A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-05-17 / 20. szám

TAff

Biztosan a menyasszonyának, hót persze, persze.. . — Hunyorgott, mint aki nem egészen biztos ebben a menyasszonyban. Mert akkor már beszélték a házban, hogy mindenféle nőket hozok fel, és ha talán volt is menyasszonyom, már régen út' tettem.

_ Nem — mondtam —, nem

a mehva5SZönYomnc,k lesz. — Kissé lét“'® tartottam a csokrot, mintha vizet ráznék le róla. — Kovái? °éni névnapjára. — Fölfelé fordítottam a virágokat. — Margit-l?°P van.

— Óóál... — Kí«né szája

összehúzódott, egyáitalán Pz ar_ ca becsukódott, mint egy kap.u-Én meg mentem a virágommal, hogy átadjam az öregasszonynak. Később ajándékokkal is kedveskedtem. Mentolos drazsé, Tibi-csokoládé, Bambiszelet.

— Az ő korában már nincs sok öröme az embernek — mondtam Gyárfásnak, a tanárnak. — Olyan boldog, ha egy kis édességet kap.

— Második gyerekkor — bólogatott Gyárfás. Szemöldökét összehúzta, és hozzám hajolt. — Egy pillanatra se hittem el azt a képtelenséget. — Rám nézett, mintha várna, hogy mondjak valamit.

De én csak álltam a Tibi-csokoládéval.

Akkor a fülembe súgta azt, amire már régen el voltom készülve. Hótravetettem o fejemet, úgy nevettem.

— Hogy én azt az öregasszonyt!. .. Nem, ezt nem mondja komolyan, tanár úr.

— Beszélik a házban.

— Hogy pofozom!

— Magam is azt mondtam: lehetetlen! — széttárta a karját. — Ö meg terjeszti, a Kovácsné. Tegnap beült Rózsikóhoz, a tórsbérlőmhöz, és erről beszéltek. Nem kenyerem a hallgatózás, de olyan hangosak voltak.

Eltűnt a mosoly az arcomról, lehajtottam a fejemet.

— Szegényke, mindenfélét kitalált öt is meg kell érteni. Egyrészt, ebben a korban... aztán mindig egyedül van. — Egy darabig hallgattom, majd nagyon csöndesen mondtam. — Hát ilyen lesz az ember? Pedig valaha biztosan társaságba járt, udvarlói voltok, és végül ennyi maradt az egészből. Á!... — Legyinttem és elindultam.

Még hallottam, ahogy Gyárfás azt mondja:

— ön igazán nagyon megértő.

Galvócs elfogott a harmadik emeleti lépcsőforduló előtt.

— Még süteményt visz neki! Annak a vén szipirtyónak! Tudja, miket beszéi magáról?. . .

Egy mozdulattal megállítottam.

— Elég, kérem! Tiszteljük az öregkor megpróbáltatásait.

Galvács a faihoz ragadt, és csak hápogott.

Megtörtént, hogy magával Kovácsnéval akadtam össze az udvaron vagy a lépcsőházban. El akart csúszni mellettem, de megállítottam.

— Ejnye, ejnye, ma megint nem voltunk levegőn! Nem helyes egész nap a szobában ülni.

Olyasmit motyogott, hogy ő már fáradt, és nem nagyon tud menni. Közben csak nézett, mint aki vár valamire. Ijesztően megnőtt a szeme.

— Ezen is segíthetünk, ha fáradt a néni — Levittem egy széket az udvarra. — Úgy ni, szépen idesüt a napocska. — Megfogtam a vállát és leültettem.

kfésőbb, ahogy lementem valamiért.. még mindig ott volt. A nap már elfogyott mellőle, de ő még rttindig úgy ült, összepréseit vállal, leejtett karral. Végül is nekem kellett fölvinni. Egyik kezemmé1 o karját fogtam, o másikkal a széket lógóztam.

Egyszer hallal is megkínáltam. Egy mérnök feleségét vártam vacsorára, de hót nem tudott eljönni. Telefonált, hogy másnap jön, de akkor is hiába vártam. A hal meg a csap alatt. A legszívesebben a falhoz vágtam volna. De hát odaadtam az öregasszonynak. Még éppen csak hogy egy kis szaga volt.

— Tessék, mama, jó lesz ez vacsorára.

— De kérem — fölemelte a halat.

— Megdöglött. — Vállot vontam.

ö meg úgy tűnt el, a halat két kézzel magához szorítva. Közben csak engem nézett.

— Szereti a halat — mondtam másnap Galvácsnak a kapu előtt. — Hát akkor miért ne?... Én vendéglőben is vacsorázhatok. Még egy kis borocskát is adtam neki. Tudja, hogy nem veti meg az ilyesmit.

— Iszik? — kérdezte Galvács.

— Azt éppen nem lehet mondani.

Aztán, ahogy fölértem, bementem oz öregasszonyhoz. Nem számított rá, hogy jövök. A díványon ült, és a gombjait csörgette.

— Szedje össze — mondtam, amikor kimentem -, szedje öszsze a gombokat.

Mindennap megkapta a magáét. De hát meddig bírja? Mikor megy már el?

Egyszer később mentem haza. Ronda napom volt, egy örökségi per. Egyáltalán nem lehetett

tudni, hogy az ügyfelem megkapja-e a maga részét. Hogy mennyi rokon bukkan elő ilyenkor! Akadt, aki külföldről jött, és még a halott nevére sem emlékezett pontosan. Egyébként még azt is a fejemhez vágták, hogy nyilas voltam. Pedig hát, ártottam én valakinek? Egy egyszerű tag. .. Úgy kerültem haza, mint egy kifacsart rongy. Még útközben bekaptam valamit egy büfében — aztán csak gyorsan az ágyba. Éppen vetkőzni kezdtem, amikor kopogtak.

Ö volt — az öregasszony. Nyakkendőmmel a kezemben álltam előtte.

— Tessék?

Nem szólt semmit. Féloldalason becsúszott az ajtó mellett. Mintha tovább akarna siklani a falon. De csak állt előttem szűk nyakú, fakó ruhájában, lehajtott fejjel. Az a furcsa és kellemetlen érzésem volt, hogy egy sírkereszt áll előttem a temetőből.

— Tessék!

Kicsit közelebb jött. Pór lépést tett, de mintha ez is nehezére esnék. Akkor kissé fölemelte a fejét, és felém fordította az arcát. így állt a ráeső villanyfényben. Elállt a lélegzetem. Ez... ez... csak nem azért jött, hogy?...

Ott volt előttem, és felém fordította az orcát. Az egyik szeme felcsúszott a homlokába. A félarca oly duzzadt volt, mintha huzatot kapott volna. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy lóbujjhegyre állt. Majd akárcsak felülről lógatták volna alá, mint egy bábut.

Nem tudom, meddig nézhettem. Megfogtam a vállát, és valósággal kilódítottam.

— Takarodjék!

Már ágyban voltam, és még mindig azt figyeltem, hogy recseg a padló odakint. Miért nem megy el? Mit oka'? És végül is miért nem mázoltam le neki egyet?

Másnap az előszobában állt. Mintha már régen várt volno rám, a falhoz tapadva. Lábávol az előszobaszőnyeget igazgatta, a rojtokat húzogatta egyenesre.

Nem nézett fel. Egyre csak a rojtokat húzogatta. Oly figyelmesen, mintha azokkal beszélne meg valamit.

Egy pillanat alatt a szobámban voltam. Bezártam az ajtót.

Este kis társaság volt nálam. Néhány nő, meg egy-két barátom. Vacsora utánra hívtam őket. Süteményre meg feketére. Italról a barátaim gondoskodtak. Az egyik nő, egy vidéki ügyvéd felesége, valami porhanyós tésztát hozott.

Míg kint a konyhában főztem a kávét — éreztem, mögöttem áll. Igen, ott állt — mögöttem az öregasszony, minden mozdulatomat figyelte.

Lekuporodtam a lombikhoz. (Vehetnék már egy rendes preszszógépet.) — Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy behívom.

Reccsent o hokedli, ahogy leült.

— Arra vár, hogy a vendégeim közé ültessem?

Nem szólt semmit. Kinyitotta az ajtót, ahogy bevittem a kávét. Előttem röpködött az előszobában, aztán eltűnt.

— De igazán, milyen ügyetlenül tartja — nevetett egy kövérkés, szőke nő. Mindenféle kendők voltok rajta, akárcsak abroszt aggatott volna magára.

— Ismerek valakit — mondtam később -, aki egy lakással együtt egy öregasszonyt is örökölt.

Akkor már jócskán ittunk. A vidéki ügyvéd felesége a rádiót csafarta, egy pár táncolt a füstben. Egyszóval, nem nagyon figyeltek, igazán nem tudom, miért mondtam el a történetet. — A végén csönd lett. Mintha a rádiót is lehalkították volna. A táncolok egymásba kapaszkodva rám bámultak. Az abroszos nő leesett egy székre, a rádió mögé!

— Magának is jó lemezei vannak, mondhatom!

— Azt a férfit — mondta valaki a sarokban —, azt kéne felkötni. Hogy mindennap le tudott kenni egy pofont! Hogy ilyen módszeresen...

— Rosszabb a gyilkosnál.

— De az öreg... — belehajoltam a füstbe — ahhoz mit szóltok?

— Fúj — A vidéki ügyvéd felesége átimbolygott a szobán, bort töltött a poharakba. - Legyen szíves, ne traktáljon ilyen történetekkel.

—■ Mégis, ez is fontos neki. — Kopaszos férfi támaszkodott az ablakpárkánynak. Mélyen lelógatta a fejét.

— Hogy kap egy pofont? — kérdeztem. — Hogy mindennap kap egy pofont?

— Akkor is. — Még mélyebbre engedte a fejét. — Ha nincs más. ha nincs semmi a világon.

— Ha nem hagyják abba, elmegyek — mondta az ügyvéd felesége. ' -\

Valaki megérintette a voltomat. — öregem, .hol olvastad ezt a hülyeséget?

Engem csak egyvalaki eretekéit. A férfi az ablaknál. — De hót, mondja, hogy is von ez?

Valaki fölerósítette a rádiót.

Másnap a gang rácsánál lógott az öregasszony. Visszafordultam az udvarról. Fölmentem egy barátomhoz, majd beültem egy presszóba. De hót végül is haza kellett hogy menjek.

És most így vagyunk. Hallom, ahogy a másik szobában jönmegy, aztán a gombjait csörgeti. Egyik dobozból a másikba folyatja a gombokat. Közben a dívány sarkán ül — és vár.

VERES JÁNOS HŰSég

Mellété, Naprágy, Rakottyás, Kerepec, Bakti, Gusiona, én üzenek most, senki más, Iáitok régi rokona.

Vén kanász, balta, ólmosbot, a nóta, melyet hallgattam, szavammá vált, mit kimondok, s őszülő szállá hajamban.

Szelíd táj, képed vérem lett, húsomban hordom sorsodat,

„szeker“ a szekér nyelvemnek, s holtom napjáig az marad.

Tatár és török hódítók raját idézi hús erdő, hajcsár, labanc, úr, láng, gyilok fölém száll, mint a porfelhő.

Félelem nevelt, nem derű, múltam lehajtó száraz ág, tank-nyomból törő pipacs, fű figyelt és ködös némaság.

S mint szerelmesnek tüzes csók lehet csak vigasz, oltalom, megfáradt kuruc bujdosók álma volt kutom, hajnalom.

Akáclombon szűrt földrészek, galambdúc-sarkú végtelen igazolják a hűséget, mely létszükség lett s értelem.

Mellété, Naprágy, Rakottyás, Kerepec, Bakti, Guszona, én üzenek most, senki más, fáitok régi rokona.

Felhők futnak a kék égen, hónuk a széles magasság, házaitok közt féltésem strázsál, akár a lombos Iák.

Hallom az ősi énekszót, elsüllyedt lagzi hívogat.

Kívánok nektek mézet, bort, magamnak nyugodt napokat.

V. BISTIKA felvétele

11