A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-04-19 / 16. szám

Kubában több mint hatezer afrikai diák tanul. Szabad idejükben szívesen táncolnak: természetesen hazai táncokat, hazai öltözékben. Vlagyimir Jascsenko is készülő­dik az olimpiára. Felkészülésé­hez egy kellemetlen térdmütét is hozzátartozott. Felvételünkön már nevet, tehát nyilvánvalóan minden rendben van. A híres londoni Oxford Streeten hálóing-reklámfotókat készített egy fényképész, amikor megnyílt a föld és felbukkant két telefonvezeték­­szerelő. A váratlan helyzet nem keltett zavart, ellenkezőleg: érde­kesebbé tette a felvételeket. A drummondi szafari-parkban három oroszlánkölyök született, kettőt azonban a meghibbant nöstényoroszlán megölt. A har­madikat megmentették, az Amy nevet kapta, s egyelőre Linda Riddel, az egyik őr felesége nyolchónapos kislányával együtt eteti. Arlene és Amy nagyon jó barátok, de nyilván nem sokáig lehet együtt hagyni őket. Kézműipari szőnyegszövő üzem. udvara a marokkói Rabatban. P A fonalakat felnőttek készítik elő, de a szőnyegeket 8-13 éves kislányok csomózzák nyolc és fél órás munkaidőben, éhbérért. LOVICSEK BÉLA EGY BANKJEGY MESÉI AZ UTCASEPRŐ 2. — Hagy abba te, bivaly! Nem hagyta abba, mire az Május végi délután volt. Gaz­dám, egy igen csinosan öltözött fiatalember — akkor még nem volt divat a farmer —, csupa illat, máig sem tudom, milyen kölnit használt, nem is érdekes, a járda menti pádon üldögélve fürdette arcát a kellemes nap­sütésben. Néha az órájára pil­lantott. Nem mormogott, nem türelmetlenkedett, pedig már néhány percnyit késett a lány, akivel megbeszélte a találkát. Én a pénztárcájában néhány bátyám — zöldhasú százas — társaságában élveztem a sem­mittevést: gazdámmal együtt szemléltem az utca forgatagát. Szokás szerint jöttek-mentek az emberek. Szemünkbe tűnt egy szürke kis emberke, egy marékra való ruhacsomó, egy jelentéktelen, porszemnyi valaki. Hajlott volt a háta, fekete a keze, mintha az imént hagyta volna abba a kályhacső tisztítását. Olyan észrevétlenül tette a dolgát, mintha ott sem lett volna, mégis beletartozott a városközpont ké­pébe, akár a lámpaoszlop vagy a járdaszegély, a pad, amelyen ültünk, vagy a fa kerek kis lombjával. Mégsem vette őt észre egyetlen ember sem. Igen, az utcaseprő volt. A jár­daszegély mentén kotorgatta össze seprűjével az utca piszkát, szennyét, egy-egy rakást a la­pátjára húzott és a kétkerekű taligáján álló kukába öntötte. Aztán újra kezdte lassan, gé­piesen, kezdte és végezte tíz­szer, százszor... ki tudná meg­mondani hányszor napról napra, hétről hétre . .. Taligájának a fogantyúján kócmadzagra kötve literes bo­­rovicskás üveg lógott tele vízzel, benne egy tűzpiros rózsaszál állott. Olyan üde és friss volt, mintha csak néhány perce met­szették volna le, s az ütött­kopott taligához képest olyan hivalkodóan kiabáló és szép, hogy szinte fájt. Az öreg meg csak söpört, sö­pört, az emberek jöttek-mentek, és jött a járdán két fura alak is: egy hórihorgas meg egy pad­­lábnyi. Mellig sem ért a hosz­­szúnak. Fiatalok, alig huszon­évesek, és részegek. Meg-meg­állva feleseltek valamin. Egyre hevesebben és dühösebben. Aztán egymásnak estek. A hosz­­szú nagyokat ütött a kicsire, aki fel-felnyögött, meg-megtán­­torodott, de nem engedett: újra meg újra nekiugrott a hosszú­nak, rúgott, harapott, de hiába — ő húzta a rövidebbet. Vérzett már az orra, szája, fel-felbu­­kott, majd újra talpra állt, de látszott már, hogy fogytán az ereje s nemsokára vége az egyenlőtlen küzdelemnek. Körülöttük nagy tömeg verő­dött össze. Felháborodva mél­tatlankodtak, de egyetlen ember sem akadt köztük, aki közbe avatkozott volna. A gazdám sem, pedig forrt benne a mé­reg, az igazságérzete is lázado­zott, mégsem mozdult. Az öreg meg csak söpört, sö­pört, végezte a dolgát, mint akit egyáltalán nem érdekel a dolog. Egyszer aztán sapkájának a siltje alól a verekedőkre san­dított: felmérte a helyzetet aztán fogta a hosszúnyelű sze­metes lapátot. A maroknyi em­ber szokatlanul mély hangon ráordított a hosszúra: öreg a markába köpött és há­tulról nyakon vágta a szalma­hajú óriást, aki lassan térdre ereszkedett, aztán hirtelen el­dőlt, mint a lisztes zsák. — Agyoncsapta! — szörnyűl­­ködött valaki a tömegben. — Meg sem moccan .. . agyon­csapta a vén kujon... Megoszlottak a vélemények: volt aki helyeselte az öreg tet­tét, volt aki meg elítélte. — Talpra áll ez, ismerem a fajtáját — mormogta az öreg és kiköpött. A taligájához ment, néhány méterrel odébb tolta és folytatta a munkáját. Mire előkerült egy rendőr, a hosszú is talpra állt, s a tö­meg is oszladozott, csak a leg­­kíváncsibbja maradt és várta a fejleményeket. A rendőr fel­mérte a helyzetet és az öreghez lépett. — Mi a neve? — Banda Tóni... — Hány éves? — Hatvannyolc múltam ápri­lisban . . . — Miért ütötte le? — Nem nézhettem . .. — Mit nem nézhetett? — Hát azt, kérem ... Kinyif­­fantotta volna azt a nyeszlett gyereket... Azt nem nézhet­tem ... — És ha elpatkolt volna? — Nem lett volna kár érte. . . meg értem sem ... — Máskor elő ne forduljon! — mondta a rendőr figyelmeztetőn és elment. Ekkor a gazdám az öreghez lépett, elővett engem a pénztárcájából és átnyújtott: — Tessék, ez a magáé! Derék munka volt, le a kalappal! Az öreg úgy lecsapott rám, mint héja az egérre. A sarki talponálló elé tolta a taligáját és bement, majd szokás szerint összeszedte a poharakat az asztalokról és a csapos elé tette a pultra. Két-három forduló után a csaposra függesztette a szemét várakozón. A csapos — melles, faros asszonyság — telitöltött egy féldecis poharat, az öreg elé lökte és csapott a szemével, hogy vegye be. Be is vette. Háromszorra, hogy tovább érezze szájában az ízét. Közben többször is benyúlt a zsebébe, hogy megbizonyosod­jék, ott vagyok-e. Az is meg­fordult a fejében, hogy rólam nem tud az asszony, ehetne, ihatna, de nem engedett a csá­bításnak. Kibotorkált, taligáját a szokott helyére tolta és a ró­zsával elindult hazafelé. A szegényes viskóban felesé­ge állát támasztva, asztalra szúrt könyökkel várta az érkezését. — Hoztam neked rózsát, asz­­szony... — Inkább zabálni valót hoztál volna! Mi a francnak ez!? Erre aztán az apró emberké­ben eldőlt a, borjú, s úgy vágta szájon a hites feleségét, hogy az nyomban lefordult a székről. — No, hát azért mondom . . . — Egész életedben csak ver­tél, rúgtál, mint a kutyát... — A pofád miatt. . . No, ne sipítozz, tápászkodj föl, mást is hoztam ... — mondta a marok­nyi ember. Kivett a zsebéből és az asztalra terített. No, látod . . . Fölém hajoltak, s a konyha nyomban megtelt fénnyel. Soha nem láttam még úgy ragyogni két nehézsorsú ember arcát, mint akkor, abban a pillanat­ban ... 9

Next

/
Thumbnails
Contents