A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-15 / 11. szám
A CSÁSZÁR. „KEGYELMÉBŐL ....... keserves szekerezés után félholtan, félig megdermedt tagokkal érkeztünk ide: az olmützi várba. Embertelenség volt az, ahogy elbántak velünk. Vékony kabátokban, városi használatra való öltözékben, takarók nélkül, mozdulatlanul, vasraverve ülni nyitott szekereken, hat napon keresztül! Betegek vagyunk mindnyájan. Reuma, gyomorfájás, köhögés kínoz bennünket. Vacog a fogam, majd megint rámjön a hőség. Bizonyosan lázam van. De ki gondolna itt arra, hogy orvost hívjon a betegek mellé? Rebellis kutyák vagyunk. Magyarok. Tehát pusztuljunk el, mint a télvíz idején kivert kutya ..." 1850 január nyolcadikén írta a sorokat Földy János doktor, a nagyváradi jogakadémia tanára, a Szepesség szülöttje. Jogi tanulmányait Kassán végezte, utána Pesten és Pozsonyban volt ügyvéd, ám választott pályáját gyalázatosnak és tisztességtelennek találván, gyorsan befejezte az ügyvédeskedést. Tanár lett Nagyváradon, méghozzá azon legelsők közül való, akik merészkedtek felhagyni a latin oktatási nyelv gyakorlatával, s előadásaikat magyarul tartották. Később a jogakadémia aligazgatója lett, majd a szabadságharc alatt ő volt a nagyváradi 'vésztörvényszék egyik bírája. A világosi fegyverletétel után halálra ítélték, de büntetését tizenöt évi várfogságra változtatták. Rövid ideig a pesti Újépületben, majd az olmützi, később pedig a josephstadti vár kazamatáiban csörgette a vasat. Számos társával együtt, azokkal, akik életüket áldozták volna a nemzet szabadságáért. Azok emlékét és hősiességük példáját őrizve, akik ténylegesen is feláldozták az életüket. A szabadságeszményt megcsúfolni, hőseit lemészárolni, elűzni, vasraverni lehetett, ám a forradalmi eszmény lángját elfojtani, semmilyen eszközzel nem volt lehetséges. Mindennél gyalázatosabb rabtartás, és mindennél hősiesebb raboskodás következett. Friss sírok az országban szerteszét. Valahol egy tömegsírban Petőfi teste. Kossuth emigrációban. Széchenyi Döblingben, a haza romokban, és vasravert forradalmárok százai, ezrei — kívül a haza határain. Olmütz, Josephstadt, Theresienstadt, Königgrätz. Hatalmas erődítmények, magas sáncok, salétromos kazamaták. Osztrák királyok és császárok építették mindahányat, az öröknek képzelt osztrák hegemónia védőbástyáiként. Azok, akik uralmukat évszázadokon keresztül elképzelni sem tudták anélkül, hogy sanyargatottjaik sorából a magyar kimaradjon. Azok, akik e városok legtöbbjének nevet is adtak: a saját nevüket. A német névalak azóta feledésbe merült, ám a magyar turista ma is joggal csodálkozik azon a történelmi furcsaságon, hogy a császárok nevét a városok mai cseh névalakja is megőrizte, pedig hát tudvalevő, hogy az osztrákok a cseheket sem kényeztették. Olomouc, Josefov, Terezin, Hradec Králové. Haynau, a hiéna ezekbe a börtönökbe irányította a magyar szabadságharcosok legtöbbjét. Kivált Olomoucba s a ma már Járomé? városához csatolt Josefovba. Büntetésének letöltött hét esztendejét a két város kazamatáiban élte le Földy János is, kinek nevét a lexikonokban hasztalan keresni. Hogy neve mégis megmaradt, s hogy a százharminc esztendő során ha ritkán is, de most ismét felvetődik, annak az az oka, hogy Földy János a börtönben naplót írt. Sorai a kazamaták keserves valóságáról beszélnek, a rabtartók gazemberségéről, a börtönélet szigorú szabályzatának apró megszegéseiről, és a szabadulás illúziójáról. De ennél is fontosabbról: a szabadságról, melynek eszménye pátoszmentes forrósággal lángol a nyirkos falak között is. Egy másik napló is létezik. Barsi József, az egykori bicskei plébános írta, aki szintén hét esztendőt töltött az olmützi kazamatákban. Versei miatt ítélték halálra, de „kegyelemből" az ő büntetését is húsz évi várfogságra változtatták, de úgy ám, hogy raboskodásának költségeit saját magának kellett fedeznie. E két napló között lényeges különbségek vannak. Földy János helyben, lopva rótta sorait a kazamaták homályában, míg Barsi csaknem negyven esztendővel a szabadságharc után írta meg rabságának emlékiratát. Így aztán — akarta, nem akarta —, bizony nem tudta elkerülni a megszépítő emlékezet erős befolyását. De láthatóan nem is akarta. Másfajta ember volt, mint Földy János, bár Földy alkata, magatartása korántsem hasonlítható mondjuk Petőfihez. Szegény Földy János! Két kislányát temette el, mielőtt perbe fogták. Két másik kislánya haláláról a várfogságban értesült, sokhavi késéssel. Mert, úgy látszik, a szenvedés mindig fokozható. Két fia maradt életben, kiket kegyelemkenyéren iskolázott valaki lg ló városában, de nekik apjukról emlékük se volt, levelet se írtak neki. Pedig de nagyon várta, mindig várta. Feleségét a Trencsén vármegyei Budetínban tudhatta, aki zsellérsorban úgyszintén kegyelemkenyéren tengődött a sógoránál, s bizony sem pénzt sem élelmet nem küldhetett oly gyakran a férjének, mint ahogy látogatni sem járhatott minden esztendőben. Pedig, de nagyon várta szegény Földy János. Olmützben is, Josephstadtban is. Barsi mindvégig Olmützben maradt, ott töltötte ki hét esztendejét, míg Földy hét esztendejének nagyrésze Josephstadtban telt el. Mindkettőnek keserves volt a sorsa, ám egymás viszonylatában kettejük raboskodása között valószínűtlenül nagyok a különbségek. Barsi pap volt. Öt például „vaspályán", vonaton szállították raboskodása színhelyére, nem pedig nyitott szekéren. Okos beosztással gazdálkodnia is volt miből, ráadásul rokonok s hívők támogatása segélyezte nehéz napjait. Ami pedig a legfontosabb: az olmützi viszonyokat nemcsak Barsi emlékezete szépíti; azok a későbbi években kétségtelenül jobbak voltak a josephstadti viszonyoknál. Hogy érdekes-e érdemes-e az ilyen összehasonlítás? Talán sosem merült fel volna bennem, hogy bármilyen különbséget is tegyek, — ha kettejük naplóját nem egymásutánban olvasom. Hiszen mindketten foglyok voltak, mindketten a szabadság, a nemzet legszentebb ügyéért kerültek vasba, s ezt mindketten bátran vállalták is. Akárcsak a többiek. Földy János naplója mégis hitelesebb. Ő volt az érzékenyebb ember. Élete tragédiáktól, szomorúságoktól terhes. Talán ezért van az, hogy börtönnaplója sokkal megrázóbb olvasmány, mint Borsié, kinek leggyakrabban előforduló mondata az, hogy: mór nem emlékezem pontosan. Soraikban egymást is gyakran emlegetik. A legtöbb szó persze rabtársaikról esik. Sokan voltak, s ezért itt most csak a legfontosabb olmützi és Josephstadti rabok névsorából említek néhányat. Baldacci Manó báró, az erdélyi hadsereg főparancsnoka, aki ott, Olmützben belehalt a raboskodásba, méghozzá néhány nappal szabadulása előtt. Ács Károly fró, Csányi Dániel, a neves matematikus, Széchenyi magántitkára, hadmérnök, a komáromi vár védőmunkáinak irányítója. Fornszek Sándor és Könyves Tóth Mihály lelkész, Debrecen városának papja, a szabadságharc neves szónoka, aki után a debreceni jegyespárok tucatjai utaztak el Olmützbe és Josephstadba, mert csakis előtte, az ö szentesítésével kívántak egymásnak hűséget esküdni. Aztán Mága János altábornagy, Rómer Flóris, a híres régész, Vidacs János százados, aki Petőfinek, Jókainak és Vasvári Pálnak volt jóbarátja. Hrabovszky János, aki Jellachichot, a horvát bánt rangjától megfosztotta . . . ő is Olmützben raboskodott, ott is halt meg. Rengeteg nevet lehetne felsorolni, hiszen a két várbörtön többszáz politikai foglyának a legnagyobb része magyar volt, ám raboskodtak ott osztrákok, csehek, olaszok is, sokféle náció. És volt még egy „naplóíró" a magyarok között: Berzsenyi Lénárt huszárezredes, aki nem írt ugyan, de rajzolt. Legtöbb fogolytársának arcképét elkészítette s e portrék legnagyobb része megmaradt. • • • Mi maradt meg az idők során a császárok rettentő erődítményeiből? Mennyit koptak azóta a kövek, elporladtak-e a nehéz rácsok és bilincsek? S maradt-e némi emlék e városokban azokról a szabadsághősökről, akik koruk Európájának legnagyobbjai voltak s lettek nemzetük történelmének örök emlékű hősei? Az egykori Josephstadt, a mai Josefov városa Járomé? része. Hozzácsatolták. Itt bizony sem a kő, sem a vas nem porladt el. Hatalmas erődítmény ma is, csak valamivel kopottabb, mint építése idején, 1780-ban. II. József alapította, emeltette a poroszok ellen ezt a „harcászati őrültséget", mely annak ellenére, hogy őrültségnek joggal nevezhető, bizonyos vonatkozásban lenyűgöző is, hiszen a kazamatákat több mint hatvan kilométer hosszúságú földalatti alagútrendszer fogja egybe, melynek kis részét egy ottani öregúr, Josef Pánek kíséretében, gyertyával a kezünkben bejárhattam. Hihetetlen, hogy a kétszáz esztendeje a föld alatt lapuló téglák és kövek milliói ma is épek és sértetlenek, akárcsak a kétszáz éve kovácsolt rácsok és vasajtók. Nem legenda, való igaz, hogy az építőanyag minden darabját külön konzerválták. Sörben, okkeroldatban, tiszta szeszben áztatták meg a köveket, aztán méhvíaszszal kezelték. Mai állapotuk bizonyltja, hogy jobb módszert nem is találhattak volna ki. Negyvenezer ember dolgozott itt egy évtizeden keresztül. És ki tudja hány kutya. A kutyák ugyanis a hátukra akasztott kosarakban hordták ki a földet, visszafele pedig cipelték a föld Több mint hatvan kilométer hosz szú a Josefov alatti folyosólabirintus alá az építőanyagot. Félmilliárd téglát és felmérhetetlen mennyiségű követ építettek be. Több mint tíz millió aranyba került és harcászatilag aztán sosem vették hasznát. Arra volt jó csupán, hogy a szabadság ügyének hőseit próbálták megtörni az erődítmény falai között. Róluk e városban ma már senki sem tud, csak kísérőm, Josef Pánek. Az ott raboskodók emlékét semmi, de semmi nem őrzi rajta kívül. Az egykori Olmützből sok maradt ugyan a mai Olomoucban, de ezek a megmaradt kövek is csak annak szólalnak meg a negyvennyolc utáni idők hangján, aki kimondottan ezügyben 12
