A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-26 / 17. szám
I KORTÁRSAINK | PETER JAROŠ Peter Jaroš, o legtermékenyebb szlovák prózaírók egyike, 1940. január 22-én született Hybbén, abban a faluban, amelynek templomában nyugossza örök álmát a magyar lírai költészet első európai rangú képviselője, a hányatott életű Balassi Bálint. Egyetemi tanulmányait a bratislavai Komenský Egyetem Bölcsészkarán végezte, majd évekig a szlovák rádió szerkesztőjeként dolgozott. Jelenleg a Szlovák Állami Filmgyártó Vállalat dramaturgja. Eddig tizenhárom prózakötetet - elbeszélésgyűjteményeket, kisregényeket és regényeket — publikált: Popoludnie na terase (1963; Délután a teraszon). Urob mi more (1964; Csinálj nekem tengert), Zdesenie (1965; Rémület), Váhy (1966; Mérleg), Putovanie k nehybnosti (1967; Vándorlás a mozdulatlanság felé), Menuet (1968; Menüett), Návrat so sochou (1968; Visszatérés szoborral), Krvaviny (1970; Vérfoltok), Pýr (1971; Vallomások. Madách, 1974), Orechy (1972; Diófák), Trojúsmevový miláčik (1973; A hárommosolyú kedves), Pradeno (1974; Fonat), Tisícročná včela* (1979; Ezeréves méh). Magyarul is megjelent kötete, a Vallomások két elbeszélést tartalmaz: a Zátonyt és a címadó Vallomásokat. Mindkettő falusi környezetben játszódik, s Jaroš mindkettőben az emberi meg nem értést, a közönyt ostorozza, amely - miként a két elbeszélés főszereplőinek sorsa bizonyítja - embereket kergethet halálba. A Vallomások, amelyből most egy részletet közlünk, hat személy monológja egyugyanazon témára, akik mind a hatan valamilyen kapcsolatban álltak Žofkával, a hirtelen és érthetetlenül öngyilkossá lett kisgyermekes fiatalasszonnyal. Tisícročná včela (Ezeréves méh) című legújabb könyvében Jaroš szülőfalujába, Hybbére vezet el bennünket. Az emberi történelem olyan, mintha valami ezeréves méh halmozta volna fel szorgosan, viaszrétegenként az egymást- követő nemzedékek munkáját, tapasztalatait, vágyait, kialakítva közben azt, amit mi jelennek hívunk. Ebből a sok-sok egymásra halmozott rétegből Jaroš három évtizedet állít érdeklődésének középpontjába: a múlt század kilencvenes éveitől az első világháború végéig tartó időszakot. A korabeli emberek sorsát ábrázolja, de a mai ember szemével nézi és a mai ember eszével próbálja megérteni hőseit. S a mai ember annyival gazdagabb a régieknél, amennyivel több tapasztalatot, tanulságos eseményt hordott mögéje az ezeréves méh, az emberi történelem ezeréves méhe. — y — Imondja Julo, Ivan apja Egyszerű ember vagyok, nem kényeztetem magam. Ha ízlik, iszom, ha éhes vagyok, eszem. A test is, meg a lélek is tudja, mire van szüksége, s tudtomra is adják. Csak ehhez tartom magam, mással nem törődöm. .. Minek is törődnek? Ez vagyok én, ilyen vagyok tetőtől talpig, és még mélyen belül is. . . Vannak emberek, "akik mindenáron különbnek akarnak látszani a szomszédok előtt, és még csak el se mosolyodnak közben... Mert ha legalább ahhoz értenének, tréfát űzni a maguk vagy mások rovására... Amikor még a városban laktunk, bérházban, némelyik szomszédunk hetente négyszer is kitartóan döngette az asztalt, hadd higgye mindenki, hogy ilyen gyakran zabáinak kirántott húst... Nos, hót ez aztán egyszer engem annyira felbőszített, hogy az üres húsvágó deszkát tíz napon át püföltem reggel, este, hanem közben nevettem ám... De hogyan! Tudja, itt mindenki azt hiszi rólam, a feleségemről meg a fiamról nem beszélek, hogy részeges vagyok... Néhányon, ha találkozom velük, hangosan sajnálkoznak, óbégatnak fölöttem, a kezüket tördelik, sőt átkozódnak is, hogy hagyjam abba a szlopálást, hogy tönkreteszem az életem, az egészségem, megölöm a lelkiismeretem... Hahaha! Hogy pálinkával tönkre lehet tenni az egészséget, azt elhiszem... Hisz elég gyakran fáj már a vesém meg a gyomrom a savtól... A gyomrom úgy ég minden ivászat után, mintha valaki belülről szurkolna a békanyúzójával. .. Hát ilyen az én eqészségem.., De azt is mondják, hogy az életem is romlik, tönkreteszem a pálinkával... Ez szintén megengedhető, de csak megengedhető!... Nekem azonban más a véleményem erről. .. Részeg vagy józan élet — egyre megy! Az életen nem lehet semmit elrontani vagy megjavítani. .. Az élet szerintem - élet... Minek annyit okoskodni az ilyen egyszerű dolgokon... Ida él az ember, hát él, ha meghal, hát nem él... Az életet szerintem egyedül a halál rontja el, más semmi sem árt neki. .. De mindez nem is dühítene annyira... Hadd mondják csak, hogy az örökös ivással tönkreteszem az egészségem, az életem... Csak mondják a magukét, fütyülök rá. . . Csupán az mérgesít, az bőszít fel iszonyúan, amikorazt állítják, hogy a pálinka kiöltve vagy kiöli belőlem a lelkiismeretet. .. Mert mi az a lelkiismeret, mi az, na mi? Tón egy kabát, ami el lehet áztatni? Vagy pecsenye, amit oda lehet égetni? Az asszony is mindig azt kiabálja, ha iszom, hogy nincs lelkiismereted, te isten átka! Kiabál! hogy nincs lelkiismeretem, mintha tudná, hogy mi az... Meg is kérdeztem tőle egyszer de amikor már-már felelni akart, hirtelen elhallgatott, és azóta is hallgat... Ilyenek ezek mind, akik annyit kukorékolnak a lelkiismeretről... Kukorékolnak, azt sem tudják miről... S ha nem tudják, mi az a lelkiismeret, honnan tudhatják, hogy a pálinka megronthatja?! Ezt én sehogy sem értem. .. Az igazat megvallva, magam sem tudom, mi az a lelkiismeret, de én legalább nem beszélek róla... Amit nem ismerek, arról nem nyilatkozom... De mégiscsak sejtem, mire céloznak... Végtére is az én egészségem senkinek sem olyan fontos, ilyesmit ne akarjanak elhitetni velem. .. Mindenkinek teljesen mindegy, hogy kiszikkad az agyam, vagy sem. .. Ezeket a senkiháziakat egészen más érdekli... Végtelenül örülnének, ha holmi erkölcstelenségen csámcsoghatnának velem kapcsolatban, vagy ahogy ők mondják, a romlott lelkiismeretemen. .. Persze, ehhez az kellene, hogy mindenféle erkölcstelen dolgokat műveljek... Én azonban nem, higgye el, én inkább ellenállok az erkölcstelen dolgoknak, inkább védekezem ellenük, nemhogy keresném az alkalmat... Persze, aki már mindenfélét hallott rólam, az csak nevethet ezen... De eküszöm, azok a mendemondák velem kapcsolatban nagyon is túloznak. .. Hisz én mértéktartó természetű vagyok. . . Józanul inkább komor, mint vidám, kevesett beszélek, és hallgatagságom, zárkózottságom már tán idegesítő is... De ha iszom is, mindig eszemen vagyok. .. Van olyan, aki részegen verekszik, üvöltöz, kötekedik. Egyetlen részeg estén elkövet annyi esztelenséqet, hogy aztán két hétig is fájhat miatta a feje... De én nem! Se nem verekszem, se nem kötekedem, senkit sem bántok. Egyedüli, ami szót érdemel, tán az, de magam sem tudom, igaz-e, hogy ilyenkor beszédesebb vagyok, akárcsak most is... De hót ez tán nem is hiba, erre mégsem mondhatjuk, hogy ide süllyedtem. .. El tudom képzelni, mi mindent hallott mór rólam a különféle emberek szájából... Egye fene, nekem ez mit sem számít, hanem azért én is hozzátehetem a magamét.. . Szó sincs róla, nem mentegetőzni akarok, hanem meg akarok valamit magyarázni. .. Mindenki utánam szimatol, minden lépésemet követik, s aztán hetet-havat összehordanak rólam... Például a feleségem is, Zuza. .. Az már bizonyára világgá kürtölte, hogyan talált bennünket egy ágyban a megboldogult Žofkával... De mi beszélnivalója van erről éppen őneki?! Tudja, hogy volt, mint történt, hogyan került erre sor? Semmit sem tud, a vén boszorka! De locsogni tud róla hét határra valót. .. Szegény Žofka! Az a leány mégiscsak beteg volt... Néha kihagyott egy kicsit az agya szegénynek... Szkizofréniának hívják ezt a betegséget, ha jól tudom. .. Amikor hozzáment Ivan fiamhoz, és ideköltözött hozzánk, nagyon tetszett, milyen szépen élnek... Valóban! Turbékoltak, szerették, majdhogy fel nem falták egymást... S ez így tartott mindaddig, amíg Ivan fiam itthon volt, amíg be nem vonult katonának.. . Akkor már Žofka másállapotban volt, éppen elég baja voJt magával. .. Addig semmit sem vettem észre rajta... Sőt egészen a szülésig nem láttam rajta semmi furcsát... Egészéges, erős lány volt... Kettő helyett is dolgozott, és meg tudott csinálni bármit... Főzött, mosogatott, tehenet fejt, gereblyézett, fát vágott, tüzet rakott, söpört, takarított... Egyszóval nem vonakodott semmilyen munkától sem. .. Így ment ez egészen a szülésig... Amikor fia született, csuda, hogy bele nem pusztult az örömbe... Az első hónapokban se nem látott, se nem hallott, mindig a kisfián csüngött. .. Szoptatta, etette, fürdette, mosott rá... De már akkor észrevettem rajta valami változást. .. Például ha a gyerek felsírt, úgy ugrott fel, mint valami eszelős, egész testében reszketett. . . Mi baja, mi baja, kérdezte tőlem vagy Zúzától... Hogyan segítsek rajta, siránkozott örökke, és sokszor sírva fakadt még az olyan kicsiségek miatt is, hogy a kis taknyos alatt ki kellett cserélni a pelenkát. . . A gyereknevelés gondjai olyan súllyal nehezedtek rá, hogy már nem bírta.. . Mondogattam én az asszonynak, hogy nyugtassa meg, magyarázza e[. hogyan kell gondozni a gyereket. .. Ö azonban csak fordult egyet, és odavetette: ha a világra hozta, gondoskodjék róla! Azzal ment a dolgára.. . Mit tehettem volna, ha már nem bírtam tovább nézni?... Megpróbáltam megnyugtatni Žofkát, magyarázgattam, hogy ha a gyerek egyszer-kétszer vagy akár háromszor is felsír naponta, az még semmi... Olykor, amikor kétségbeesett a gyerek sírása miatt, magam mutattam meg neki, hogy ha a tejesüveget a gyerek szájába dugjuk, vagy kicseréljük a nedves pelenkát, máris elhallgat... Žofka hallgatott is rám, s megkönnyebbült... Később máranynyira megszokta a jelenlétemet, hogy nélkülem szinte moccanni sem tudott... Egészen rám akaszkodott, persze csak úgy, hogy segítenem kellett neki a gyerek körül... Én magam semmi rosszat sem láttam ebben, mert tudtam, mennyi gondja, baja van... Időnként olyan zavarosan beszélt, hogy magam is csodálkoztam... összehadart 10
