A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-12 / 15. szám
bennem, s még külön ez o délelőtt is. Idegeim kegyetlenül megfeszültek, izmaim megduzzadtak, egyetlen görcsbe rándult gubonc voltam. Idegesség és szorongás? Ó, az idegesség együgyű és mennyei állapot. Az ideges ember felvág, mint a félkótya nyúl a puskacső előtt. . . kapkodva fut ide-oda. .. makog valamit... néhány ostoba bukfencet vet a levegőben... - s már vége is. Bár zavarodott és ideges lettem volna, bár követhettem volna a nyomott homlokú, szomorú fiút. Milyen tiszta ügy lett volna, milyen egyszerű seb, semmi fertőzés, semmilyen bonyodalom... De én védekező és támadásra feszült voltom. Szívemet nem a gyávaság, de a fogcsikorgató düh szorította össze, s úgy néztem Karlovitsra, mint aki egyetlen ugrással veti magát az ellenségre. Mert Karlovits, ott a kis katedrán, az volt — ellenség. Ellenség, akivel itt meg keil birkózni, az egyik felül marad, a másikat kétvállra nyomják. - De csak így szabadulhatok.. . Nem tudom, hogy a kívülálló megértheti-e ezt a pillanatot? Kettesben maradunk valakivel egy kihalt bolygón. Senki élő nincs velünk, senki más ellenünk, csak ő.. . Sszembenéztem vele... Éreztem - most! -És Karlovits feladta az első kérdést. . . Pillanatnyi csend. Azután szinte kiáltottam a feleletet. Tudtam-e? Elég becsületesen ismertem az anyagot, de ezt igazán tudtam. Véletlen volt. Nagyon jól tudtam. Ahogy rákezdtem, az ujjonqás volt, a szavam káröröm és ittasság. És ezt észre kellett vennie Karlovitsnak is. Rám nézett. Éreztem: szó sincs itt arról, elfogad-e ellenfélnek vagy sem. El sem ért hozzá az én forróságom. A hangom bosszantotta csak — ennyi volt. Láttam rajta, most elhajít, mint műtét közben eqy fölösleges műszert. S mór félbe is szakított, új kérdést adott. Megrémültem. Most dadogjak vagy elhallgassak? Egyszerre itt volt a bukás. Erre a második kérdésre mór nem tudtam felelni. Nehéz kérdés volt? Isten tudja... - inkább ritkaság. De csak elkezdtem valahogy, az előbbi hangomból sem billentem még ki. És mondtam valamit, azután megint. .. Azokat a sebészi általánosságokat hadartam, kissé a belgyógyászatba is átkacsintva, amikkel mindent be lehet vezetni. És ekkor Karlovits hibázott. Nem érezte meg, hogy szavaim mögött már a semmi von, az űr, a hallgatás, és félbeszakított. Megint más kérdést kaptam. Szerencsém volt, ennyi az egész. Ment. Ezt végigvárta, minden részletre rákényszerített; de hiba nélkül ment. Most bosszankodni kezdett. Egyszerre komisz lett. Az új kérdés szinte durván goromba és nehéz. A kis Neményinek köszönhettem megmenekülésemet. Neményinek és kitűnő vizuális-akusztikus memóriámnak - mert itt, ugyanebben a teremben magyarázta a kis öreg Neményi valamikor ezt a bonyolult törést. - Senki nem hallgatott oda, magam sem; és most egyszerre tisztán hallottam a hangját. De azért alaposan belebukhattam volna ebbe a törésbe, se az anatómiáját, se a részleteit nem tudtam - Karlovits azonban megint türelmetlen volt. Nem mondhattam végig, nem is kérdezett tovább. Intett Kédlinek - az aznap felvett betegek kórtörténeteit kérte. Talán nem is akart megbuktatni, csak megfricskázni, megleckéztetni. Sokáig válogatott o beteglapok között. Egyet-egyet lassan, figyelmesen végigolvasott, majd bossúsan félrelökte. Látszott, valami szilánkosabb, nyulladtobb esetet keres... A kedves, jó Kovács Gyurka, akit ma regael megszidott, velem együtt főtt és pirosodott, mint a rák. Vida szemtelenül vigyorgott. Karlovits végül ódaadta az egyik lapot Kédlinek:- Hozzák be.. . Soha Wurm Gyulát, ötvennyolc éves tanítót, ,,apia-anyja meahalt. asthenias testalkat, fájdalmai fél év előtt kezdődtek a jobh kezében és könvöké- Hen...“ - soha Wurm Gyulát elfelejteni nem fogom.- Hát tessék!... És Karlovits, mint egy elítéltet, átadta nekem Wurm Gyulát. Macskaszürke, hosszú bajusza volt, alázatos, vérszeqénv ember. Az arca hamus, a csootlai kiütköztek; két percig kér- Hezoethettem. Levette kobátiát. innét - a fájdalmas ízületek erősen meoduzzadtak.- Hót holtjuk! - mondta ekko' Karlovits. És Wurm Gyula fölött megindult az úi csatánk. Karlovits rosszul kérdezett: a kérdésből értettem meg. hoav a szembeötlő baj möqött mealeoetés vár. Óvatosan tapogatóztam a homályban, szavaimra eavre ingerültebb valászokat és kérdéseket kaptam. De ekkor már közeledtem valami felé.- Hát mondja ki végre! — csattant fel eqyszerre Karlovits. Megmondtam. Olvan csend támadt, hoav tisztán hallottuk az öltői úton a villamosok csengetését. A csendben mór éreztem, hoav rátaláltam. Kovács Gyurka meakönnyebbülten bólintott - jól van!- És az eljárás? - szorított raitnm utolsót Karlovits. Zúgott a fejem. Éreztem, hogy ez a végső Drába. Izgatottan és pirosán néztünk eqymásra. Mint a fellobbanó láng - egészen Karlovitsnak csapva kiáltottam: ILLÉS ENDRE- A jobb kar csonkolása! Lehet, hogy többet mondtam. Nem tudom, nem emlékszem semmire, csak Karlovitsot láttam magam előtt. Az ő szemét éreztem magamon, kérdéseivel birkóztam - megint csak ketten voltunk, már nem is egy kihalt bolygón, de valahol lent, tengerfenéki mélységben; irtózatos nyomás nehezedett a halántékomra. Lehet, hogy csak egy mozdulat kellett volna - ráugrom, és fojtogatni kezdem. De a merev Kédli ugrott hirtelen oda, meg Kovács Gyurka, ijedten, elsápadva. Az öreg tanítót fogták mind a ketten.- Az én kezemet?. .. az én jobb kezemet?... - hebegte a szürke macskabajusz alatt az elfehéredett ajak. - Levágják a kezemet? Még mindig nem merültem fel a tengerfenéki mélységből, de azt hiszem. Karlovits sem. Nem értettük ezt a dadogó, támolygó kérdést. Hát persze, hogy az ő kezét. ., Elég nehéz volt megfejteni, hogy ez a megoldás, Karlovits majdnem megfogott ezzel a kérdéssel; nem is tudta, milyen közeire szorított a bukáshoz és a szakadékhoz. .. A szakadékhoz, amelynek csak akkor éreztem meg a mélységét, amikor az öreg feljajduló hangját hallottam megint:- A jobb kezemet? Karlovits egyszerre határozott lett.- Ne féljen... Semmi rossz nem történik magával, tanító úr... Intett Kédlinek, hogy vezesse ki az öreget. Megvárta, amíg becsapódott az ajtó, s amikor már kint is elhaltak a lépések, hozzám jött, a szemembe nézett:- Szégyellje magát! - ezt durván és gyűlölettel mondta.- Hát szabad volt ezt kimondani? Előtte?! Azzal a csitíthatatlan gyűlölettel vágott végig, hogy ebben a végzetes bukásban ő is benne van. Nincs tovább. Felnőttek vagyunk, nekünk már nem adatott meg a kegyelem, mint az ártatlanoknak. Minden tettünkért vállalni kell a felelősséget, semmi alól nincs feloldozás. Nem, nem tévedtem, Wurm Gyula tanító úr jobb keze csakugyan menthetetlen volt. De én mégis rettenetesen megbuktam, embertelenül, jóvátehetetlen bűnnel... A vaksággal — mert csak Karlovitsot láttam!... A vad. engesztelhetetlen indulattal, amellyel őrá akartam sújtani. Ha elmondhatnám most, mennyire reszketett a térdem, amikor kitámolyogtam a teremből- ki a folyosóra, a híg, könnyű fénybe. Hogy vártam a büntetést. . . Délben kihallgatást kértem Karlovitstól, beszélni szerettem volna vele, hallani valamilyen megnyugtató szót, legalább egy kézmozdulatot, de nem fogadott. A műtéttani próba már előbb megvolt. És két nap múlva megkaptam a leckekönyvemet is. Ott volt a bejegyzés: jelesen szigorlatozott. Jelesen - Karlovits még itt sem kegyelmezett. ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT, 1930. ÁPRILIS 14-ÉN HALT MEG VLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJ, A SZOVJET KÖLTÉSZET KIEMELKEDŐ ALAKJA. VLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJ: Százötven millió Egyszázötven millió! E vers költőjének ez a neve. Csapkodó lövedék-jégeső A ritmusa. Cikcakkban vetődő tűz-szelek, Bányalégviharok, csapódó aknák, Terek pattognak, Ház házra ugrik. Én beszélőgép vagyok. Utcakövek örvénylenek. Lépteitek a talajba sajtolódnak Csörömpölve, mint betűk: Egyszázötven millió: Sulykol. S hát így nyomattatott itt ez a kiadás. (József Attila fordítása) Kölyökkoromban Felém sok szerelem szökkent. De nyomban mindenkit munkába fognak. Csakhogy én a Rión partjára szöktem, bolyongtam, fittyet hányva minden dolognak. Anyám haragudott: „Haszontalan gyerek te!" Apám a nadrág szíjjal kergetett! Csakhogy én egy hamis háromrúbelest szerezve, bakákkal durákoztam a palánk megett. Ing terhe nélkül, cipő súlya nélkül, sütkéreztem k u t a i s z i ájult melegben, hassal, háttal a napnak, míg végül a horpaszom is belefájdult. A nap meg bámult: „Nézd csak, a kis legény! És mégis van szíve: apró, de hogy zihál! Arasznyi szívében hogyan férhet el a folyó meg én. meg a mérföldes sziklaszál!?“ Devecseri Gábor fordítása 11
