A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-22 / 12. szám

_________________________________________

Tozsér Árpád: MEGTÉRÉS

A béke újra elhagyott, a szívem néha ki-kihagy, könnyem veri az ablakot, két hónom alatt megvirrad.

Ez a táj itt a múltam, egyszerre valóság s emlék. Bicskapenge: belőle nyíltam, s benne maradtam sebként.

Valahol szidnak veszettül, a táj elromlott legbelül.

Ősz van, egy fehér krumpliszsák kedvetlenül elterül.

Itt úgy vagyok, hogy nem vagyok, szerveim közt ökörnyál rezeg. Delelek, állok a napon, s hangtalan szétgyökerezek.

„ANYÁNK KÉPÉN A VILÁG A RÁMA"

Az, hogy az író számára a szülőföld és a gyermekkor meghatározó élmény, már közhely. A sok idézéstől megkopott a Móricz Zsigmond vallomás is: „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.” S azt is tudja mindenki, hogy ezt úgy kell érteni: az író a felnőttként megélt világot is a gyermekkor élményeihez avatva dolgozza fel és értelmezi.

De vajon értjük-e a közhelyet, ha mi az anya, a szülőföld és a gyermekkor fogalmát csak a hagyományos irodalommal kapcsolatban emlegetjük meghatározóként? Nemrégen a szovjet Tarkovszkij tett a Móricz Zsigmondéhoz hasonló vallomást a gyermekkorról, szülőföldről, pedig a „Rubljovot”, s Tarkovszkij egyéb filmjeit senki sem vádolhatja tradicionalizmussal.

A Férfikor című versemben annak idején én is leírtam az alaptételt: „Anyánk képén a világ a ráma". A sort azóta többen méltatták (elsőként és irányadóan Fábry), de jelentését eddig

megnyugtatóan még senki sem fejtette fel.

Mit köszönhet hót az író anyjának s az önlényegét nem véletlenül a „szülő" jelzővel kifejező szülőföldnek?

Elsősorban és mindenekelőtt legsajátabb munkaeszközét, alkotásainak anyagát, a nyelvet. Ezt a nyelvet az emberi élet legkorábbi szakaszában alkotóan határozza meg az anya (ami alatt persze családot is kell érteni, mert a gyermek nemcsak az anyjától tápul beszélni) és a szülőföld. Az anyja adja a gyermek szájába a- szót, a nyelvszerkezeteket, az első szóképeket, hasonlatokat, a szülőföld pedig konkrét tárgyakkal, jelentéssel tölti fel e nyelvi formákat. Ha egy magyar anyanyelvű ember kiejti a szót, hogy „fa", akkor valószínűleg nem az eukaliptuszra gondol, hanem egy (vagy több) olyan konkrét fára, amelyen gyermekkorában a fa fogalmát megtanulta, tehát a magyar föld (a Palócföld, az Alföld, a Tiszántúl stb.) fáira. S fordítva:

a fa fogalma számára elsősorban és mindenekelőtt az f és a hangokhoz kapcsolódik, előtte minden fának fa formája van (s itt a fa kifejezés hanganyagára, az f réshangból fújó szélre, az a sötét színére gondolok). Pl. számomra a fa egy kicsit akkor is szélben hajladozó törzset és lombkoronát jelent, ha nevezetesen éppen egy nyári verőfényben ácsorgó, fénylő jegenyéről van szó. S elsősorban természetesen gyermekkorom Gömörországának jegenyéire gondolok. S azokra a bükkfákra, amelyek alatt gyermekként ökröket hajkurásztam, azokra a fenyőkre, amelyekről kis ökörpásztor barátaimmal — pokrócból, „hamvasból" (ez Gömörben fűszállításra használt vászonlepedő) tákolt ejtőernyő segítségével leugráltunk, s azokra a tölgyekre, amelyek alatt nagy nyári és őszi esőzések után barna hátú teknősökként lapuló „szepékre" (vargányákra) vadásztunk.

Akkor a szó még azonos volt

I

számomra a fogalommal és fordítva. „Szépé" helyett hiába mondanék vargányát, s „hamva?' helyett vászonlepedőt, egyikre sem ugrana be az említett fenyők, tölgyek, esős hajnalok, furcsa ejtőernyők, gombák képe. A későbben megismert szó-fogalom vonzásokkal úgy van az ember, mint az idegen nyelvvel: a „strom" csak a fa fogalmát jelöli számunkra, a fa mindazt a konkrét fát, amellyel gyermekkorunkban találkoztunk.

íme, hogy alakítja a gyermek nyelvi tudatát egész életre szóló érvénnyel a szülőföld, a szülőföld tájai, tárgyai, az anya szókészlete. S akkor a többnyire az anyától örökölt „nyelvlélekről", az értelmet és fantáziát mozgató nyelvi összefüggésekről, fordulatokról, gnómákról, szóképekről még nem is beszéltem!

Én például szerencsésnek mondhatom magam, hogy gyermekkorom nyelviskolája számomra egyben költészet-iskola is volt. Később tudatosítottam, hogy anyám — ösztönösen, csak úgy a helyzet ihletésében — milyen pompás metaforákban beszélt. Ha vékony lábú lányt vagy aszszonyt látott, akkor azt mondta róla: Ez is megvakarhatná a bokáját csizmában is. Ha részeges emberről volt szó, akkor anyám így szentenciázott: Akkor is

meginná, ha Jesztén billenne a borosüveg vége. (Azaz a szomszéd faluig érő óriás borosüveget is képes lenne felhajtani és tartalmát meginni). A túl magas lányról vagy asszonyról is képben szólt, így: Magasan hordja a vizet! (Vagy nyersebben: Magasról csurgat, vagy pisái.) Ezeket a szóképeket én talán .sohasem használtam, de minden bizonnyal ezeknek a hatására és mintájára alkottam meg első saját szóképeimet. Kezdetben szintén csak ösztönösen és beszéd közben. S a csizma, a vizet hordó lány, s a falusi borissza képzetéhez természetesen hozzá avatva az én először szűkebb, később tágabb világom tárgyait, jelenségeit is.

S éppen a hozzáavatás tényében különbözik — maradjunk az indító példáknál — Tarkovszkij és Móricz.

Lukács György írja: „A lírai vallomás hogyanja... a legszorosabb összefüggésben áll a váltandó terjedelmével: a valló Én spontán kiterjedésével, akciórádiuszával." A hagyományos értelemben vett realisták „akciórádiusza" rendszerint életük végéig a szülőföld s a szülőföld nyelve. Az igényesebb realizmus a szülőföldhöz az egész világot hozzá akarja avatni. De úgy, hogy a világ dolgait is abban a szó-fogalom egységben lássa és birtokoljp, amelyben a szülőföldjét felfedezte és birtokába vette. Olyasmi ez, mintha a világ minden nyelvét az anyanyelv szintjén akarnánk beszélni, tehát meglehetősen kilátástalan válalkozás, de annál izgatóbb, csábítóbb, írót próbára tevő, értékét lemérhetően felmutató feladat.

S ez a feladat fogalmazódott meg annak idején az én ars poétikámban, az „Anyánk képén a világ a ráma" sorban is.

TÖZSÉR ÁRPÁD

Moyzes Ilona: KACAGÁSOM

Napország leánya voltam, sugár-ékes cipőt hordtam. Pitty-patty, pitty-patty, pitty-palatty, daloltam az ég alatt.

Szöktem, szöktem, szökdécseltem, keresem, mit elvesztettem.

I Kacaj, kacaj, kacagásom,

I a táncomat kinek járom?

I Napország leánya voltam,

I ötvözött cipellőt hordtam.

I Keresem, mit elvesztettem;

kacagásom vajon hol van? Kacagásom, aranykincsem, hó borítja, sehol sincsen.

Kacagásom, aranykincsem, hó borítja, sehol sincsen. Elsiratom jajjal, könnyen, siratnám, ha lenne könnyem. Nincsen könnyem, csak sírásom, testközelben a sírásóm.