A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-12 / 2. szám

bénította meg tagjainkat. Ka­tonaéletünk legszebb napjain gyalogoltunk át. Bajtársaimhoz csatlakoztam, akikkel Arad kör­nyékén ismerkedtem meg, s akik­től azóta is csak arra a néhány napra szakadtam el, amig az ezredes közelében aludtam. Bakos nem tolakodott, szó sincs róla, annál szemérmesebb volt, de mindent elkövetett, hogy a közelemben maradjon. Joggal, hiszen az érzéseit megosztotta velem," s amit nekem adott az életéből, nem akarta elveszteni. Néha szót váltottunk, ha mögöt­tem járt, rámosolyogtam, ő két­arcú mosollyal válaszolt, szünte­len fájdalmán rést ütött az öröm. Azt hittük, meg sem állunk hazáig. Az út egyik fordulójá­nál úgyszólván beleszaladtunk a -'difogolytáborba. Szögesdróttal '„‘.ykesített kapu terpeszkedett utunk szélességében, kétoldalt tornyokon géppuskás őrök. Meg­torpantunk. Visszafordulni nem lehetett már. A kaput egy őr ki­tárta, s mi csöndesen és aláza­tosan bevonultunk a szlavonicei fogolytáborba. Néhány sátor állott egyik sarkában, nyilván a táborparancsnokság szállása. Egyébként semmi, azaz néhány holdnyi elkerített szántóföld. České Budéjovicén egy sza­kasznyi sváb csatlakozott hoz­zánk. Ök találtak először ma­gukra : Ébidünk egy punger — adták ki a jelszót. Haladéktalanul munkához lát­tak. Gödröt ástak, fölébe ágak­ból nyeregtetőt raktak, azt be­borították gyeptéglákkal. — Majd én gondoskodom az önkéntes úrról — mondta Bakos. Segítettem neki, s a bunker, pontosabban a putri elkészült, ' még mielőtt megindult az eső. A levegő párás volt, gyakran esett, soha annyit nem didereg­tem, mint a szlavonicei fogoly­táborban. Egy idő múltán Brnóba men­tünk. Miután átestünk az orvosi vizsgálaton, a betegeket ott tar­tották, minket, az egészségese­ket útnak indítottak a Szovjet­unió felé. Útközben néhányszor leszállítottak a vagonokból, s számlálás közben százas cso­portokra osztottak. Ilyenkor kel­lett ügyeskedni azoknak, akik együtt akartak maradni. Amint magyar földre ért a vonat, a fásult hangulat el­oszlott. Néhányon azon a véle­ményen voltunk, hogy ki kell használni az alkalmat a Szökés­re, szerencsétlenségünkre ép vagonban utaztunk, csalt közös megegyezéssel szökhettünk, csak közös megegyezéssel bonthattuk volna ki a vagon falát. A gon­dolat egyre erősebb ellenállásba ütközött. A vitát egy csendőr döntötte el: — Emberek — jelentette ki ha­tározotton —, a szökevényeket összeírják és aztán kivégzik. Ez az érv végleg leszerelte az ingadozókat. A vita folyamán Bakos rajtam tartotta a szemét. Eleinte reménység csillogott a tekintetében, most szomorúság, beletörődés. Rákospalotán másfél napot vesztegeltünk. Egymás után ro­bogtak el mellettünk a szerelvé­nyek. Onnan meg sem álltunk Monorig. Ahogy közeledtünk Mo­­norhoz, úgy nőtt Bakos izgalma. Szeme eszelősen csillogott, ujjait hol kimeresztette, hol összekul­csolta. Olyan lendülettel gurultunk Rákospalotától idáig, hogy senki nem számított arra, hogy Mono­­ron megállunk. Megállottunk, s ki tudja, miért, az őr kinyitotta a vagon ajtaját. Bakos időközben odafurakodott. — Ilonka! - hallottuk a kiáltá­sát. S rá a választ: — Pista drága. Magas, szőke gyerek volt az őrünk. Tekintete ide-oda járt a két ember között. — Zsena — ismételgette Bakos. Az őr egy másodpercnyi ha­bozás után intett Bakosnak, hogy szálljon ki, aztán becsukta utána a vagon ajtaját. Félóra is beletelhetett, amikor sípjelek, parancsszavak hangzottak el, a vagon ajtaján keskeny rés nyílt, s azon nagy fürgén bekapasz­kodott Bakos. A szeme könnyes, az arca piros. Behúzódott a sa­rokba, s maga elé nézett. Irigyeltem, csakúgy, mint a többiek. Mit nem adtam volna érte, ha az őr kienged egy ne­gyedórára, hogy megöleljem édesanyámat, Magdát. Ha lát­ják, hogy ép erőben vagyok, nyugodtabban néztek volna a jövő elébe. Bakos volt az egye­düli, aki találkozhatott hozzá­tartozójával. Más senki. Az asszonyka, igaz, éjjel-nappal az állomáson várakozott. Mégis csodaszámba ment, hogy talál­kozhattak. Az őr megszánta Ba­kost, kiengedte, s mikor ismét elindult a szerelvény, visszatusz­kolta a vagonba. Azt hittem, így történt. Máramarosszigeten az volt a parancs, hogy a tisztek balra, a legénység jobbra gyülekezzék. Csatlakozhattam volna a tisztek­hez. Mert ugyan ki kérte volna számon tőlem a hiányzó tiszti vizsgát? Számos velem egyen­rangú karpaszományos a tisztek közé ment. Nyilván mert azok egy kanál cukorral s egy kanál zsírral többet kaptak. Vagy a társaság miatt. Én kitartottam eredeti elhatározásom mellett, hogy miután legénységi állo­mányban vettem részt a hábo­rúban, a hadifogságban is meg­maradok a legénységnél. Elbúcsúztam tiszt barátaimtól, s Bakos társaságában elvegyül­tem a legénység között. Velük utaztam Mariupolig. Ott egy félig szétlőtt gyár épen maradt helyiségeiben szállásoltak el bennünket. Bakos meg én egy­más mellett aludtunk, takarónk a katonaköpeny, párnánk a háti­zsák. Amióta Monoron találkozott a feleségével, Bakos megváltozott. Nem sóhajtozott, nem emlegette o feleségét, magába zárkózott, fásultan bámult a piszkos pad­lóra. — Mi bántja magát, István, mondja már meg! Ahogy rám nézett, a szeméből sugárzó szomorúság szíven dö­fött. — Bolond voltam, önkéntes úr, kötni való bolond. Nem szöktem meg Monoron, s most emiatt nemcsak én szenvedek, hanem Ilonka is. Ártatlanul, mert a hi­bát én követtem el. Nem ő. — Ne szamárkodjon. Ha meg­próbál megszökni, pórul járt volna. Fejet rázott. — Nem, önkéntes úr. Maguk onnan belülről nem láthatták, mi történt. Az őr kiengedett, aztán odahívták a vonat elejére a parancsnokságra. Magam ma­radtam Ilonkával. Álltunk, be­szélgettünk, megvártuk, amíg visszajön az őr. Látszott az ar­cán, hogy megfeledkezett rólam. No, davaj, intett, hogy ugorjak föl. Akkor már nem volt válasz­tás, engedelmeskedtem, mint egy birka. A vagonban meg­értettem, hogy megszökhettem volna. Együtt lehetnék az én drága Ilonkámmal. A vége az lesz, hogy talán sohasem látom többé. — De hát miért nem használta ki az alkalmat? — Ha tudnám, könnyebb vol­na, önkéntes úr. De nem tudom. Ha keresztre feszítenek, akkor sem tudom. Varga Lajos: Linóleummetszet a Szlovákiai magyar tájak nép­rajzi motívumai című sorozatból DÉNES GYÖRGY: Tőled búcsúzom évek óta Gomolyognak az ősködök, én most teérted hősködök, csillagot, napot rádtukmálok, amíg a zűrös földön állok, légy te emlék, szebb, mint a nyáréj, rőzse-öröm a sok-sok fáj-ért, halálon innen fény, igézet, szép testből kibomló végzet. Szavak és arcok elmosódnak, friss ágyékok szülik a hajnalt, angyalhad harsog régi kardalt, a Styx vizén bolyong a csónak. Istenem, láttam ezt a földet, mint utazó a zűrös várost, idő s végzet ölelhet, ölhet, kavaroghatnak minden árnyak. Tőled búcsúzom évek óta, te vagy a lombos, ős-diófa, ki betakartál hűs reménnyel s eljegyeztél zsongással, fénnyel, voltál az éji szép kisértés, harag, szerelem, félreértés, a föld porába veled írom sorsom és díszítem a sírom. 11

Next

/
Thumbnails
Contents