A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-22 / 12. szám
Cselényi László: Dénes György: SAJÚPARTI ELÉGIA A SZÜLŐFÖLD ÜZENETE Tavaszi viharban árad, vad bikaként bőg a Sajó, óriás fatörzsek reszketnek, rémülten nyerit a ló. Villámok játéka! - lenge kis madárkák odvaiban, lelperzselt boldogság üszkös romjain bömböl a vihar. Szülőföld, anyatej, égverő házak közt emlegetlek, múltamban a gondok ónszürke emlékeket temetnek, megszarusodott fülhártyámban hallom már csak a rigó énekét, hogy is szólt, ébred a csavargó álmaiból. Tavaszi zsenge lü harmatozza májusban az eget, a csordás most hajtja fűre a barna teheneket. Dübörög sok kolomp, csengettyűk égi zenéje libeg, a rég eltékozolt aranyakat immár ki leli meg? Tűnődöm én is sok éjszakán kergető karjaiban, dübörög bennem is, tépi az izmokat, dót a vihar, ingadoznak az orkánban a fatörzsek, a szerveim, cilerázik vadul a szét a fák égő levelein. A testem füstölög, mint ős tűzhányó, és lapul az ész, a vér is hömpölyög, árad az erekben, kicsapni kész. A szivem zakatol - akárha volnék én az a Sajó, áradnak a habok, a parton rémülten remeg a ló. A lányok kacagó bokája, villámos kék szemei, csalogatnak engem suttyókorom tejes szerelmei. Térj vissza - hallom még most is félálmom merengésiben, a Sajó most is a régi, ezüsthab leng a vizen. Mennék én, ám itt is ölelnek olajos tekercsei sorsomnak, új hazám, a város lassan már feledteti a múltat, falumat, hiába áhitom, kiáltozok, oda az ifjúság, felettem dobolnak a nagydobok. Pozsony vén utcáin, házhegyek rengeteg lába alatt futok - bozóti vad -, keresem elvesztett önmagamat, a valót, a régit, akit nem tépáztak a viharok, aki nem szenvedtem százszor még érte, hogy élek, vagyok. Pedig nem vágytam én soha másra, csak hogy szeressetek, élni úgy, mint mások, munkával tölteni életemet, olyan vagyok mégis, mint cérnaszálon az üveggolyó, dobálnak a szelek, vernek a viharok, belep a hó. Mégis megmutatom . . . büszkén megemelem a lejemet, hová dobnám ifjú, duzzadó, áradó életemet? Fogadj be, új haza, lehessek én is még kemény, fagyok edzette legény, ki nem fél, ha dúlnak a vad viharok. Ember, kit nem sodor hol jobbra, hol balra a sors szele, magyar, kinek már új, épülő világért kopik keze, makacs-vérű palóc gyerek, ki elhagyta az őshazát, a nagyvilágért, hogy megválthassa létét és önmagát. Tavasz van, viharban árad, vad bikaként bőg a Sajó, lassan majd kifárad, visszatér medrébe, nyugszik a ló. Szűnnek a villámok, s a vihar szaggatott habarcsain új világ épülő himnuszát rengetik a húrjaim. Pelsőc alatt a Diesel-mozdony jobban liheg, mint a síkon, fölfelé meredekebb az út, az erdők komorabbak és fátylasabbak az egek, szívem megdobban, látom a régi kisfiút, látom a régi berkeket, ahol a rigó fuvolázott, ni, ott fut még az ösvény, érzem a hűvösét meztelen talpamon, s körül a korhadt ágak, zsombék-szeplőivel az őszbe tévedt rét, odább a Sajó s a rokkant híd helyén az új, itt lubickoltam hajdan, a kis halak raját figyelvén, s a mély bugyrokban ott trónolt a rút s félelmetes bestia: a rák. mintha csak hallanám a vén malom zúgását, messziről a kakukk bús óraütését, őrizem a habok elfoszló virágát, fénybe borult füzek gyönge remegését. xxx Domboldalon állt a házunk, roskatag falán korcs szőlő, buja levelek, vad volt a szőlő, vad a szeretet, mely a szegény szívekből felfakadt. csak sejtettem a kint, a nagyanyám csontos öklével égre hadonászott, visszeres lába rózsákat virágzott, mert a szava, mint parton a csalán. Csak néha-néha ragyogott föl árván fanyar mosolya s úgy kapott ölébe, mikéntha karmos héja csap csibére, falánk beteljesülésre várván. xxx Egy őszi este, hajdanán rózsakrumplit sütött anyám, mázas tálban asztalra tette, az édes illat szállt felette. Mily jó volt az a krumpli rég, még most is érzem melegét, | íze a számban megmaradt, ó, fehér mennyei falat! Sült krumpli, esti lámpafény, mázas tálban alvó remény. Hol van már, hol van az a kor? Keresem egyre, s nincs sehol. Anyám is régen ott pihen a krumplitermő földbe' lenn, már csak álmomban látom én, illatos krumplit süt szegény. xxx Hegyek, hegyek de régen láttatok, szomorú lett az arcom s idegen, nézzetek rám, hadd higgyem vártatok, ne fogadjatok olyan hidegen. Sodró idő, de messze már a rét, mely hűvös ágyat bontott régi nyárban, s míg elhevertem gyönge harmatában, lehajolt hozzám s betakart az ég. A kert mögött a domb emelkedett, a Kecske-domb, álmaim láthatára, Azon túl már a végtelen vetett pányvát tajtékos vad hegyek nyakára. Hegyek, erdők, kőkolosszusok! A szívem fölött fekszik a világ. Itt vagyok erős, itt, ahol a föld visszafogadja tékozló fiát. xxx Cabonaföldek vetkeznek, vége a nyárnak, kihuny a mézgás ragyogás, kifulladnak a lombok, de teltebb lesz az élet, vaskosabb szárnyalással kering alá az ősz. Nézd a falut, megül a dombok hajlatán, füröszti csöndes eső, s az eső függönyén túl vonul a csorda, kutya vakkant a tévelygő szelíd tehénre. Mintha ülnék az idő fája alatt, visszahallom az életem, visszalátom a sorsom, talán csak álom volt, amit azontúl éltem, hogy innen elszakadtam. Szénába temetem gyűrött arcomat, emelj föl, csöpp derű, emelj a magasba, mosd át a lelkemet régi izekkel, csillagos alkonyat. xxx Elkuruttyolta esti imáját a béka, szőkéll a fény a pocsolyákban. — Döbbenj meg, lélek. Te se vagy hazátlan. Ott a hazád, hol a rozoga kerítés állott, ne szégyelld, hagyd ott a szíved néha, tiéd a kunyhó akkor is, ha mállott. Tiéd a füvek dárdái, az eltévedt bogarak, az esőcsepp, ha hólyagoson fölfakad és elnyeli a föld a mámoros planéta. Tiéd a domb. az erdők lila árnya, a szikla, amely zuhanásra vágyik, s a vén topolyák leveledző szárnya. Az is tiéd, mi bent szorult, benned él egészen, mi melenget, ha tested néha fázik, a benső táj, mely felsüt a sötétben. Ami eltűnt kint, telkedben megmaradt, egy ócska gombot, krajcárt is megőriz, jobban, mint hajdan kínai falak. Változhat föld, táj, akad belül még annyi holmi a múltból — megtarthat messze időkig, s bár szegényes, de sohasem talmi. mammm ■■■■■■ ■■■■1
