A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-05 / 14. szám
BOHUMIL HRABAL: - Ott van valami a kanális mellett - mondta egy fiú, és hajtotta tovább az abroncsát a főúton. A gyertya a kanális mellett feküdt, Francin felvette, és mikor be akarta csavarni a motorba, úgy remegett a keze, hogy a gyertya vacogott a menetben. Kinyílt a Grand Hotel ajtaja, kijött rajta Bernádek úr, a kovácsmester, az, aki együltében megivott egy negyedes hordó pilzenit, és hozott egy pohár sört.- Nagyságos asszonyom, ne vegye rossz néven, igyon az enyémből!- Egészségére, mester úr! Beledugtam az orrom a habba, föltartottam a kezemet, mintha imára emelném, és lassan, élvezettel ittam az édesen keserű italt, és mikor elfogyott, mutatóujjammal megtöröltem a számat, és azt mondtam:- Azért a mi sörgyárunk söre is van ilyen. Bernádek úr meghajolt élőt-, tem:- Csakhogy a pilzeni sör, nagyságos asszonyom, jobban megközelíti az ön hajszínét, engedelmével... - habogta a kovócsmester - engedelmével, megyek az ön tiszteletére tovább iddogálni az ön arany haját. Meghajolt és távozott, százhúsz kilós személyiség, hátul iszonyú lebernyegekben lengett a nadrágja, olyan lebernyegekben, mint az elefánté.- Francin - kérdem -, megjössz ebédre? Csavargatta beljebb, meghúzta a gyertyát a motor fejében, színlelte, hogy összpontosít. Meghajoltam az igazgatósági tonácsbeli urak felé, beletapostom a pedálba, hátradobtam pilzeni sörfolyamaimat, és sebességre tévén szert, felkarikáztam a szűk utcán a hídra, s a korlát mögött kitárult előttem a vidék, mint egy esernyő. Illat szállt felém a folyóból, és a háttérben ott emelkedett a drapp sörgyár a malótázóval, a korlátolt felelősségű részvénytársaság polgári serfőzdéje. * 4. ° Az expanderdoboz fedelén ez állt: „önnek is ilyen szép teste lesz,' hatalmas izmai és iszonyú ereje!“ És Francin minden reggel edzette az izmait, mert bár ugyanolyan ragyogóak voltak, mint az expander fedelén látható gladiátoré, Francin saját magát nyúzott nyúlnak látta. Föltettem a resóra egy fozék krumplit, felvettem a dobozt, amelyen annak a gyönyörű izomférfiúnak a fényképe díszelgett, és hangosan felolvastam:- önnek is akkora ereje lesz, mint a tigrisnek, amely mancsa egyetlen csapásóvat leüti a nála sokkal nagyobb marhát. Francin kinézett a járdára, és kezében lekókadt az expander, mint egy collstok, a heverőre rogyott, és azt mondto:- Pepin.- Akkor végre meglátom a bátyádat, végre hallani fogom a hangját a sógoromnak, a sógorkámnok! Ezzel nekitámaszkodtam az ablakkeretnek, ott állt a járdán egy ember, ovális kiskalopban, kockás lovaglónadrágja zöld tiroli harisnyájába gyűrve, fintorgatto az orrát, s a hátán katonai rücksackot hordott.- Jožin bácsi - kiáltottam a küszöbről -, kerüljön beljebb.- Hót én vónék a maga sógornője, Isten hozta!- A mindenit, ez ám a szerencse, hogy ilyen helyre sógornőm van, de hol a Francin? - kérdezte a bácsi, és csörtetett befelé a konyhába meg a szobába.- Hát te, hát mi von veled? Fekszel? No, a mindenit, eljöttem hozzátok látogatóba, nem maradok tovább két hétnél - darálta a nagybácsi, és a hangja zúgva hasítotto a levegőt, mint egy lobogó, mint egy katonai vezényszó, és Francint minden szó áramütésként érte, fel-felpattant, és magára gabalyította a takarót.- Mindenki üdvöző, csak Bóchalena nem, ammó a főd alatt van, valami tachinierer puskaport tett neki a tűzifóhó, oszt amikó a vénasszony betette a sparheltba, főrobbant, és képen törűte a vénasszonyt, hogy rándút egyet, oszt vége vót.- Bóchalena? - csaptam össze a kezemet. - Az a maga nővére volt?- Nővérem a fenét! A komaasszonyom vót, olyan vénasszony vót az, hogy egész nop almák meg bukták röpködtek a kéziből, és harminc évig mondta: „Gyerekek, én nemsoká meghalok, émmó legszívesebben semmit se csinánék, csak alunnék..hanem rajtam is van valami kórság - mondta a nagybácsi, kibogozta a hátizsák zsinegét, és o padlóra szórta a cipészszerszómait; Francin, ahogy meghallotta ezt a csörömpölést, tenyerébe temette arcát, és úgy jajgatott, mintha az agyába szórta volna a nagybácsi a suszterszerszómot, (Hap Béla fordítása) POÉTIKAI ISKOLA Košúthová E. felvétele Koncsol László: VÁLTOZATOK 7. Balassi-strófa Morcos füzek között bíborba öltözött alkony hullt a folyóra, halmok mögül leste a fekete este, ütött-e már az óra, a parton csönd-gúnyás magányos vén halász nézte, mit rejt hálója. Két gólya álldogált, s őrizte a határt tetején a malomnak, tücsök-lakodalom — sok pici cimbalom szólt a sokadalomnak, sok-sok álmos kalász fölé a kék kaszáscsillog gyűlt ki pásztornak. Uhu sötét szárnyán suhant a vad ármány a zöld rétnek föléje, hol egy alamuszi icipici nyuszi búit a sarju ölébe. Róka osont akkor, készült már a vad tor, mohón izzott a képe. Fütyült a vészmadár, fölriadt a határ: minden élő vigyázzonI Füttye riadóját hallották a gólyák, s elszállt tőlük az álom. Sötét lepel-éjjel hevert szanaszéjjel minden füvön s kalászon, 8. Csokonai-strófa Átsütött az alkony, át a füzeken, est lapult a halmon s éj a hegyeken. A folyónak partján, épp a viz fölött, egy öreg — halász tán? — csöndbe öltözött. Minden bokron és falombon áttüzelt a láz, tán azért, hogy föllobogjon minden telt kalász, de tudták a bokrok s fák, hogy félni kár: csak a napkorongot látják bukni már. Vedlő vízimalom két hű gólya állt, lusta folyóparton tücsök muzsikált. Lomha kalászerdő dőlt a föld felé, langyos esti szellő fútt álmot belé. Fönn az égen, égnek alján kékes csillag ült, sugárból font üveghangján pásztordalt fütyült, vigyázván a malmot s két hű madarát, őrizvén a partok tücskét-bogarát. Apró nyuszi játszott a sarjfű ölén, sötét uhu szállt ott, hol kihunyt a fény, réti vadcsapáson éhes róka járt. ,,Mind, ki él, vigyázzon!" — halld a vészmadárt! A hűséges gólyapár a jelre fölneszeit, vigyázni a fiókákra tüstént szárnyra kelt, s mindent, ami gyilkos, s mindent, ami él, beborított cinkos leplével az éj. 11
