A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-04-19 / 16. szám

Gil, a gépkocsivezetője írja, hogy Lenin, valamikor 1921-ben, bement a Kreml borbélyműhelyébe. Sokan voltak, leült, folyóiratot vett ki a zsebéből, olvasni kezdett. Persze előre akarták engedni. Lenin tiltakozott: „Nem, nem, elvtársak, köszönöm, be kell tartani a sorrendet. Hiszen magunk állapítjuk meg a rendet. Várok, amíg sorra következem."

Ilyen történeteket századunkban tucatjával terjesztenek minden nagy vagy nagynak hirdetett vezetőről. Az elmúlt korokban az uralkodó tekintélye megkövetelte, hogy életmódjában, szokásaiban, külsejében is különbözzék alattvalóitól. Istentől rendelt bálvány mivoltához a koronö, a drágakövek, a paloták éppúgy hozzátartoztak, mint a korlátlan hatalom, a pallosjog. A trónszékhez fölvezető lépcsők azt a különbséget jelképezték, ami az uralkodót az egyszerű emberektől elválasztotta; a bálványnak nem lehetett emberarca, különben hogy imádhatták volna.

De a bálványok csak addig élnek, amíg az embereknek szükségük van a bálványimádásra. A francia forradalom nem a királyt taszította le trónjáról, hanem a trónust detronizálta: az egyenlőségre tanította az embereket, hogy a nyaktiló a király fejét is elválasztja a törzsétől. Az első új alkatú vezető, aki ezt a változást megérezte, -«Jighanem az a Bonaparte volt, aki a szíriai visszavonuláskor korbácsával csapta arcul főlovászmesterét, mikor az megkérdezte, melyik lovát akarja lovagolni, holott a tábornok parancsba adta, hogy minden katona gyalog menetel, mert a lovakkal a sebesülteket szállítják. A bálványimádás és az egyenlőség szelleme azóta is küzd egymással. S ha semmi más, az is jelzi, hogy a világ lassan megszabadul bálványaitól, hogy a közfelfogás egyre inkább megköveteli a vezetőtől az egyszerűséget, szerénységet, a mindennapi emberekhez való hasonlatosságot. A dél-amerikai diktátorok ércparipán lovagló képmása ma már inkább mosolyt fakasztó kivétel, még ha kegyetlen valóság is. A vezető ékessége korona helyett a jól szabott típusruha lett: a tömeg a külsőségekben sokszor gyorsabban érzékeli a korszellemet, mintsem a lényeget megértené.

A retusálóst fényképen is utálom, a történelemben meg különösen. Ezért viszolyogtam először Gil történetétől. Nem mintha tudatos ferdítéssel vádolnám a derék gépkocsivezetőt, de a legenda sokszor erősebb a valóságnál, s a maga képére formálja az emlékeket is. Csakhogy Lenin minél magasabbra emelkedett, annál konokabbul ragaszkodott hozzá, hogy semmiféle különleges jogok ne illessék meg. S a forradalom győzelme után ez az életelve szín-GYURKÓ

LÁSZLÓ:

(részlet)

majd fölállt, s kérte, hagyják abba, és térjenek át a kongresszus anyagára. És amikor a jelenlevők folytatták az ünneplést, elhagyta a termet. Később telefonhoz kérette az elnöklő Petrovszkijt, s követelte, azonnal vessen véget ennek a koön a Tanács titkárával, Nyikoláj Petrovics Gorbunovval egyetértésben teljesen önkényesen rendelt el, megszegve a Népbiztosok Tanácsának 1917. november 23-i dekrétumát - nyilvánvalóan törvényellenes, szigorú megrovásban részesítem."

Hogy egy százmilliós állam vezetőjének, a forradalmat követő teljes zűrzavar kellős közepén lelkiismeretfurdalóst okoz, hogy szabálytalanul kölcsönzött egy könyvtári könyvet, mosolygásra késztet: bogaras szobatudósokra jellemző ez a pedantéria. Hogy idejét fecsérelve tehervonaton döcög haza Moszkvába, az már inkább bosszantó. De hogy az életét is kockára teszi, olyan könnyelműség, ami

LENIN, ONTO

rSnonmíi/p vált Fzért honv valahol az országúton elromlott médiának: nem megy vissza a a meggondolatlansággal hatáte rögeszmévé vált. Ezért, hogy sokáig nem tűrt meg maga mellett testőröket, még egyetlen kísérőjének, gépkocsivezetőjének is megtiltotta, hogy fegyvert viseljen. Ezért, hogy a legkisebb ajándékot sem volt hajlandó elfogadni, s ha már semmiképp sem szabadulhatott tőle, azonnal elküldte valamelyik kórháznak vagy gyermekmenhelynek. (A klinci posztógyár munkásainak, akik egy vég maguk gyártotta szövetet küldtek neki, azt írta: „Kedves elvtársak! Szívből köszönöm az üdvözleteket és az ajándékot. Titokban megmondom, hogy nekem nem kell ajándékot küldeni. Nagyon kérem, hogy ezt a titkos kérésemet minél szélesebb körben mondják el minden munkásnak.") Ezért, hogy amikor kilenczszázhúsz decemberében

valahol az országúton elromlott az autója, a húszfokos hidegben begyalogolt a legközelebbi állomásra, s megtiltotta a leesett állú állomásfőnöknek, hogy különvonatot rendeljen: egy arra haladó tehervonaton tért vissza Moszkvába. Ezért, hogy amikor a IX. pártkongreszszuson ötvenedik születésnapját ünnepelték, türelmesen végighallgatott két üdvözlőbeszédet,

fiának: nem megy vissza a kongresszusra, amíg az ünneplést abba nem hagyják.

Egy levele nővéréhez, 1922 végéről: „Kedves Anyuta! A következő történt: kiderült, hogy ez a könyv a „Szoc. Akadémiából" való, ahonnan tilos könyveket hazaadni. Velem kivételt tettek! Kínos helyzet állt elő - természetesen az én hibámból. Most különösen szigorúan kell ügyelni arra, hogy Gora gyorsan és otthon olvassa el a könyvet és visszaadja."

Egy másik levél, Boncs-Brujevicsnak, 1918 májusából: „Mivel nem tett eleget annak a nyomatékos követelésemnek, hogy közölje velem, milyen alapon emelték föl a fizetésemet 1918. március 1-től kezdve havi 500 rubelről 800 rubelre, és mivel a fizetésemelés — amelyet

a meggondolatlansággal határos. Mért tette hát mégis? Szemérmes ember volt, aki undorodott a hatalom minden külsődleges előnyétől, alkatilag gyűlölt minden kivételezést. De ez sem elegendő magyarázat; Lenin csontja velejéig népvezér volt akinek magánéletét legalább annyira befolyásolták a politikai eszmék és megfontolások, mint a jellembeli adottságok. Rögeszméje nemcsak a szemérmes ember tiltakozása volt, hanem az államvezető megfontolt programja is. Az eszme, amelyet győzelemre akart vinni, a bálványoktól igyekszik megszabadítani az embereket, az elnyomás és a tőke, a butaság és a hazugság bálványaitól éppúgy, mint az istenektől és cárotyuskáktól. Néhány év - még ha a történelem legnagyobb for-10