A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-12 / 15. szám
A lengyel Eugeniusz Blaszczyk a múlt télen kis vaddisznómalacot talált, amelyet otthon, az erdészházban felnevelt. Wojtek, a vaddisznó ma az erdészlak éber örizöje és erdei sétáira is gyakran elkiséri gazdáját. A permi Pavel Filatov autómodelleket készít: képünkön éppen annak a kocsinak a kicsinyített mását „építi", amellyel V. I. Lenin járt. Angliában minden evben megjutalmazzák az év legjobb újságfotóját. Az 1979-es dijat Johnny Walker, a Daily Mirror fotóriportere kapta, aki egy fiatal párt örökített meg, amint az esküvői szertartásra várakozva (unatkozva) megpihentek. A köolajkrízis következtében világszerte egyre inkább visszatérnek a régi jó idők üzemanyagához, a szénhez. Felvételünkön egy 110 vagonból álló szénszállító vasúti szerelvény látható az amerikai Orino és Gillette közötti vonalon: azt mondják, hogy az amerikai vasutakon 1931 óta nem volt ilyen hosszú tehervonat. Ez a guruló galéria a Bash Bug névre „hallgat"; tulajdonosa és festője Bash, aki a vietnami háború idején 4000 órát töltött azzal, hogy kormányellenes jelszavakkal „díszítse" kocsiját. Ezért a tevékenységéért nyolcvanszor állították bíróság elé és számtalanszor fizetett büntetést. Egy kölni üzlet hatkereku gyerek- beválnak kiránduláskor, amikor kocsikat kezdett árusítani. Az a hepehupás talajon minimálisilyen babakocsik nagyszerűen ra csökkentik a rázkódást. ODAÉGETT PISKÓTA PENÉSZES LEKVÁRRAL Tavaly október végén jelent meg Kerekes kút című regényem. Vékony kötet, külseje is szerény, nem hívja fel magára túlságosan a figyelmet. Mégis fáj, igenis fáj, hogy kedvenc lapom fél év leforgása alatt sem vette észre. Egy rossz szót sem írtak róla. Jót pláne nem. Hiába töröm a fejemet, mi lehet a hallgatás oka, a tényen nem változtat. Ebbe azonban képtelen vagyok belenyugodni. Ha senki, hát akkor majd én magam recenzálom, a Hét modorában* Bocsásson meg nekem a kedves olvasó, ha írásom nem lesz olyan lenyűgöző és magas röptű, mintha avatott kritikus tollából fakadna. Vegye tekintetbe, hogy csak földhöz ragadt, fantáziátlan regényíró vagyok. De félre a sok fölösleges szóval (elvégre most nem írok regényt), lássunk a dologhoz. ORDÓDY KATALIN legújabb fércműve, hogy-hogy nem — nálunk minden lehetséges —, napvilágot látott. A regény mondanivalója anynyira rejtett, hogy hiába vizslattam nagyítóval az első és az utolsó betű között oda-vissza — nem találtam. De meg kell hagyni, azonkívül sok minden van benne, ami a kritikus szem-szájnak ingere. Például az író kíméletlenül ide-oda ráncigái bennünket a ielenből a múltba, a múltból a jelenbe. Régi trükk, de fárasztó. Természetesen rövidesen rájövünk, hogy miről van szó. Új műfajról, az autóbusz-regényről. Az író zseniális ötlete volt, hoqv a hetven koronás bérlettel (mi az neki!) olyan sokáig zötyöqtesse magát ide-oda a buszon, míq az utasoktól hallott pletykák alapján sikerült összeeszkábálnia a regényt, amely így ingajáratban döcög a régi ház, azaz a reális színhely és a viszszaidézett múlt különféle színhelyei között. A metódus kényelmetlen, de ettől még remekmű is születhetett volna. Példa rá Hemingway, aki féllábon állva írta könyveit. Ordódy ülve írta, nem féllábon, inkább csak félkézzel. Hót ezt nem lehet! Tudhatná, így nem fog soha igazi, nagy epikai művet alkotni. Úgyszintén kisepikát sem. Hiszen nyoma sincs a feszültségnek, sehol egy konfliktus! Pedig mennyi kitűnő alkalom nyílna lélegzetelállító konfliktusokra... Hordozói csak úgy nyüszögnek az autóbuszon. Egyik megállón fel, a másikon le. De Ordódy ilyenkor juszt is belemélyed a Szemlébe és a Holmi-t olvassa, vagy szándékosan kitekint az ablakon. Az autóbusz ablakok pedig köztudomásúan portól, piszoktól homályosak, szürkék. Ez meg is érződik a stílusán. Szemem úgy járt a szövegen, mint tikkadt vándor a szikkadt mezőkön; egyre reménytelenebbül kutatva egy jó hangzású mondat, elmés metafora csörgedező, üdítő vize után. A történetnek és stílusnak monotóniáját betetőzi, hogy minden plaszticitást és egyéni vonást nélkülöző szereplőit tulajdonképpen nem is ismeri. Nem vesztett vele sokat, ezt nyugodtan megállapíthatom. A könyv leginkább egy gyorsan, zavarosan pergő filmre emlékeztet, melynek a végén a néző felkiált: hát ez mi volt?! Nem kell külön magyaráznom, ezek utón, hogy nem értek egyet a szerzővel, és ugyancsak nem a kiadóval. Legkevésbé azonban az olvasókkal. Mit falnak ezen az odaégett piskótán? Talán azért ízlik nekik, mert exporta is jócskán fogy? Ez jellemző sznobizmusukra és ízlésükre. Sajnos. Lehet, hogy szavam pusztába kiáltó szó marad, de kötelességemnek tartottam, hogy mindezt elmondjam irodalmunk érdekében, melynek színvonalát az ilyen könyvek a sárba rántják Hordódy Kuszáméi alias O. K. ZS. NAGY LAJOS KÖLTŐI ARCKÉPCSARNOK Gál Sándor, édenkerti riportvadász Csőretöltött lantja mellett Éváinak énekelget, aztán céloz, s minden vadkan dalragyujt és táncrapattan. Ozsvald Árpád, sakk-közi nemzetmester Sakkozás közben verset ír, pedig talán nem is fakír, sáncol, táncol, taktikázik, tán még Karpov is ráfázik. Tóth Elemér, Tábortűz-őrző Elemérnek bajúsza van, de múzsája bajusztalan. Jó költő, sőt szabálytalan, ezért epés s . .. apátalan. Tóth László, irodalmi inter(-jú) költő Ha kifogy a múzsa-csókból, rád ront ajtóstól-magnóstól, s kér, parancsol: mondj bölcseket, hadd írhasson bölcs könyveket. Varga Erzsébet, rovatmultú költölány Szerkeszt verset, Hetet-havat, sok költőt doktorrá avat. Tud latinul és görögül: Szaffó hagyta ránk örökül. Varga Imre, ügyeletes lángész Feje lángol kívül-belül, iángeszétől nem menekül. Oltaná szegény! Az a baj: alatta is ég a talaj. Tőzsér Árpád, ősmagyar ajatollah Péterfala határában mászkált: Zsénagy prófétával, ifjú volt ő is, emez is. Így kezdődött a Genezis. 9
