A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-15 / 11. szám
LADISLAV FUKS Ladislav Fuks, a mai cseh prózairodalom egyik legkiemelkedőbb, külföldön is legismertebb és legegyénibb hangú képviselője 1923. szeptember 24-én született Prágában. 1942-ben, a német megszállás alatt érettségizett, s a megszállás éveinek atmoszférája szinte egész eddigi életművét belengi. Fuks a lélektani regény igazi mestere, valóságos pszichológus: a belső szituációk — a reménykedés, a kétségbeesés, a tehetetlenség — avatott ábrázolója. Első regényét, az irreális és fantasztikus elemekben bővelkedő Mundstock úrt (Pan Theodor Mundstock, 1963) a prágai zsidóság szenvedéseinek megrázó leírása jellemzi. További műveiben még inkább előtérbe kerülnek a tragikus motívumok. Nem elégszik meg a prágai zsidóság megszállás alatti sorsának bemutatásával, hanem a München előtti köztársaság utolsó hónapjainak feszültséggel telített légkörében mutatja meg a tehetetlenül vergődő, származásuk miatt tehetetlenségre kárhoztatott embereket. A Variace pro temnou strunu (1966; Változatok sötét húrra. 1968, 1977) című regénye ugyancsak személyes élményekből, önéletrajzi elemekből táplálkozik. A cselekmény középpontjában egy érzékeny, bonyolult lelki alkatú serdülő fiú áll. Az ő krónikájából értesülünk e rendkívül érzékeny gyermek lelkivilágának történéseiről, s e belső „történéseken" keresztül a külső eseményekről: az apró, személyes élményektől kezdve egészen a sorsdöntő történelmi fordulatokig. Hogy Fuks nemcsak a tragikum, hanem a komikum iránt is rendkívül fogékony alkotó egyéniség, arról mindenekelőtt a Nebožtíci na bále (1972; Boldogultak bálja, 1976) című könyve tanúskodik, amelyet maga a szerző „kis humoreszknek" nevez. Teljes joggal, hiszen az egész történetet kötetlen vidámság és jótékony, napsugaras humor lengi be. Ebben a derűs légkörben alakulnak ki az egymást mozaikszerűen követő és kiegészítő fonák helyzetek, és játszódnak le a váratlanabbnál váratlanabb események, annyi komikummal telítve, hogy a „kis humoreszk" a bohózat minősítést is kiérdemelné. A Boldogultak báljával az író a „boldog békebeli" időkbe vezeti vissza az olvasót, a monarchia utolsó évébe, hogy a rendhagyó boldogultak“ bonyodalmainak bogozgatása közben a legnevettetőbb tulajdonságokkal felruházott alakok tarka galériáját vonultassa föl előtte. A könyv rózsaszínű idillsorozatára csupán akkor vetődik árnyék, amikor a cselekménybe a történet legvégén beleszól a történelem. A Príbeh kriminálniho rady (1971; Az utolsó ügy, 1979) című regényében a Mundstock úr, A hullaégető, a Változatok sötét húrra, Az én fekete hajú testvéreim, az Utazás az ígéret földjére stb. írója ismét új oldaláról mutatkozik be az olvasónak. Az Európa-szerte ismert cseh író itt a bűnügyi történet és a lélektani regény elemeit ötvözte izgalmas, fordulatos, ám mélységesen humanista mondanivalójú, megrendítő regénnyé. — v — Az ember az erdő szélén állt egy fa alatt, valamivel magasabban, mint ahova Jürg igyekezett, ott állt a fa alatt azon a kitaposott úton. Jürg nem tudta, hogy került oda, alulról-e, az út felől, vagy fölülről, a kolostor felől, de az erdőből is jöhetett, Jürgöt nem nagyon érdekelte, honnan jött, csak csodálkozott egy kicsit, hogy nem látta, amikor lefelé szánkózott a lejtőn. Lehet, hogy nézte, ahogy repülök, mondta magában, és én nem vettem észre. De lehet, hogy nem is látott, hogy csak most ért ide. Mi a csodát csinálhat ezen az elhagyott helyen ilyenkor este? Jürg nem félt. Még mindig érezte testében azt a könnyűséget, fejében az enyhe szédülést, az arca még égett a repülés szelének hidegétől, folytatta útját szánkójával az erdő felé, és úgy érezte, hogy az az ember nem is látja őt. De aztán megbizonyosodott róla, hogy látja. Az ember tétován elindult feléje a mezőn, sőt intett is neki. Nemsokára már szemben álltak egymással, néhány méternyire az első fáktól és d kitaposott úttól. — Mondd, fiam — kezdte az ismeretlen, és lenézett az útra, ahol éppen két autó futott Ottingen felé —, ismered ezt a vidéket? Legalább annyira, hogy tanácsot tudnál adni, merre menjek? Jürg megrántotta a szán zsinórját, és nevetett. Rápillantott az idegen arcára, mintha meg akarna győződni róla, nem ottingeni-e, aki tréfál vele, ismét nevetett, és az arcához nyúlt, mert még mindig erezte rajta a jóleső fagyot. — Te nevetsz — mondta az ismeretlen —, de nekem nincs nevethetnékem, szorít a cipőm, és eltévedtem, nem tudom, merre menjek. Ismered ezt a vidéket? — Hogyne ismerném, mikor idevalósi vagyok — szólalt meg végre Jürg —, ismerek itt minden követ. — Hót akkor útbaigazítasz? - kérdezte ismét az idegen, és fölnézett a dombra. Jürg megint nevetett, de csak magában. Ez az ember eltévedt, szorítja a cipője, és útbaigazítást kér. De talán nem Ottingenbe akar menni, Ottingen itt van fölöttünk, innen, ahol állunk, jól lehet látni a kolostor meg a templom tetejét. Biztosan azt akarja tudni, hogyan jut el a fővárosba vezető autópályához, morfondírozott Jürg, ide a domboldalra alighanem az útról jött föl, ahol az autója áll. De akkor miért nem állított meg egy sofőrt az úton, miért mászott föl ide? ... Jürg hirtelen fölényben érezte magát az ismeretlennel szemben. Az utóbbi időben már többször érzett ilyen fölényt, sőt néhányszor az apjával szemben is, főként amikor megállapította, hogy legkisebb sejtelme sincs arról, hogy ő cigarettázik... most ezzel az ismeretlen emberrel szemben érezte magát fölényben, és olyasmi jutott az eszébe, amire máskor nem is gondolt volna. Hogy rossz utat mutat neki. Hogy megtréfálja. Vagy eljátszik vele egy kicsit. De ez csak múló ötlet volt, enyhén szédülő fejének szüleménye, tudta, hogy a helyes utat fogja megmutatni, és megkérdezte:- Hova igyekszik? A jégkirálynőhöz vagy a kocsmába? Az ismeretlen az egyik lábára helyezte testsúlyát, hogy könnyítsen a másikon, és fölsóhajtott. Zsebébe nyúlt, cigarettát húzott elő. Jürg észrevette, hogy kesztyű van a kezén, és az arcát is csak most nézte meg jobban. Az ismeretlen elég sápadt volt, fekete keretes szemüveget viselt, és az orra alatt élesen nyírt bajusz sötétlett. Fekete bajusz, amely a sápadt arcot feltűnővé és kifejezővé tette. Úgy látszik, tényleg berúgtam, gondolta Jürg, nem jól látom a dolgokat, hogy tévedhetett el itt ez az ember?. . . Az ismeretlen gyufát vett elő, rágyújtott, beszívta a füstöt, és Jürg úgy látta, mintha föllélegzett volna. — Te még bizonyára nem dohányzói, hát meg se kínállak — szólalt meg az ismeretlen. — Szeretném tudni, merre visz az út a fővárosba, aztán le szeretném nyugtalan. Jürg bizonytalanul érzékelte az arcát, inkább csak azt látta, hogy sápadt, meg a szemüvegét látta, meg a bajuszát, bizonytalanul érzékelte az ember alakját is, lehetett kicsi és fiatal, de lehetett magas és öreg is, de hogy a hangja nyugtalan, azt világosan érzékelte. A szélső fák alatt az ismeretlen kesztyűs kezében a cigarettával leült a szánra, és Jürg, fagyos kezében cigarettával, leült melléje. Az ismeretlen lassan szívta a cigarettáját, már nem emelte szájához olyan gyakran, mint eleinte, maga elé nézett a behavazott fehér mezőre, maga elé nézett le az útra, aztán föl a dombra — innen az erdő széléről már nem lehetett látni a kolostort és a templom tornyait, és Jürg azt kérdezte magától, vajon miért nem veti már le a cipőjét, és miért hallgat. Biztos végig akarja szívni a cigarettát, gondolta, meg akar pihenni. .. vagy mit akar tulajdonképpen? Jürg hirtelen rádöbbent, hogy bár cigarettázik, ismét meggyorsult a lélegzete, és ismét kedve támadt inni valamit... de egyben egy másik furcsa érzése is támadt. Az az érzése, hogy az ismeretlen valahogy furcsán tétovázik, valamin töpreng. Nem tudta, min töpreng, mire nem tudja elhatározni magát, vajon arra-e, hogy lehúzza a cipőjét, vagy megkérdezze, merre visz az út a városba. Jürg nem tudta, csak érezte, AZ ÜTŐI húzni a cipőmet.- Alighanem kő van benne, vagy szög áll ki belőle. Szorít. — De dohányzom — nevetett Jürg szégyentelenül, és megrántotta a szán zsinórját —, miért ne dohányoznék? Ki tiltja? Ha a cipőben szög van, be kell verni egy kővel, ha ugyan találunk követ ebben a hóban, de aligha találunk. — Hát akkor gyújts rá — mondta az ismeretlen, és cigarettát adott Jürgnek, aztán meg is gyújtotta, és újra megszólalt: — Gyere egy kicsit tovább, és engedd meg, hogy ráüljek a szánodra, le kell vetnem a cipőm. Aztán megmondod, merre menjek. Jürg továbbhúzta a szánt, oda, ahova az ismeretlen mutatta, a szélső fák alá, a kitaposott úton túlra, és csak most ébredt rá az első furcsa dologra. Most az erdő szélső fái alatt érzékelte csak igazán ennek az embernek a hangját. Azt, hogy ez a hang hogy az ismeretlen töpreng és tétovázik ... és a lélegzete meggyorsult, és még nagyobb kedve támadt inni valamit. Megszólalt: — A főváros innen tíz kilométer, több is, aszerint, hogy a központot gondoljuk-e vagy a város szélét. Tíz a város széle. Itt le kell menni arra az útra — Jürg a lejtő aljára mutatott, az árkon túlra, és szippantott .a cigarettájából —, ott meg lehet állítani egy autót, és azzal menni tovább. — Milyen autót? — kérdezte az ismeretlen tétovázva, fojtott hangon. - Amelyik fölfelé megy, vagy lefelé? — Lefelé — nevetett Jürg, és leverte cigarettájáról a hamut a lába elé a hóba -, fölfelé Ottingenbe visz az út. Lefelé az autópályához, az innen három kilométer, és ott egy másik kocsit lehet stoppolni. - Elhallgatott, és azt gondolta: szóval nem csaptam be. Helyesen mondtam meg neki az utat. — És autóbusz innen nem megy a fővárosba? — kérdezte az ismeretlen bizonytalanul, és a hangja enyhén remegett. — De igen — bólintott Jürg, gyorsan lélegzett, hevesebben is szívta a cigarettát —, de akkor be kell menni Ottingenbe a térre, a gyógyszertár elé. Csakhogy 10
