A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-03 / 18. szám
odabent megmutatom. A helyet már meg is csináltam fekete tussal. Nézze, itt az ingem alatt. Csak azt nem tudom még, hogy az elhelyezésben hazudtak-e. — A temetésen nem látta? — Nem mentem el. De mindent tudok. Tőle magától. Hogy sok a föld és nehéz. És lassan az a kevés beszorult levegő már kezd fogyni. — Ilyenkor mit mond neki? — Csak pusmogok: légy még türelemmel néhány hétig. Néhány hét már nem számít neked. És még mindig féltékeny. Borzasztó, milyenek a nők, ha megöregszenek. Még mindig ez a fontos neki. Ugyanis a szomszéd hölgy meg a családja már négy éve elköltöztek, és most nem tudom a pontos címet. — Lehet, hogy nem óhajtja önt, azért nem válaszol, erre nem gondol? — Erre nem gondolhatok. Mert mindig becézett, és amikor a sörből kifogytunk, én őneki a konyhára fát aprítottam, vizet húztam a kútból, holott én ezeket a munkákat szívemből utáltam vilógéletemben. — Nem akarom firtatni, csak a békásmegyeri hölgy miatt kérdem: olvas és beszél ön angolul? — Kérem, éppen azért nem írtam, de gondoltam egyrészt, hogy a rádióban vannak nyelvtanfolyamok, s nekem most már igazán lesz időm. Eddig rengeteg elfoglaltságom volt, ilyesmi eszembe se juthatott. Valami tankönyvet is vehetnék. — Legegyszerűbb volna persze, ha a hölgy eltekintene a szigorú feltételektől. — Vállalná? — Ezen még gondolkodom. — Mi von ezen gondolkodnivaló? Vagy akar segíteni rajtam, vogy nem. Különben js ezekkel a kérdéseivel és válaszaival nagyon gyanússá tette magát előttem. ön olyan ember, talán még arra is képes, hogy belerúgjon egy földre zuhant, védtelen nőbe. De be is vallotta, rendszeresen verte a nőket. — Mint mondtam, előfordult. De azt hiszem, most már el kell mondanom, miért jöttem. Az öregember csak ámult. A boncmester betoppanása nem hasonlított egy orvoséra. Vadászcsizmát hordott. S a kis sportkocsit egószen lent hagyta az úton, a kert előtt. Most megnevezte a kórházat, a karácsony után következő első munkanapot. Majd a késedelemre tért. S őzt mondta, minden házastársat felkeresnek a pontos, tettleges belső vizsgálat után. (Ez hazugság volt, de nem derült ki.) Bocsánat a késésért, és tessék feltenni még a kérdéseket, amint ez ilyenkor szokásos. A figyelmesség inkább jóleső, mint meglepő. — Kérem, rövid időn belül feltétlenül nyernem kell a lottón, mert a nyugdíjamból nem tudok kriptát csináltatni. A legszerényebb számítással is húszezerbe kerül. És egyáltalában,’ ha felébred az ember, én tudom, kérem, hogy föld van a testen. Ha történetesen felébred, borzasztó helyzet áll elő. Ez nem kérdés, de éppen ide kellett kilyukadniok: CSERES TIBOR — Uram - nyugtatta meg a boncmester -, drága, jó uram, az ön hitvesét felboncoltuk. A szívét, a tüdejét, a máját kiemeltük, és megvizsgáltuk. Az öregember szemöldöke megemelkedett, és nagyon szigorúan várta a választ. — És vissza is tették? — Vissza. — A szivét is? — Azt is. így történt, szó szerint. — Helyes - mondta az öregember —, mert azt megtartani nem lett volna joguk, illetve, ahhoz külön engedélyem kellett volna. — Tökéletesen igaza van. De mármost - folytatta a boncmester — ezeknek a szerveknek nincsen kapcsolatuk a testtel. Tehát az ön aggodalma már alaptalan. Ért engem? — Értem — mondta az öregember. A csizma és a világi beszéd egy pillanat alatt gyanús lett. — Bizonyítékot! A boncmester várt egy keveset. Cigaretta után nyúlt, aztán a tárcáját vette mégis elő. Volt igazolványa három is. Szemüveget kellett keresni hozzájuk. Addig a boncmester rágyújtott. Elővette a csipeszt is, ahogy testek között megszokta. — Ennyi az egész? — Ennyi. Meg a cigarettázásom módja. A csipesz. Ni, nem érek hozzá kézzel. — Mennyit kap ezért? — Kétszázat. — S a többiért? — A többiért? Ja! Egy pillanatra mégis kilátszott a kezdeti hazugság. — A gyerekeim fizetik? — Persze. Nem tenném különben. Szeretem ugyan a vidéket. Egy kis kirándulás. Az öregember tétovázott, megmondja-e, ő csak most vette észre a fákat meg az évszakokat. — Amikor a szívet elszakította, nedvesség jött? A boncmester nem akarta mindjárt rávágni, látta, hogy a kérdés nagyon alapos. — Valami kicsi. — De volt! — Igen. — A májat meg a tüdőt nem is kérdem. A boncmester cigarettát kínált, ő maga ismét rágyújtott. Most csipesz nélkül. — Eszerint a feleségemet maga ölte meg. — Nem hiszem. Régen megszűntek az életjelenségek. A karácsony kétnapos ünnep.- Az nem számít. Hideg volt.- Hát nézzük csak — mutatta a töprengést a boncmester —, mi hasznom származott belőle?- Igen. Ez igaz. De nemcsak haszonért teszik. Megtenné a családtagjaival is?- Nem. Az alól fel vagyok mentve. Például, amikor két éve az apám került asztalra, kimentem a boncteremből.- Tehát elismeri.- Természetesen.- Ez megnyugtat. Különben vettem észre, maguk igazából nem tudják, mik azok az élet'jelenségek.- Lehetséges. Mindenesetre kápiskáljuk. Ami pedig az én dolgomat illeti...- Nos?- Azt hittem, jobban fog haragudni. Az öregember szeme egyszerre világoskék lett, távolba nyíló.- Mert engem semmiről nem kérdeznek meg. Ha idejében elcserélhettem volna útmentire az ablakomat. Kikönyökölni?! Érti? A fiókban matatott. A vendég mélázott.- Az ablak tulajdonképpen arra szolgál. Nem kizárólag a fény meg ilyesmi. Na persze, az is.- Száz forint. Ennyi még jár magának. A boncmester előbb szabadkozott, aztán hirtelen elfogadta.- De már búcsúzom is. Azt hiszem, minden lényeges dologról beszéltünk.- Én is azt hiszem. Bár tudom, később még rengeteg minden jut majd eszembe, de már akkor. . .- Igen, így van vele az ember. És nem használ, ha erőlteti az agyát. Annál inkább nem megy. A kapuig kísérte. Onnan már látszott a sportkocsi.- Most tudom, sírni fogok, bár férfiatlan. Meg énekelni is!- Én is szoktam.- Ilyen nagydarab ember?- Tudja, amikor két éve kimentem a boncteremből.- De énekelni?- Amikor nőtől jött! Soha?- Ejnye, csakugyan. És mi jut eszembe, én még hirdetést feladni is szégyelltem. Erre már nem mondott semmit a vendég. Arckifejezése erős kételyt és fenntartást leplezett elfordulóban. Széles háta nagy célt mutatott.- Valamikor vadásztam is.- Szintén? - De nem fordult meg.- Ha puskám volna, ha meglenne a vadászpuskám, most hátulról lelőném. Élessel! Hallja? I Mégis visszafordult. —A sebészek közül sok megérdemli. De a boncmesterek mind. Látatlanban. Valamenynyien. Én mondom. És felemelte ujját, s egész halkan :- Most aztán sírni? Értettük? És köszönöm a honoráriumot. Ha igazságos akarnék lenni, megosztozhatnánk. FOTÓ: BISfIKA Dénes György kél verse: SAJGÓ ÖRÖM íme, az álmok inkarnációja, az éj, az éj, mely rútan fenyeget, és vasmarokkal tartja az eget, fémes szívében tiktakkol az óra. Ellebegett a cseresznyeviróg-kép s a lányok tünde arca — habfehér szoknyácskájuk alatt az Éva-falevél, zord angyalokkal zajlik fönt az ég. Nem, nem! Keljetek friss rügyecskék, kecsesen futnak karcsútestű lányok, mór zeng a lomb, már cikáznak a fecskék, felzubognak a tavasz-óceánok. TAVASZI LOBOGÁS No lám, a sárga héricsek! Berzenkednek a szirmok. Édes, hiszed vagy nem hiszed, még a gondom is csillog. Boldog, bolond, hajhó világ, az ösvény csupa sár még, de az álmok sárgák, lilák, és rózsaszín az árnyék. Nézd csak, mily kedves égdarab, szopós bárány a felhő, a tekintet kedvet arat, kis csikón szól a csengő. A fűz is bontja sátorát, már levelek csacsognak, a galagonya ágbogán remények botladoznak.
