A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-12 / 15. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK televízió Sándor Iván: A párbaj Többszörösen sértve érzem magam, tehát én is párbajt kívánok vívni. Párbajra hívom a tévéjáték szerzőjét, Sándor Ivánt, amiért Prágay János honvéd alezredes történetét ilyen silányul, gyatrán írta meg; a tévéjáték rendezőjét, Horváth Z. Gergelyt, amiért unalmasan, szétzilálva, a színészek teljesítményére nem ügyelve, koncepció nélkül készítette el a „filmet". És még azért is, mert legalább a vetítés kezdetén néhány mondat erejéig nem ismertette a nézőt; ki is volt Prágay János. Azt hiszem, nagyon kevesen tudják róla — én is csak az Üj Tükör előzeteséből -, hogy hőse valóságos alak, aki Klapka törzskarának egykori tisztje volt, majd a 1848-as magyar szabadságharc leverése után Londonba, később Amerikába kényszerül emigrációba, ahol részt vesz a Narcise Lopez tábornok vezette spanyolok elleni kubai felkelésben. Állítólag 1851-ben halt meg. Mindezt a széles nézőközönségnek nem kell tudnia — állítólag az író is csak a véletlen folytán bukkant rá Prágay személyre, amerikai viszontagságaira -, akárcsak azt sem, hogy valóságos figura-e Narcise Lopez tábornok, és hogy Kubában abban az időben felkelés dúlt. Persze, minden bizonnyal ezt a „tudatlanságot" el is viselte volna a néző, ha legalább a tévéjáték élvezetes néznivalót, szórakozást, bogy sokat ne akarjak, tanulságot kínál, akárcsak történelmi ismeretünk bővítését. De mindegyikkel adós maradt. Lekezelte a nézőt, aki ilyen műsorok közvetítéséhez — főleg vasárnap este - nincs hozzászokva. Ezért is hívom párbajra a föntebb felsoroltakat és bízom abban, hogy nem vérzik el mindkét fél (mint a filmben), mert a nézők serege feltehetően az mind egy szálig az én oldalamon áll és még egy segédet sem találnak majd maguknak a kihívottak. Vagyha mégis, hát várom az első golyót! - zolczer -FILM Renoir: A nagy ábránd A budapesti tévé Jean Gabinsorozatában láthattuk újra ezt az 1936-ban készült klasszikus Renoir-filmet, az ún, „brüsszeli tizenkettő" egyikét, ha jól tudom, a „Patyomkin páncélos", az „Aranyláz" és a „Biciklitolvajok" után a 4. helyezettet. Ezúttal hármadszor láttam már e filmet s csak most kezdem sejteni, miért is értékelte oly magasra az 58-as brüsszeli zsűri Renoir művét. Hisz nem kétséges, már akkor is volt, az említetteken kívül is jónéhány ezzel vetekedő, talán brilliánsabb, nagyobbra törő mű is, „A nagy ábránd" mégis előnyben részesült azokkal szemben. Miért? A brüsszeli 12 közöl kilenc némafilm, tehát 1930-ig készült mű. A hangos filmet így csak 3 alkotás képviseli, Renoir és De Sica filmjei mellett Welles ,,Aranypolgár"-a. Időrendben tehát „A nagy ábránd" az első klasszikusnak minősített hangosfilm. Ha csak ebből a szempontból nézzük is a dolgot, már akkor is nagy erényét kell ebben látnunk, hiszen köztudott, hogy a némafilm klasszikusai közül csak kevesen tudtak „átváltani" s bizony nem véletlen, hogy háromnegyede az 58-ig készült filmeknek a néma korszakból való. A 30-as évek elejének hangosfilmje (egy-két René Clair-filmtől vagy a „Kék angyal"-tól eltekintve) bizony gyerekcipőben jár általában, s gügyög. „A nagy ábránd" az első lépés a felnőttség útján (noha nem az egyetlen, lásd az ugyanekkor készült Chaplin-remeket, a „Modern időket"). Kell hát, hogy legyen még valami többlete a fölsoroltakkal szemben, ha elfogadjuk a zsűri ítéletét. Azzal aligha magyaráznánk meg mindent, ha előnyére írjuk, hogy hatásos antimilitarista, mai szemmel nézve is ideológiailag szinte teljesen kifogástalan mű. Ez is egyik pozitívuma, kétségtelen, de ilyen film több is volt, előtte is, utána is, ez még mindig nem elég indok a negyedik hely magyarázataképpen. Magammal vitatkozom persze, a magam számára szeretném tisztázni a miértet s aligha hihetem, hogy helyszűke miatt sikerül megadnom a kielégítő választ. így hót csak ennyit még: a két előbbi pozitívum mellé vegyük a mai igényeket is minden szempontból kielégítő pszi chológiai fölépítettséget, a viszszafogott, már-már szürkének is minősíthető „hétköznapi" történetet, a biztos kézzel megszerkesztett kompozíciót (struktúrát) s mindenekfelett két remekművű alakítást: a Jean Gabin-ét természetesen, de nemcsak ezt, hanem a még az őt is túlszárnyaló, ma már bízvást elmondhatjuk, hogy szinte egyedülálló, csak a legnagyobbakkal vetekedő filmszínészi alakítást: az Eric von Stroheim-ét a német őrnagy szerepében, s megkapjuk a végeredményt: minden idők egyik legjobb filmjét, a Bergmanok, Buöuelek, Antonionik egyik ősét és úttörőjét. Jean Renoirnak, a nagy impresszionista festő atyjához méltó fiának a remekművét. (eselényi) SZÍNHÁZ A tűzmadár Kevesen vannak, akik ne olvasták volna a századforduló jeles írójának: Jack Londonnak regényeit. Mindegy, hogy már gyermekekként avagy csupán felnőttkorban, hiszen alkotásai mindmáig a legkelendőbb olvasmányok közé tartoznak, művei - akár az aprópénz - állandóan közkézen forognak. Szinte jelképes, hogy A vaspata, A mélység, Az országúton című könyvek, a nemkevésbé népszerű kutyatörténetek vagy a többnyire egzotikus és sarkvidéki környezetben játszódó kalandregények szerzőjének ' élete is éppen olyan fordulatos, akár a mesebeli, égő piros tollú, csodás tűzmadáré: tele van szárnyalással és „mélyrepüléssel", tüzes izzással, fájdalmas csalódással, váratlan eseményekkel, véqül pedig győzelmes lobogással. . . Nem is véletlen hát, hogy e világirodalmi egyéniség izgalmas élettörténete megragadta a Teodor Šebo-Martinský - Gita Kopeliovičová - Miroslav Šebo szerzőhármas figyelmét és egy zenés játékot - amerikai íróról lévén szó, mondjuk inkább stílszerűen: musicalt —írtak London életéről. S hadd tegyem hamar hozzá: közönségvonzó, kasszasikert sejtető, könynyed formában. Az írót egy kitalált figura: Jack Gardner személyesíti meq. Persze, elsődlegesen nem a figurákon, hanem a történeten múlik, hogy mennyire valósághű és őszinte a cselekmény. „A tűzmadár“-é a múlt század második felében, az alaszkai aranyláz időszakában játszódik, amikoris a szerencsésebbek, a kitartóbbak meggazdagodtak; a pechesebbek viszont a jólétet ígérő aranyrögök közelében is ebek harmincadjára jutottak. Az amerikai történelemnek olyan időszaka ez, amely nemcsak az akarat és az emberi találékonyság, de a jellem tűzpróbója is volt. A bratislavai Új Színpad előadásában mindez tömör és találó párbeszédekben, illetve tetszetős és fülbemászó muzsika kíséretében elevenedik meg. A cselekmény filmszerűen, tizenhét képben pereg a néző előtt. Érdekes, színpadon általában zavarólag hat ez a szerkezeti forma, itt azonban ennek fordítottja történik: a néző úgy érzi, mintha egy színesen illusztrált képes magazinban lapozgatna. .. Jelentős érdeme van ebben Peter J. Oravec műfajérzékeny rendezésének és a színészek eleven játékának is, akik mulattatóan alakítják saját művészi típusaikat. És bár nincs gyönge szereplője az előadásnak, mégis ki kell emelni az írót játszó Jozef Benediket, aki a sikersze rep mögött emberi tragikumot sejtet. Úgy látszik, a Külváros. Cyrano címszerepe után, újabb mérföldkőhöz érkezett művészi pályafutásában. M. P. KÖNYV Szenti Tibor: A tanya A legkisebb ősi magyar települési és életforma egyik utolsó maradványát, szerves hozzá tartozóját talán nem is lehetett volna jobban érzékeltetni mással, mint Erdős Péter: Elhagyott szekér című festményének rep rodukciójával. A nagy pusztaságban ott áll egy magányosan, rozogán düledező, derékbatört, kerekeit vesztett szekér, ezt látni Szenti Tibor: A tanya című könyvének borítóján. Hódmezővásárhely környéki településeken folytatott évtizedes anyaggyűjtés eredménye ez a könyv a tanya keletkezéséről életéről, pusztulásáról. Ez esetben valóban elmondhatjuk, hogy a tanyasi életmód jelentősebb motívumait a' szerző az utolsó pillanatban vette lencsevégre, lakóinak életét mikroszkóp alá, ugyanis mire a könyv megjelent, az akkori száz tanyából, amelyeket 1959—1977 között tanulmányozott, már csak néhány tucat maradt meg. Az akkor készített kiegészítő fotódokumentációs anyag is, mely lépésről lépésre követte a tanya életét, ma már egyedinek számít, felbecsülhetetlen a képek értéke. Gyakran sajnos nem tudatosítjuk idejében, hogy a tegnap ma már történelem, a tegnap figyelmen kívül hagyott népi értéke a mában elkallódhat, nem értékét veszítvén el ezáltal, hanem főleg az adatközlőket, miből kifolyólag bizony nem sikerül időben átmenteni az utókor számára a történelemmel egyenértékű, sőt annál részletesebb dokumentumanyagot. Erre példa Szenti Tibor könyve, aki talán „öt perccel tizenkettő előtt" és nem „tizenkettő után" fedezte fel egyre gyorsabban urbanizólódó századunkban a tanya s a tanyasi életmód utolsó hírnökeit. És ahol már neki sem sikerült fényképdokumentációt készíteni, precíz illusztrációs rajzai egészítik ki az egységet. Ami pedig magát a hitelességet illeti, mellette szól az a tény, hogy családja, rokonsága is tanyasi, s további tanyasi emberek megszólaltatásával rögzítette az anyagot. Ez is azt bizonyítja, hogy az ember azt a vidéket, tájat, népet, környezetet ismeri a legjobban s adhat róla hiteles képet, melyben az ő élete is benne van. Ha figyelemmel kísérjük az egészében összefüggő cselekményeket, akár behunyt szemünk előtt is tisztán jelennek meg a filmkockák, s látjuk azt, amit a szerző elénk vetít még úgy is, ha a témakört részleteiben nem is ismertük ezidáig. Varga László INNEN ONNAN A varsói Orvosi Továbbképző Központban Lengyelországban első ízben rendeztek akupunktúra-kezelési tanfolyamot az érdeklődő orvosok számára. A tanlolyamot Zbigniew Garnuszewski professzor vezeti. Alfred Chudzifiski, a krosnóí üveghuta dolgozója szabad Idejében troinbitákat, dudákat, furulyákat és sípokat konstruál - üvegből. A helyi kultúrházban ma már egész zenekar játszik az általa készített üveghangszereken. íme, egy „öszvér-autóbusz": akkumulátorokkal táplált villanymotor működteti, de Dieselmotorral is rendelkezik. 8
