A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-17 / 20. szám
MÁNDY IVÁN KORTÁRSAINK Mándy Ivón (1918) annak a több mint három évtizedes nagyigényü fejlődésnek vonalát szándékozott követni az irodalomban, amelyet 1908-ban a Nyugat folyóirat kezdett el Magyarországon. Ám, hajlamai szerint Mándy megmaradt egy szőkébb réteg ábrázolójának: a városi „lumpen“-polgárságnak, a Józsefváros és a Ferencváros elesett, szánalomra méltó kisembereinek, meg az író- és művészvilág perifériáin élő szellemi „napszámosoknak", a kultúra peremén élőknek, akik sem testileg, sem lelkileg nem teljes értékű emberek. A kezdet kezdetén legfontosabb volt számára maga a megfigyelés: „Maupassant-ról hallottam valamit. Talán éppen Flaubert tanácsolta az ifjú Maupassant-nak. Figyelj meg egy fát, egészen addig, amíg nem különbözik a világ valamennyi Iájától...“ Mándy Iván komolyan vette a dolgokat: lehorgonyzott egy fa előtt — ahogy maga emlékezik —. de az a fa sehogy sem akart különbözni a többitől. Megpróbálta leírni a fát - nem sikerült. Akkor a fa előtt megjelent egy ázott, szegény alak. Öt már le tudta írni, és az alak után, szinte magától, a fa leírása is sikerült. A tájjal hasonlóképpen kísérletezett. De éppen úgy nem ment ez a „lecke" sem, mint a fával folytatott kísérlet. Azután hirtelen leírta az utcát, ahol állt, és a teret, ahol nézelődött. Megszületett tehát a „tó/* leírása is. Azután Mándy Iván felfedezte a filmet. Pontosabban: szeretett ifjúkorában moziba járni, s ezért leírta a régi korok filmhőseit. (Ebből született egyik legsikeresebb könyve.) Mándyt a kismesterek utódjának tartják, a mai korszak Gelléri Andor Endréjének, a „lírai realistádnak. Holott sokkal többet adott már eddig is a csupán érzelmekre ható líránál. Egyik sikeres hoszszabb írásában, amelyet a sok-sok novella után regénynek is nevezhetünk, megfogalmazta korunk mítoszát, a „football-imádsóg"-ot. Ez a kis mozaikokból összeálló regény A pálya szélén című korrajza. A történetben szereplő „mesebeli" három nagy csapat: a Titania, az Atalanta és a Kossuth a régi Ferencvárost, Hungáriát és Újpestet idézi. A sportregény csők látszólag játszódik a század húszas éveiben, voltaképpen a modern ember számára mitikus vasárnap délutánt jelenti, az elmaradhatatlan labdarúgó-mérkőzést. Az író sajátos művészi erejét jelzi, hogy miközben elítéli ezt a fajta mákonyt, megtévesztően szivárványos képet ad sivárságáról. Színdarabja, a Mélyvíz, talán legnagyobb bukása volt az elmúlt évtizedek színházi bemutatóinak. Mindössze kétszer vagy háromszor adták elő. Most viszont, másfél évtized után, az egyik legsikeresebb magyar film alaptémájává vált: Sándor Pál filmrendező És ne vigy minket a kísértésbe címmel szorongató tragikomédiát készített az 1944-es időkről, amelyben egy tánciskola ruhatárából történő kabátlopás fontosabb eseménynek tűnik Budapest ostrománál, vagy a nyilasok uralmánál. Egy ízben kérdést intéztek az íróhoz: mit akar tulajdonképpen egy regényíró? Mándy kis gondolkodás után, megfontoltan, írásban válaszolt a kérdésre: „Mit akarhat egy író? Bármilyen meglepő: Írni. A tehetsége törvé nyei szerint.“ TÓBIÁS ÁRON — Akárhogy is, de itt van a lakásban. Hallom, mert hallanom kell, ahogy a szobájában csörög, mint a bogár a dobozban. Mászkál, megáll, és megint elindul. Csörög, akárcsak gombokat dobálna egymásra. Ez a szórakozása? Gombokkal játszik? Itthagyták, és most gombokkal játszik. A lakás régi gazdája Nyugatra ment a háború után. Én mint ügyvéd, munkához láttam. Nem volt könnyű dolgom, de végül is sikerült. Egy háromgyerekes mérnök pályázott a lakásra. Nagy darab, fekete ember, azt hiszem, Romániából került ide. Amikor egyszer találkoztunk, azt mondta. — Soviniszta módon küzdők a családomért. Dn egyedülálló ember, gondolja meg. - Vállat vontam, mit gondoljak meg? Olyasmit említettem, hogy rövidesen megnősülök. Láttam, nem nagyon hiszi. Nem lényeges. Soviniszta módon küzd a családjáért, de hát nekem is megvannak a magam útjai. Amikor megkaptam a lakást, fellebbezett. — Engem csak ez a méltánytalanság bánt. — És megint a családját említette. Alighanem azóta is örökké fellebbez. Már kezdetben hallottam a család egy idős nőtagjáról. Távoli rokon, akit magukhoz vettek, és aki nem ment Nyugatra. Oda már nem vitték magukkal. Amikor először meglátogattam, próbáltam vele megértetni, jobb lesz, ha elköltözik. A dívány sarkán ült ölbe tette a kezét Mosolygott, mintha süket lenne. Felsoroltam érveimet. — Rövidesen megnősülök, aztán, ugyebár... — Ekkor fölállt, és azt mondta: — Majd átjárunk egymáshoz. — Vettem a kalapomat és mentem. Mit tudom én, hogy milyen! Akár a többi öregasszony. Ráncos és süket, és lóg rajta minden. És van, van... — nem tudtam kitenni. Eleinte még át is jött. Fölhoztam valakit — bekopogott. Bedugta a fejét, mint valami kaktusz. — Ö, q menyasszonya, igazán örülök. — Alig lehetett kituszkolni. Egyszer próbáltam valamire felhasználni. — Vendégeim jönnek — mondtam —, hozzon egy kis harapnivalót meg egy üveg sört. — Amikor előkerült, majd elájultam. — Mama! sonkát hozott? Elment az esze? Mit gondol, lakomát csapok én két nőnek, akiket csak úgy felcsípek az utcáról! Hozott volna párizsit vagy szalámit, de csemegesonkát! —' Csak tátogott, hogy miféle két nő, meg mit szól a menyasszonyom. — Semmi köze hozzá! Takarodjon vissza a szobájába! - Alit egy szédületben. Úgy kellett kilökni. Akkor már különben is csöngettek. Jött a két nő. Amíg fennt voltak, hallottam a kaparászást a falon. Egyszer akkorát reccsent az előszoba padlója, hogy azt hittem, itt áll az ajtó előtt. Ha bejön, ha bemerészkedik... De nem. Attól kezdve úgyszólván alig láttam. Hanem mindig hallom. A köhécselését, a lépéseit, ahogy a gombokat folyatja egyik dobozból a másikba. Meddig kell hallgatnom ezt a csörgést? Gondoltam, csak nem tart örökké. Dolgozni mór nem tud, nyugdíja nincs. Aztán megtudtam, hogy külföldről kap holmikat. Eladogat. Kitenni nem lehetett. Előbb került a lakásba. Bentfelejtették a padlóban ezt a rovart, ezt a... Nem, ez így nem mehet tovább. Meg kell találnom a módját, hogy kifüstöljem. Egy nap elcsíptem az előszobában. — Jöjjön csak ide. — Ment tovább a szobája felé. Rákiáltottam. — Kérem, jöjjön ide! Megállt. Egy darabig úgy állt háttal felém, aztán lassan megfordult. Laposakat pislogott, ahogy elindult, lötyögtek a ráncai. Ott álltunk az ajtónál. Rámutattam az ajtóra, közvetlenül a kilincs alatt. Odanyomtam az orrát — fölfelé hunyorított. — Karcolás — mondtam. — Oj karcolás. Kicsit féloldalra dőlt, szaporán vette a lélegzetet. Könyökével az ajtót súrolta, majd váratlanul megkérdezte. — Főzzek egy teát? — Ne tréfáljunk, erre nincs időm. — Föléje hajoltam. — Mégis, mit szól ehhez az új karcoláshoz? Kotyogni kezdett, mint egy tyúk. — Gyerekek... gyerekek... — Ennyit lehetett érteni az egészből. Én még mindig föléje hajoltam. — Ugyan kérem! nagyon jól tudja, hogy nincsenek itt semmiféle gyerekek. — Vártam egy kicsit. — Nos, hát akkor ki követte el? — És megint az ajtóra mutattam. HÁNDY IVÁN Most már kotyogást se lehetett hallani. Rátapadt az ajtóra, de közben mintha a hónom alatt akarna kicsúszni. — Nem hajlandó felvilágosítást adni? Még egyszer kérdem. .. Amikor a szemétért csöngettek, már egyedül voltam az előszobában. — Jó napot, ügyvéd úr — mondta Katica. — Az ügyvéd úr adja ki a szemetet? Az ajtóban álltam és mosolyogtam. — öreg már a néni. Katica elkorcsolyázott a ládával, aztán megint ott volt az ajtónál. — Tessék, ügyvéd úr. — Köszönöm, Katica. Bevettem a ládát. Egy darabig még az előszobában álltam, az öregasszony ajtaja előtt. Semmi se hallatszott odabentről. Ez volt az első pofon. Mindennap lehúztam neki egyet. Volt úgy, hogy az előszobában csíptem el. Vagy a szobájában, ha nem tudott elég gyorsan becsúszni. Mint egy megriadt rovar, úgy siklott a falon. Nem ütöttem meg túlságosan. Csak éppen, hogy érezze. És ebben is voltak árnyalatok. Olykor éppen csa.k meglegyintettem az arcát, amit nyájas kötekedésnek is vehetett volna. Máskor kissé keményebb voltam. Egy volt a fontos. Hogy mindennap megkapja a magáét. — Ellensége a lakásnak! Nézze meg, mit művelt az előszobaszőnyeggel. — Mit mászkál éjjel a konyhában? — Mit csörgeti örökké a gombjait, mint valami templomi perselyt? Makogott valamit, meg se hallottam. Ahogy megkapta a magáét, hátravetette a fejét és szipogott. Vagy csak állt egy helyben és lelógatta a karját. A feje végiggörgött a falon. Akár üvölthetett is. Ide be nem jött senki. Egymás közt voltunk. Tehát eleinte még dorgatóriumot tartottam. Ez később elmaradt. Csak a pofleves... Természetesen számítottam rá, hogy idővel panaszkodik majd a lakóknak. Esetleg följelent. Óvintézkedéseket tettem. Először is: a pofonnak nem volt szabad meglátszania. Éppen ezért mindig kesztyűt húztam. Másodszor: a ház lakói... Kissné a harmadikról, aki mindenbe beleüti az orrát, elkapott a lépcsőházban. — ügyvéd úr, de szép virág! 10
