámítva - egész életét szülőföldjén töltötte, ma is ott él. 1920-tól, a szovjethatalom megerősödésétől kezdve, a felnőtt lakosságot tanította irni-olvasni, részt vett a Don mentén garázdálkodó bandák elleni harcokban, volt rakodómunkás, kőfaragó, bérelszámoló, hivatalnok, újságíró, sőt még alkalmi napszámos is. Sok foglalkozást próbált, s közben szüntelenül tanult, művelődött. A Don mentén él és mindenekelőtt a doni kozákok írója. Csupán a Nagy Honvédő Háborúról szóló műveiben lépi át a doni és a kozák horizontokat. Életműve így nagyszerű bizonysága lehet ama sokat vitatott igazságnak, hogy a helyhez-kötöttség nem okvetlenül jelent provincializmust: Solohov ábrázolási eszközeinek és stílusának lokális meghatározottsága ellenére sem lett provinciális író, sem gondolatilag, sem érzelmileg; korszakolkotó változások világirodalmi rangú epikusa ő, akinek egyedülálló tehetsége sajátos és tagadhatatlan eszmei-etikai orientációval párosul. Művészete - akárcsak az egész szovjet irodalom - a Nagy Októberi Forradalom szülötte. A forradalomé, amely írni késztette, repülni tanította, mint fiókáit a sas. A forradalom már első műveiben, a „doni elbeszélésekben” is mindent átható erő, amely törvényszerűen formálja az emberi kapcsolatokat, még a legintimebbeket is. „Azokról az emberekről akartam írni, akik között születtem és akiket ismertem”, vallja később az író, az egyes ember sorsa azonban már ezekben az elbeszélésekben is elválaszthatatlan része a nagy társadalom sorsának. Hatalmas regényeposza, a tizenöt évi munkát igénylő Csendes Don arról tanúskodik, hogy Solohov, ez a kérlelhetetlen realista, a művészetet népszolgálatnak, a valóságmegismerés fontos eszközének tartja. Művészetének egyik alapvető vonása a , kor közvetlen megismerésének és művészi kifejezésének a szintézise. Igyekszik mindent átfogni, behatolni az okok és okozatok lényegébe, a korszakalkotó jelentőségű események mélyére, megmutatni az embert, az egyént a nagy történelmi mozgásban. A Csendes Don cselekményét az első világháborút megelőző években indítja, s hősei sorsát a háború frontjain, az 1917-es forradalmakon és a polgárháború csatáin ót 1922-ig, az új rend végleges megszilárdulásáig követi nyomon. Panoramatikusan ábrázolja az embermilliók közös sorsát, Jgyanakkor felejthetetlen, felismerhető, élő alakokat teremt, akik szeretni és gyűlölni egyaránt tudnak: Solohov „tömeg”-ének megszám- ‘ láthatatlanul sok arca és sorsa van. A Csendes Don lapjain két világ csap össze, a régi és az új. Az ellenforradalmárok is egyéni vonásokkal felruházott, aprólékosan „kidolgozott" alakok; Solohov nem karikatúrát rajzol róluk, s ez a szocialista realista Író esetében érthető: az életben látta, hogy számos Grigorijhoz hasonló egyén végül is megtalálta helyét az új, szovjet valóságban. Solohov azonban nemcsak azt tartotta a maga feladatának, hogy tragikus sorsokat vizsgáljon és ábrázoljon, hogy csupán a háborúk idején kísérje figyelemmel a Don partjain élő -lakosság különféle szociális rétegeinek életét. Ő, aki szemtanúja és aktív résztvevője volt a Don vidéki kolhozmozgalomnak, azt is meg akarta mutatni, hogyan viselkedik az ember a békés építő munka éveiben. Feltört ugar cimű regényét 1930- ban kezdte írni, vagyis abban az esztendőben, amikor a kommunista párt tagjelöltje lett. Akárcsak a Csendes Donban, itt is egy kisebb közösség - Gremjacsij Log kozák falu - életéből vett képekkel ábrázolja azokat a folyamatokat, amelyek a történelmi változások hatására az orosz paraszt lelkében lezajlottak. A mű utolsó mondatának végére csupán huszonnégy év múltán. 1954-ben tett pontot. Közben volt egy világháború, amelynek kétszázhetvenöt szovjet író esett áldozatul. Solohov újságíróként járta a Nagy Honvédő Háború frontjait, de már 1942 végén regényírásba kezdett: a Hazáért harcoltak hősei jellegzetes Solohov-hősök, egyszerű emberek. Mert Solohov tisztában van azzal, hogy o történelem fő alkotó ereje mindenekelőtt a sokarcú tömeg, azok az emberek, akik a társadalom létfontosságú szükségleteit létrehozzák és védelmezik. Az egyszerű ember Solohov számára abszolút érték. Az egyén élete azonban elválaszthatatlan a társadalom életétől. Az egyéni boldogság, amelyet elérhet az ember, sohasem létezhet az igazságosan szervezett társadalmon kívül. A szocialista realista író nem abszolutizálja az objektív adottságot. Tudja, hogy minden társadalmilag jelentős, fontos dolog az emberi tevékenység eredménye, s hogy ez a tevékenység bizonyos termelési, illetve tulajdonviszonyok között megy végbe. Tudja, hogy az ellentétes osztályokra tagolt társadalmakban a körülmények az uralkodó törvények zsoldosaivá teszik az embert, ám ugyanazok a körülmények „kitermelik" a szociális igazságtalanságok ellen küzdő harcosokat is. S azt sem téveszti szem elől, hogy - még a legnagyobb átalakulások idején is — nem csupán aktiv emberek vannak, hanem passzív nézők is. Solohov alakjai mindig koruk gyermekei, koruk reményeinek és szükségleteinek kifejezői. 1957-ben új Solohov-mű lót napvilágot — az Emberi sors, amelyet a szovjet irodalomtudomány kisregény-eposznak (rasszkaz-epopeja) minősít. S ez a minősítés csakugyan indokolt, hiszen ez esetben nem szokványos elbeszélésről van szó: az ember — Andrej Szokolov - vallomása itt nem egyszerű magánügy, mint a szocializmus előtti időszak elbeszéléseiben és kisregényeiben volt. A magánéletből itt csak az a lényeges, ami lehetővé teszi dialektikus egységben ábrázolni az egyes ember életét a kor tragikus lényegével — ami lehetővé teszi az írónak, hogy óriási történelmi távlatokban ábrázolja az embert és a háborút. Solohov ezzel a művével ismét bizonyított. Nemcsak azt bizonyította, hogy igazi sasmadara az irodalomnak, hanem azt is, hogy a szocialista realizmus lehetőségei csakugyan kimeríthetetlenek, ha a művész egy pillanatra sem szakad el korának valóságától, a problémák középpontjában él és tehetsége magas fokú társadalmi elkötelezettséggel párosul. •Hetvenötödik születésnapján azt kívánjuk a Nobel-díjas szovjet írónak, hogy még nagyon sokszor bizonyíthasson - mindannyiunk örömére. VARGA ERZSÉBET 14
