A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-12 / 2. szám

bénította meg tagjainkat. Katonaéletünk legszebb napjain gyalogoltunk át. Bajtársaimhoz csatlakoztam, akikkel Arad környékén ismerkedtem meg, s akiktől azóta is csak arra a néhány napra szakadtam el, amig az ezredes közelében aludtam.

Bakos nem tolakodott, szó sincs róla, annál szemérmesebb volt, de mindent elkövetett, hogy a közelemben maradjon. Joggal, hiszen az érzéseit megosztotta velem," s amit nekem adott az életéből, nem akarta elveszteni. Néha szót váltottunk, ha mögöttem járt, rámosolyogtam, ő kétarcú mosollyal válaszolt, szüntelen fájdalmán rést ütött az öröm.

Azt hittük, meg sem állunk hazáig. Az út egyik fordulójánál úgyszólván beleszaladtunk a -'difogolytáborba. Szögesdróttal '„‘.ykesített kapu terpeszkedett utunk szélességében, kétoldalt tornyokon géppuskás őrök. Megtorpantunk. Visszafordulni nem lehetett már. A kaput egy őr kitárta, s mi csöndesen és alázatosan bevonultunk a szlavonicei fogolytáborba. Néhány sátor állott egyik sarkában, nyilván a táborparancsnokság szállása. Egyébként semmi, azaz néhány holdnyi elkerített szántóföld.

České Budéjovicén egy szakasznyi sváb csatlakozott hozzánk. Ök találtak először magukra :

Ébidünk egy punger — adták ki a jelszót.

Haladéktalanul munkához láttak. Gödröt ástak, fölébe ágakból nyeregtetőt raktak, azt beborították gyeptéglákkal.

— Majd én gondoskodom az önkéntes úrról — mondta Bakos. Segítettem neki, s a bunker, pontosabban a putri elkészült, ' még mielőtt megindult az eső. A levegő párás volt, gyakran esett, soha annyit nem dideregtem, mint a szlavonicei fogolytáborban.

Egy idő múltán Brnóba mentünk. Miután átestünk az orvosi vizsgálaton, a betegeket ott tartották, minket, az egészségeseket útnak indítottak a Szovjetunió felé. Útközben néhányszor leszállítottak a vagonokból, s számlálás közben százas csoportokra osztottak. Ilyenkor kellett ügyeskedni azoknak, akik együtt akartak maradni.

Amint magyar földre ért a vonat, a fásult hangulat eloszlott. Néhányon azon a véleményen voltunk, hogy ki kell használni az alkalmat a Szökésre, szerencsétlenségünkre ép vagonban utaztunk, csalt közös

megegyezéssel szökhettünk, csak közös megegyezéssel bonthattuk volna ki a vagon falát. A gondolat egyre erősebb ellenállásba ütközött. A vitát egy csendőr döntötte el:

— Emberek — jelentette ki határozotton —, a szökevényeket összeírják és aztán kivégzik.

Ez az érv végleg leszerelte az ingadozókat. A vita folyamán Bakos rajtam tartotta a szemét. Eleinte reménység csillogott a tekintetében, most szomorúság, beletörődés.

Rákospalotán másfél napot vesztegeltünk. Egymás után robogtak el mellettünk a szerelvények. Onnan meg sem álltunk Monorig. Ahogy közeledtünk Monorhoz, úgy nőtt Bakos izgalma. Szeme eszelősen csillogott, ujjait hol kimeresztette, hol összekulcsolta.

Olyan lendülettel gurultunk Rákospalotától idáig, hogy senki nem számított arra, hogy Monoron megállunk.

Megállottunk, s ki tudja, miért, az őr kinyitotta a vagon ajtaját. Bakos időközben odafurakodott.

— Ilonka! - hallottuk a kiáltását. S rá a választ:

— Pista drága.

Magas, szőke gyerek volt az őrünk. Tekintete ide-oda járt a két ember között.

— Zsena — ismételgette Bakos.

Az őr egy másodpercnyi habozás után intett Bakosnak, hogy szálljon ki, aztán becsukta utána a vagon ajtaját. Félóra is beletelhetett, amikor sípjelek, parancsszavak hangzottak el, a vagon ajtaján keskeny rés nyílt, s azon nagy fürgén bekapaszkodott Bakos. A szeme könnyes, az arca piros. Behúzódott a sarokba, s maga elé nézett.

Irigyeltem, csakúgy, mint a többiek. Mit nem adtam volna érte, ha az őr kienged egy negyedórára, hogy megöleljem édesanyámat, Magdát. Ha látják, hogy ép erőben vagyok, nyugodtabban néztek volna a jövő elébe. Bakos volt az egyedüli, aki találkozhatott hozzátartozójával. Más senki. Az asszonyka, igaz, éjjel-nappal az állomáson várakozott. Mégis csodaszámba ment, hogy találkozhattak. Az őr megszánta Bakost, kiengedte, s mikor ismét elindult a szerelvény, visszatuszkolta a vagonba.

Azt hittem, így történt.

Máramarosszigeten az volt a parancs, hogy a tisztek balra, a legénység jobbra gyülekezzék. Csatlakozhattam volna a tisztekhez. Mert ugyan ki kérte volna számon tőlem a hiányzó tiszti vizsgát? Számos velem egyenrangú karpaszományos a tisztek közé ment. Nyilván mert azok egy kanál cukorral s egy kanál zsírral többet kaptak. Vagy a társaság miatt. Én kitartottam eredeti elhatározásom mellett, hogy miután legénységi állományban vettem részt a háborúban, a hadifogságban is megmaradok a legénységnél.

Elbúcsúztam tiszt barátaimtól, s Bakos társaságában elvegyültem a legénység között. Velük utaztam Mariupolig. Ott egy félig szétlőtt gyár épen maradt helyiségeiben szállásoltak el bennünket. Bakos meg én egymás mellett aludtunk, takarónk a katonaköpeny, párnánk a hátizsák.

Amióta Monoron találkozott a feleségével, Bakos megváltozott. Nem sóhajtozott, nem emlegette o feleségét, magába zárkózott, fásultan bámult a piszkos padlóra.

— Mi bántja magát, István, mondja már meg!

Ahogy rám nézett, a szeméből sugárzó szomorúság szíven döfött.

— Bolond voltam, önkéntes úr, kötni való bolond. Nem szöktem meg Monoron, s most emiatt nemcsak én szenvedek, hanem Ilonka is. Ártatlanul, mert a hibát én követtem el. Nem ő.

— Ne szamárkodjon. Ha megpróbál megszökni, pórul járt volna.

Fejet rázott.

— Nem, önkéntes úr. Maguk onnan belülről nem láthatták, mi történt. Az őr kiengedett, aztán odahívták a vonat elejére a parancsnokságra. Magam maradtam Ilonkával. Álltunk, beszélgettünk, megvártuk, amíg visszajön az őr. Látszott az arcán, hogy megfeledkezett rólam. No, davaj, intett, hogy ugorjak föl. Akkor már nem volt választás, engedelmeskedtem, mint egy birka. A vagonban megértettem, hogy megszökhettem volna. Együtt lehetnék az én drága Ilonkámmal. A vége az lesz, hogy talán sohasem látom többé.

— De hát miért nem használta ki az alkalmat?

— Ha tudnám, könnyebb volna, önkéntes úr. De nem tudom. Ha keresztre feszítenek, akkor sem tudom.

Varga Lajos: Linóleummetszet a Szlovákiai magyar tájak néprajzi motívumai című sorozatból

DÉNES GYÖRGY:

Tőled búcsúzom évek óta

Gomolyognak az ősködök, én most teérted hősködök, csillagot, napot rádtukmálok, amíg a zűrös földön állok, légy te emlék, szebb, mint a nyáréj, rőzse-öröm a sok-sok fáj-ért, halálon innen fény, igézet, szép testből kibomló végzet.

Szavak és arcok elmosódnak, friss ágyékok szülik a hajnalt, angyalhad harsog régi kardalt, a Styx vizén bolyong a csónak.

Istenem, láttam ezt a földet, mint utazó a zűrös várost, idő s végzet ölelhet, ölhet, kavaroghatnak minden árnyak.

Tőled búcsúzom évek óta, te vagy a lombos, ős-diófa, ki betakartál hűs reménnyel s eljegyeztél zsongással, fénnyel, voltál az éji szép kisértés, harag, szerelem, félreértés, a föld porába veled írom sorsom és díszítem a sírom.

11