A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-26 / 17. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK SZÍNHÁZ Meseországi kaland Tízéves lányom színházba invitál. Iskolából hazafelé jövet .oh vasta a plakáton, hogy vasárnap délután gyermekelőadást tart a bratislavai Új Színpad. Fújja is egyszerre az időpontot és a címet: Alenka Meseországban, amit én — már most, a darab megtekintése után — inkább Meseországi kalandnak mondanék. A színház előcsarnokában hangos kacaj, jókedvű lárma fogad és ez a zsibongás a nézőtéren sem csitul, mert régesrégi teátrumi törvény, hogy a gyerekek csitítására egyetlen orvosság létezik: a bíborvörös bársonyfüggöny fölgördülése és az előadás kezdete. S valóban, ezúttal is mintegy varázsütésre, mély csend támad.... Az viszont már az előadás hibája, ha egy idő múlva újra morajlani, mozgolódni kezd a jobbára kisiskolásokkal teli nézőtér. Ez azt jelenti, hogy a színpadon pergő játék nem tudja lekötni a gyerekközönség figyelmét. Igaz, a bemutatott játék alapötlete a múlt század jelentős mesemondójának: Lewis Carollnak nagysikerű és kalandos könyveinek színpadi változatát ígéri. A valóságban azonban Eva Čičmanová elfelejtette dramatizálni, a vendégként meghívott Juraj Raška pedig elfelejtette megrendezni ezt a meseországban játszódó történetet. Legalábbis a gyerekek szemszögéből nézve. Mert úgyszólván lépten-nyomon elakad a cselekmény, nincs ami lekösse a gyerekek bizarr és korlátlanul merész fantáziáját. A színház világával csak most ismerkedő publikum így csak azokon a helyeken figyel oda az előadásra, -ahol az valóban meseszerű. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy ezt a kalandosnak és szórakoztatónak remélt meseországi történetet felszabadult örömmel s szüntelen kíváncsisággal szemlélje az eléggé gyakran suttogó-zajongó gyereksereg. Persze, jogos a „rendbontás", mert a gyermek- és diákelőadások sodró ötletessége helyett, ez a produkció inkább egy egyetemi vizsgaelőadás hűvös akadémikusságával hat. Még ránk, felnőttekre is, nemhogy a gyerekekre. (miklósi) KÖNYV Tandori Dezső: Még igy sem Tandori, a Juhászék utáni magyar líra talán legfigyelemreméltóbb jelensége. Mára, negyvenkét esztendős korára mindenképpen legendás jelenség immár, noha, a dolgok természetéből következően, a legendája indult útjára, amikor már (legalábbis lírai termése) szemmel láthatóan veszített izgalmasságóból, intenzitásából. Dehót ez, mondottuk, velejáró következménye a legendáknak. Tandori harmincéves volt éppen, amidőn első kötetével (Töredék Hamletnek, 1968) a szó szoros értelmében belerobbant a megelőző nemzedéket (Juhász, Pilinszky, Nagy) követő magyar líra szürke mezőnyébe. Az „Egy talált tárgy megtisztítása" öt év múlva követi a bemutatkozó kötetet, s ha amaz a Pilinszky- Nemes Nagy Ágnes elérte legmagasabb eszmény szintjén folytatja mestereinek munkásságát, emez, levonva a „Töredék" konzekvenciáit, az akkori maximumig tágítja a magyar líra lehetőségeit. S ezután következik, talán megint csak nem minden törvényszerűség híján, a törés. A hetvenhatban megjelent „A mennyezet és a padló" című kötet tartalmaz még néhány „igazi" Tandori-dobást, óm ahogy szaporodik a költő köteteinek sora és oldalszáma, úgy hígul, oldódik szemmel-láthatóan a Tandori-líra. Ez a hígulás az eddiq utolsó verses könyvben, a 78-ban megjelent „Még így sem" címűben tetőződik (közben Tandori évenként jelentet meg egy-egy prózai kötetet, ifjúsági könyvet s két-három (esetenként több) prózai vagy versfordítást, köztük Hegel, Becket, Karl Kraus vagy Musil műveinek kongeniális magyarításait). Külön tanulmányt érdemelne mindez (hisz .innen a legenda), maradjunk ezúttal csak az utolsó verses kötetnél!... „Hogyan telik az idő?... Mivel töltjük?... Amikor verset írunk, azzal is időnk telik. Megpróbáltam nem kímélni magam, és olykor napokon át írtam... Magam akartam lenni az esemény és a nem azonnal rideg esemény-nyom" — vallja a szerző. S ebben-rejlik a kötet minden problematikussága ellenére is izgalmas érdekessége. Tandori ezúttal sem tagadta meg magát s olyan könyvet csinált, amilyet magyarul még nem olvashattunk. Megint egy legenda a sok közül: állítólag egyetlen nap alatt harminchat szonettet írt meg a kötetből. Az eredmény: a kötet hullámzó, gyakran elszomorító színvonala. Ugyanakkor: hajmeresztő távlatokra nyitó, megintcsak zseniálisnak minősíthető rátapintás valami lényegesre. „Egy még elmondható történet"- írta volt Dürrenmatt „A baleset" kapcsán. Egy még elképzelhető verseskönyv-írási lehetőség - parafrazálhatjuk Dürrenmattot a „Még így sem" ürügyén. S erről van szó. Kérdés, hogy Tandori partok közé tudja-e szorítani kifogyhatatlan ötletekben gazdag tehetségét s kiteljesíti életművét, nemzedékünk nevében a magyar líra első vonalbeli alkotóinak szintjén, avagy megmarad ő is a zseniális kezdők önmagukat szüntelenül ismétlő, önmaguk paródiáit újra meg újra megíró-megrendező alkotóinak zsákutcájában. (cselényi) FOLYÓIRAT Ember és könyve Gyorsuló világunk a kultúra számos hagyományos kifejezési formáját megkérdőjelezte már. Jó ideig például a színház felett húzták a vészharangot, amikor megjelent a film, a mozi — majd a televízió fölbukkanásával egyszerre mindkettő fölött. Elég gyorsan bebizonyosodott aztán, hogy egyik műfajnak sem kell a másik életére törni: más-más kifejezőeszközeikkel nagyszerűen megférnek egymás mellett. Újabban a könyv halálának a gondolata kísérti az embert. „Van-e esélye a könyvnek?" - ez az egyik alapgondolata Nádor Tamás riportsorozatának, amely az Új írás ezévi első számában vette kezdetét. A kérdező eddig (a 3. szám megjelenéséig) Illyés Gyulát, Borsos Miklóst, és Berend T. Ivánt faggatta az ember és könyv viszonyáról. Három riport — három hozzáállás. A szépíró ma is az örökifjú mohó étvágyával habzsolja, gyűjti maga köré könyveit (szellemi értékük mellett - párizsi éveiben a könyvkötés művészetét is megtanulva — „testi" valóságukat is értékelvén): „Gyakran szükségem lenne valamire, ami megvan, de majdnem könynyebb újra megvennem, mint eligazodnom ebben a szörnyű rengetegben". A szobrászművész — úgymond — már szigorúbban próbál szelektálni: „az van meg tehát, ami nélkülözhetetlen." No, de — kérdezhetnők - hol a határ? Bajos meghatározni — embere válogatja. A történészközgazdász sokkal „mértéktartóbb", mivel aránylag kis házikönyvtára van csak, de közben minden nagy nyilvános bibliotékát is a „magáénak" érez. Vajon milyen irányban haladunk? A nyilvános könyvtárak egyeduralma elé nézünk, amikor a magánkönyvtárak szerepe csökken, vagy esetleg valóban anakronizmussá, múzeumi tárgygyá változik a könyv, s fölváltják a különféle technikai megoldások? Egyelőre úgy látom, hogy inkább reneszánszát éli a könyv: soha ennyi, ilyen szép kivitelben nem jelent még meg évente; ami nagyon reménykeltő is lehet, ha arra gondolunk, hogy az emberek nyilván többet olvasnak.. . Nem szabad azonban elsiklanunk a sznobizmus kialakította magánkönyvtárak gyarapodása fölött sem! Az is éberségre inthet, hogy — amint erre Borsos Miklós figyelmeztet - „a kiváló könyvet is lehet közveszélyesen olvasni. Ha valaki olyasmit silabizál ki belőle, ami benne sincsen, sőt a benne levőnek az ellenkezőjét olvassa bele: az katasztrofális lehet. A könyvmáglyákat a rosszul, a gonoszul olvasók gyújtották meg. Mert a könyhöz - ne csűrjük-csavarjuk a szót — intelligencia kell. (. . .) Nem a könyvet fenyegeti veszély, hanem birtokosát, az embert. Végtelen a könyvnek világa: veszélyek, örömök, boldogságok, csalódások, békessgqek és háborúságok forrása. Nem tudunk nélküle élni. Liszka József RÁDIÓ Girold Mihály nyomómester Jól bevált szokásom: miközben a rádió műsorait hallgatom, jegyzetelgetek. Mikor többet, mikor kevesebbett. Annyi papírt viszont méq sohasem írtam tele, mint pmikor Moldava párbeszédét hallqattam Girold Mihállyal. Az író kertiében poharazaatás közben folyt a beszélgetés. Szerettem volna a negyvenöt perc anyaqát telies eqészében lejegyezni. Mert a kérdezőtől és a válaszadótól is tanulni lehet: a riporter leq^n szerénv és oimasz: bőbeszédű és hallgatni tudó: művelt és tudatlan: mértéktartó és bizalmaskodó: kíváncsi és visszakérdező! A kérdezett őszinte, kitárulkozó, és ha kell, kérdező, támadó, számonkérő. Most mindketten mércét döntöttek. De mit is mesélt el nekünk a nyomómester?!. . . önmaga, eqy hetvenéves ember életét, amely alulvoqv fölülnézetben, de ma már mindenkéDpen eqy rész történelem. Azt, hoqy ötvenhatban csak azért nem hallqatott a nvuaati hívó szóra, mert a kisfia Pesten van eltemetve és a sírját nem viheti magával; azt, hoqv nem állt be a nyilaskeresztes pártba, bár kirúgással fenyegették őt; azt hoqy a pirosnak százféle színárnyalatát tudta meakülönböztetni, azt hoqy tíz hétiq lavórban főtt lótápon élt és kamilla teából csavart cigarettát szívott; azt, hogy nem bánja, ha a fia utcaseprő is lett volna, de akkor is arra tanítja őt: az ő általa sepert utca legyen a legtisztább. És azt,' hoqv a túlvilágra nem az emberekről alkotott képet viszi magával, nem az emberekre emlékezik szívesen, hanem a felhőkre. S véaül azzal búcsúzik: a kutvákat lenézi, mert azok rabszolgák, a macskák sokkal különbek, mert azok önállóak. nem lehet őket semmiféle cirkuszi produkcióba befogni, mint az ebeket. Érti ezt? — kérdezi Girold Mihály nyomómester? Majd választ sem várva kortyol egyet a borból. -zolczer-INNEN ONNAN Motocros a neve a Bydgoszczi Kerékpárgyárban (Lengyelország) konstruált új járműnek, amely külsőleg inkább versenymotorkerékpárra hasonlít, mintsem hagyományos biciklire. A kereskedelmi szakemberek igen nagy népszerűséget jósolnak az új járműnek. A kelet-szibériai tudományos kutatások cimmel kiállítás nyílt meg a varsói Műszaki Múzeumban. A kiállítást a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának szibériai részlegei és a Lengyel Tudományos Akadémia, valamint számos más tudományos intézmény szervezte. Emlékeztető az idei téli olimpiára: az NDK-beli Anett Pötzsch átveszi az olimpiai aranyérmet. Aztán örömében sirva fakad. 8
