A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-26 / 17. szám
PETER JAROŠ: (V. rész) mindenféle zogyvaságot, nem volt annak se füle, se farka... Ilyenkor megráztam vagy rákiáltottam, de így is jó időbe telt, amíg magához tért... Már csak ezért is szántam őt, és vigyáztam rá, nehogy elkövessen valami szamárságot... Abban az időben is ugyanúgy ittam, mint mostanában.. . S ha hosszabb ideig bent maradtam a városban, rendszerint szánalmas állapotban találtam Žofkát... Az asszony már vagy aludt, vagy a másik szobában tett-vett, 2ofka meg egyedül üldögélt a gyerekkel a magáéban. .. Lehet, hogy félt is, mert amikor bekukkantottam hozzá, egész testében remegett... De amint megpillantott, örömmel ugrott hozzám, és már vonszolt is a fiacskájához, mutogatta, és azt akarta, győzzem meg, hogy a gyerek rendben van... Úgy is deklődtem az árakat, hadd tudjam, mit kérhetek, ha mégis akadna érdeklődő, s aztán nagyszerű helyet néztem ki magamnak. .. Legalábbis azt hittem, hogy az. .. Még így is vagy három órát ácsorogtam ott, amíg egy komoly vevő akadt, valami szakállas, jócskán szőrös polgár. Letérdelt a bárányhoz, szakszerűen tapogatni kezdte a hasa alját, a hátát, belenézett a pofájába, amit a báránynak általában nem szokás, s amikor felállt, kurtán csak annyit kérdett: „Mennyi?" Egy szuszra mondtam ki az összeget, de mindjárt meg is ijedtem, vajon nem kértem-e sokat. Alighanem mégis, mert az én kuncsaftom szó nélkül megfordult, és távozni készült... „Várjon!" — tört ki belőlem, sőt még utána is iramodtam, és elkaptam a karját. „Engedek belőle!" —mondtam neki beletörődve. Erre ő is nyájasabb lett hozzám is, meg a bárányhoz is. Még egyszer körültapogatta, és aztán szó nélkül leszámolta a kialkudott összeget. Hanem csak a legvégén lepődtem meg igazán. Váratlanul elkapta a bárányt, egyet lódított rajta, és már a nások volt, de mennyit gyötrődött ő emiatt, uramisten! Némelyik anyának öt-hat gyereke is van, és jóformán azt sem tudja, hogy a világon vannak... Nem vesződnek annyit a sokkal, mint ő ezzel az eggyel. . . De hát mit tehettem volna, bele kellett nyugodnom... Az ellen sem tehettem semmit, hogy a lányka annyira bízott bennem... Vagy én is fordítottam volna neki hátat, mint a feleségem? Ha ő egy kicsit többet törődött volna vele, nem kellett volna nekem... Nos, ezután történt az a kínos eset... Délelőtt elmentem a városba, egy kövér bárányt vittem be. Alig tudtam rábeszélni az autóbuszkalauzt, hogy vegyen fel bárányostul... Eleinte nem akart ráállni a betyár, de amikor ígértem neki egy féldecit, mégis beleegyezett. Megtehette volna anélkül is, hiszen alig néhányon lézengtek a buszban, úgyhogy hely volt elegendő, meg aztán a bárány lába össze volt kötözve, és nem is foglalt el ülőhelyet... Hátravittem és ledobtam a busz aljára. .. Tfehát ahogy mondom, a városba indultam a piacra a báránnyal, hogy, mondok, jó pénzért eladom... Ezt gondoltam az autóbuszban... Hanem amint megérkeztem a vásártérre, még a lélegzetem is elállt... Sürgött-forgott a sok nép, és birkát meg bárányt is sokan árultak... De ha már ott voltam, mégsem akartam elmenni. .. Előbb suttyomban megérvállán is volt, aztán ment vele, amerre látott. Pedig egv ilyen ünneplő ruhás embertől, amilyen ő volt, dehogy vártam volna ilyesmit... Tulajdonképpen jó vásárt csináltam, amiről nyomban meg is győződtem ott, ahol a többiek árulták a bárányt, mert megállapítottam, hogy egy ugyanolyan fejlett állatért, mint az enyém is volt, éppen a felét kérték annak, amennyit én kaptam érte... Hanem én sem estem a fejem lágyára, ahogy azt a feleségem hiszi rólam, mert egy piiranatig sem haboztam... A fele pénzen vettem egy másik bárányt, és még jutott pálinkára, ajándékra is, sőt még költőpénzem is maradt. Fogtam hát a bárányt, és gyerünk a legközelebbi kocsmába... Elképzelheti, milyen éhes voltam, hisz már délután két óra felé járt az idő. Nos,' jól belaktam, és ittam is rá. Akkor valahogy különösen ízlett a pálinka, úgyhogy egész sötétedésig maradtam. Alig értem el az utolsó autóbuszt. Ugyanaz a kalauz volt, oki délelőtt s most már szó nélkül fölengedett, mert fölöttébb sajnált, hogy a báránynyal együtt kell hazatérnem... Ha tudta volna, hahaha! így azon az estén elég későn értem huza, méghozzá ugyancsak italoson... A házban mór senki sem világítom, hát beengedtem a bárányt az akolba, bementem a kis szobámba, sötétben levetkőztem és lefeküdtem. .. Hamarosan el is aludtam. Csak arra ébredtem fel, hogy valaki mocorog mellettem. .. Szent isten, 2ofka!... Nagyon rémült volt szegény, egész testében remegett... Folyton azt ismételgette, hogy rettentően fél, fél, fél... Egyre csak bújt hozzám szegényke, én meg azt sem tudtam, mitévő legyek. . . Kiabálni nem nagyon akartam, nehogy felébredjen az asszony, hát csak cendes szóval meg mutogatással akartam rávenni, hogy menjen el... No és akkor, az isten verje meg, kinyílt az ajtó, fény gyulladt, és ránk förmedt a feleségem: „Fuj, hogy nem szégyeilitek magatokat!" Higgye el. szégyelltem is magam, meg dühös is voltam nagyon. De nem akartam megbántani, még jobban megrémíteni szegény leányt, inkább óvatosan átkísértem a fiához a szobájába, lefektettem az ágyba, nyugtattam, ahogy tudtam, aztán visszamentem lefeküdni... Higgye el, az a lányka nem volt mellettem tovább háromnégy percnél. S annak a boszorkánynak ezt szintén tudnia kellett, mert világos volt, hogy amikor hazaértem, nem aludt, hanem megint leskelődött utánam. .. Reggelre kelve mintha mi sem történt volna... A feleségem is beszélt velem, az éjszakát még csak egy szóval sem említette. Azt hittem, mindent megértett, mert 2ofka akkor már szemmel láthatóan beteg volt... Mondtam is Zúzának, hogy el kéne hívni az orvost, de ő csak vállat vont... Hármunkon kívül tehát senki sem tudott arról, ami azon az éjszakán történt, de Ivan fiam ötödik napra már otthon volt a katonaságtól... Mindjárt sejtettem, miért érkezett meg olyan váratlanul, de arra is rájöttem, hogy arról az éjszakáról valaki írt neki. .. Hanem hát ki, az isten szerelmére?! 2ofka, ő ki sem mozdult a házból, én meg mégsem írhattam róla! Csupán a feleségem tehette, mert mindjárt másnap a városban járt, és csak délután ért haza... Mit csinált ott a bestia? Nekem ugyan azt mondta, mikor kérdeztem, hogy a szükséges élelmiszert vásárolta meg, a készleteket töltötte fel, de nem járt véletlenül a postán is? Ha én azt tudnám!... Ha tudnám, miféle levelet vagy táviratot kapott Ivan... Meg is akartam kérdezni tőle, amikor hazajött, de valahogy féltem valamitől... Valójában attól féltem, hogy nem ért meg semmit, vagy félremagyarázza a dolgot. .. Meg aztán nem is viselkedett velem szemben olyan tudj’ isten, milyen rosszul... Nem is nézett rám csúnyán, beszélt is hozzám... Nos, még azon a napon, amikor Ivan megérkezett, 2ofka öngyilkos lett. Sehogy sem értem, nem tudom, miért. De tán még elélek egy darabig, tán még összeszedek magamban annyi bátorságot és megkérdezek a fiamtól mindent. .. Különben nagyon nehéz lenne a halál... Higgye el, ha megtudom az igazat a halálom előtt még valaki pórul jár, de nagyon!... (Vércse Miklós fordítása) GÁL SÁNDOR: a hatvanas évek a hajnalig érő dühös napokban az éjfélutánig gomolygó ifjúság idején albérleti vigalmak között mikor lányt és könyvet cseréltünk hogy test és lélek összelobogjon akkor gondolom most e téli fehérben se asztalunk se székünk lány és könyv is a másé vettük adtuk föllapoztuk hanyagul e hajnalig érő napokban kivetetten fél lábbal más parton más városban szobában folyosón és igen mások ágyában is akkor az éjfélutánig gomolygó ifjúság idején a hatvanas évek halottaikból most föltámadnak ideszáll koronanyolcvanért a reggeli pacalleves a krim sarki kifőzdéjében arconcsap a mosogatólé-pára: sudár ifjúságunk látszottunk zöldlángú jegenyéknek s hülye volt minden harmincon túli tollforgató ki hitte volna hogy jön hetven és nyolcvan is hogy fejünk lesz mint e tél s leszünk mi is vénülő pocakos hülyék azok szemében akik most élik a hajnalig érő dühös napokat akik most lakják meg egykori albérleteinket cserélnek lányt és könyvet hogy test és lélek összelobogjon s nekik se számít ahogy akkor nekünk se számított törvény és idő olykor elszánom magam mostanában keveset alszom homlokom a halántékom sötét lüktetése a hold útját követi lentről fölfelé ível minden bár a való mást jelez lefelé mutató irányt távol az időtől rémületes kattogások törnek elő olykor jajszavakat hallok robbanásokat nyirkos falak hasadását a szertefröccsenő egészet körül pedig a város lehetséges és viszonylagos csendje feketéllik valami néha kigyullad majd ellobban a láng kóbor idő tántorgó fényjele mit jelez hova hív merre csalogat s miért olykor elszánom magam testámentumot írni rendelkezni árról ami elvégzendő velem vagy azzal ami belőlem marad hogy ne a gond üljön ide ahol most e sorokat írom hanem az előre megtervezett rend foglalja el méltó helyét az elrendelés szerint így töprengek e holdfogyatkozásos éjben pedig kint már március van holnap talán megérkeznek régvárt szalonkáim s a horhosok fölött fölzeng az alkony de oda érek-e kinyílok-e újra véletek önmagam fájdalmából ebben a márciusban nincs válasz alattam monoton zümmögéssel alszik a város 11
