A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-15 / 11. szám
most este van, talán már hét óra, nem tudom, mikor indul ilyenkor az autóbusz. Mire az ember innen beér a térre, akkorra éppen elindulhat az autóbusz, akkor aztán várni kell a következőre, ami legalább egy óra, ilyenkor este ritkábban jár. Hát sokkal jobb lemenni az útra, és egy magánautót stoppolni.- Ezt teszem majd — bólintott az ismeretlen, Jürg felé fordult, és rápillantott az orcára, Jürg úgy tett, mintha nem látná, és egy pillanatig arra gondolt, milyen jó volna, ha az ismeretlennél volna egy csöpp bor vagy rum ... kifújta a füstöt, leverte a hamut a cigarettájáról, és színlelt nyugalommal maga elé nézett. S ebben a pillanatban egy újabb dolgot kezdett érzékelni, ami nem függött össze közvetlenül az ismeretlennel: hogy mindenfelé csend és nyugalom van körülöttük, és hogy egészen egyedül vannak itt. Hogy mögöttük az erdő sötétsége feketéink... csak a föld világosabb egy kicsit a hótól, egy ágacska sem rezzen sehol ... hogy a mezők és a lomb és a kolostor csendes és mozdulatlan, csak az országút felöl lehet időnként egy-egy autót hallani.- Szerencsém volt, hogy találkoztam veled — mondta az ismeretlen lassan, mintha meg akarná hosszabbítani a múló percet, LADISLAV FUKS:- Még fiatal vagy - mondta az ember csendesen és lassan, mintha még mindig tétovázna, mintha meg akarná hosszabbítani a múló percet, és a hangja hirtelen még fojtottabb lett, akadozóbb, mintha most mór teljesen hatalmába kerítette volna valami aggodalom, szorongás vagy rettegés... és Jürg most az utolsó rendkívül furcsa dolgot is észrevette. Az ember leverte a hamut a cigarettájáról, és Jürg látta, hogy a keze, a kesztyűs keze, amelyben a cigarettát tartja, remeg, remeg, mint a hangja. És Jürg gyorsan megszólalt:- Fiatal vagyok még, igaz, de ez talán nem baj. Valahány éves már vagyok.- Előtted az élet - mondta az ember.- Ezt mondja apám is — Jürg hirtelen hangosan fölnevetett, és fordult egyet a szánkón —, az apám nagyon szigorú. Folyton tilt valamit, folyton kínoz, de nem sokat ér vele. Ebben a pillanatban az .ember és hangja remegett —, ilyen későn egy ilyen helyen találkozni valakivel... hogy lehet az, hogy még nem vagy otthon? Nem aggódnak érted? — Hát... - nevetett Jürg, de a nevetése a gyors légzés és a cigarettázás közben kissé színlelt volt — hát... én ma berúgtam egy kicsit. — Berúgtál? — csodálkozott az ismeretlen ember, és lekoppintotta a hamut a cigarettájáról a hóra. — Mitől? Bortól, rumtól... — Bortól — vetette oda Jürg olyan könnyedén, ahogy csak tellett tőle, és most ő is félrefordította a fejét, az ismeretlen felé, ismét meglátta sápadt arcát, szemüvege fekete keretét és az élesen körvonalazott keskeny, fekete bajuszt —, holnap egy barátomhoz megyek, ott rum is lesz, Meg aztán — folytatta, de most már megint maga elé nézett, a mezőre — tanulni is akarok tőle valamit. — Tanulni valamit mindig jó dolog - jegyezte meg az ember bizonytalanul -, az mindig kifizetődik. És mit akarsz tanulni? Rumot inni? — Megismerni az életet — nevetett Jürg, és érezte, hogy még mindig szédül egy kicsit, és érezte a könnyűséget a testében —, mert még nem nagyon ismerem. — eléggé váratlanul és hirtelen mozdulattal - ledobta cigarettáját a földre, bizonyára azért, hogy ne égesse meg a kesztyűjét, lenézett az útra, ahol ismét egy autó futott Ottingen felé, fölnézett a dombra, és a kezét, mintha fázni kezdett volna a kesztyűben, gyorsan zsebre tette. — És hogyan akarod holnap megismerni az életet? — kérdezte, és a hangja most már olyan erősen remegett, hogy néhány hangot alig tudott kimondani... Jürg nem látta az arcát, mert maga elé nézett a sötét mezőre, de érezte, hogy az ember arca még sápadtabb, még feszültebb ... és Jürg pehelykönnyű lelke mélyén titokban elmosolyodott. — Hogyan akarod megismerni az életet, mit akarsz tanulni, valami butaságot, ugye?...- és Jürg azt felelte: — Valamit az orgiákról meg a boszorkányokról. Hogy hogyan repülnek a gyűléseikre, és hogyan szeretkeznek ott, ahogy mondani szokás, az ördögökkel. Meg a jégkirálynővel is — folytatta -, meg a hókirállyal... - és halkan nevetett, és a füstöt most egész lassan fújta ki a szájából, és közben megérezte, hogy az ismeretlen kihúzza kezét a zsebéből, és finoman a háta mögé teszi. — Hogy hogyan esznek, isznak, táncolnak — nevetett Jürg, és azt gondolta: No végre. Elszívta a cigarettát, és most lehúzza a cipőjét... és ekkor hátul a tarkóján valami hideg karikát érzett, talán a jégkirólynő jégből való varázspálcájának a végét. . . —, hogy hogyan táncolnak, meg hogyan csinálnak mindenféle dolgokat... — folytatta, és maga elé nézett, a sötétfehér mezőre... és kitüzesedett arcáról a pirosság és ajkairól a mosoly még nem tűnt el, amikor valahonnan, egészen közelről dörrenést hallott. Talán az erdő felől hallotta, a háta mögül, vaqy eqvenesen innen a szánkója felől... a tarkójában enyhe szúrást érzett, mint amikor egy légv letelepszik az ember bőrére, és röqtön utána rettenetes lármát hallott a fejében, és a feje még mindiq forgott, olvan lármát, amelv mintha világított volna ... mintha borzalmas lárma és borzalmas fény volna egyszerre a fejében, mintha valami fényvirág volna benne. amelyből éppen most ezer meg ezer világitó rakéta röppen ki... ... és abban a fényben ismerős emberek képét látta, a szüleiét. a testvéreiét, a barátaiét, Krachner úrét. a vendéglősét, és a szülésznő fiáét, de ez már az utolsó volt. amit látott és érzett. talán a sötét mezőn és az országúton kívül, az utolsó, az ő egyetlen szegény kis földi életében. A cigaretta kiesett uiiai közül, keze a térde közé hullott, aztán hirtelen összeroskadt a szánon, mintha hódolni akarna a hókirólynak. S egv pillanat múlva lecsúszott a szánról, szóiéval. szemével, homlokával a hűvös, sötét hóba. Az ember egy másodperccel ugrott föl. mint ahogy a fiú arca megérintette a havat. Becsúsztatta a pisztolyt kabátja zsebébe, és amikor a kezét visszahúzta, egy kis kerek, üvegezett dobozka volt a tenyerében. Ledobta a dobozkát a gyerek teste mellé, és eltűnt az erdőben. Lihegve futott a sötétben a fák között az út felé, a hó csikorgott a talpa alatt, belebelebotlott a kiálló facsonkokba és a földön heverő száraz ágakba, de nem esett el. Mikor lent az útnál megállt, arca. homloka nedves volt az izzadságtól. Egy pillanatra az árok fölé hajolt. Aztán átszaladt az úton a másik oldalra, ahol egy másik erdő húzódott, kicsi és ritkás, de most este ez is sötét volt, ott a fák között megigazította a szemüvegét, majd az arcához és bajuszához nyúlt. Aztán továbbsietett a főváros felé, erdőcskéken, mezőkön, réteken keresztül, és az autópálya közelében föltárt kőbányákon keresztül, öt kilométert tett meg sietve, aztán egy betonhíd mellett ráeszmélt, hogy havazik. S ekkor egy percre megállt és föllélegzett. (részlet) (Zádor Margit fordítósa) GYÖRY DEZSŰ versei: KÖZÉP-EURÓPAI EMBER A pozsonyi várdombon A mentém egyik ujja hímes, érzelgős, forró, ez Kelet; az ész szaván agyafúrt, hűvös Nyugat varrta a más felet. S míg itt virrasztók, két kultúrát osztó Kiskárpát-dombokon, ezüst Dunám a mentém csatja, s a kettőt összegombolom. 1935 HEGYVIDÉK E. B. Lukéinak Dicsérje más a lomha síkot, mely mint az árvíz tagba széled. Húz a vaderdő s a hegyek árnyékában különb az élet. Ártány csörtet: a képzelet hág, rigó surran: sikolt á nőszés, óvatos őz fut: ösztönöd, s halált szólong a szarvasbőgés. Felhők mossák, nap szórogatja, vihar sulykolja s nincs ki ójja. Ez a föld átkom és szerelmem: tájak s népek találkozója. 1935 ÉN MINDEN NÉPET FÉLTEK ATTÓL Átok átoknak hegyén-hátán. S a sors? A sors sosem segít. A Duna, mint egy hosszú sóhaj, fogja össze kis népeit. A szélben s a történelemben új rend tüzes szikrája ég, s ők hajbakapnak polgármódra hogy leves, hús és főzelék. Az én fájdalmam erre nézvést már nem egyéni, nem magán, sok szenvedés formált munkálva igaz szándékom motorán: mindnek kívánom, amit egynek, hiszen közös a nyeremény, én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém. 1937 KIS NÉPEKÉRT Magyar Glóbusz — nem a világunk. Mi sokat láttunk, s messze láttunk. S ha van Isten, nincs német Isten, nincs szláv, nincs búr s nincs magyar Isten. De vannak: egysors-órva népek mind: sok ember, s főképp szegények. Kedvnél jobban tudják a sóhajt. S mind, mind, mint mi — csak élni óhajt. S bízzunk: mindenütt akad látnok a népét unszoló zarándok. S hisszük, túl átkán vad jelennek mind, mind hiszik: egymásra lelnek! Minden győzelmem s tévedésem, agyam - és lelkem-tépdesésem s minden sírásom a tiétek: egysorsú, kicsi, árva népek. 1937 11
