A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-15 / 11. szám
A „Hang titkai“ címmel érdekes kiállítást rendeztek a varsói Műszaki Múzeumban. A kiállítást a varsói múzeum a prágai Nemzeti Műszaki Múzeummal és a párizsi Találmányok Palotájával közösen szervezte. Valerij Zlobin moszkvai mérnök nem jégkorong-játékos, de komoly gyűjteménye van a világ legjobb jégkorongozóinak hokibotjaiból. Egyszer talán egész hokibot-múzeum lesz a gyűjteményből. .. Egy pekingi üzletben állítólag egy nap alatt elkeltek az európai festők képeinek másolataival illusztrált falinaptárok. A reneszánsztól az impresszionizmusig terjedő korszak festményei hoszszú időn át még másolaton sem voltak láthatók Kínában. Veronát mindenekelőtt Júlia erkélye miatt keresik fel a turisták. De akad egyéb látnivaló is. Például ez a szépasszony a Via S. Nocola sarkán, aki tömegével árulja a „gyönyörűnél gyönyörűbb" giccseket. A kölni központi könyvtárban néhány mozdulatlan olvasó üldögél. Nem nyikorgatják a széket, ujjuk alatt nem zizzennek a lapok. Renata Goebel szobrai csak dísznek készültek, de a könyvtár látogatói szerint nyugalmat sugároznak. A Münchenben élő Stummer házaspár több évig utazgatott Dél- Amerikában és Óceánia szigetein, ahonnan sok néprajzi tárgyat hoztak magukkal. Gyűjteményükből kiállítást rendeztek, amelynek rengeteg látogatója volt. Ami a riportokból kimaradt Az újságíró, ha sokat van terepen, emberek között, anyaggyűjtés közben hall olyan történeteket, amelyek nem illenek bele a témába, kimaradnak a riportokból. Én, bár tudom, az adott estben nem lesz e történetekre szükségem, mégis feljegyzem őket. Általában mindent, amit az emberek mondanak. Most, hogy régebbi jegyzetfüzeteimet rendezgetem, több ilyen megíratlaa történetre bukkantam. Ősz esti sétára indulok egy keleti kisfaluban, G.-ben. Főleg idősebb emberek ücsörögnek a porták előtti kispadokon. Semmiről és mindenről tereferélnek, várják a koromsötétet, amikor nyugovóra térhetnek. Magányukat egymással osztják meg; nem kell villanyt gyújtani otthon, világít az utcai lámpa. Az egyik kispadon akadt még hely számomra is, ahol István bácsi, a Brazíliát megjárt, még öreg korára is délceg, bajszos ember elmeséli a tavaszi szenzációt, amely itt, a kispadon még mindig tárna. —- Berti komámmal együtt indultunk útnak harmincöt tavaszán. Vonattal Franciaországba, onnan meg hajóval Rio de Janeiróba. Én kilenc évig dolgoztam egy gyárban, de hogy itthon meghalt az asszony, haza jöttem, ne legyenek apátiamul, anyátlanul a gyerekek. De Berti ott maradt, majd negyvenhétben az Egyesült Államokba költözött. A Berti az idén februárban meghívta magához az öccsét, Ferencet. Mióta elment, nem látták egymást, nem akar anélkül meghalni, írta, hogy az életben legalább még egyszer ne találkozzanak. A Ferenc meg, ha nehezen is, de rászánta magát az útra. Úgy volt, három hónapig lesz távol. A repülőjegyeket is elküldte neki előre a Berti. De alig telt el vagy tíz nap, hívnak a szövetkezet évzáró gyűlésére, ami két hét múlva lett volna esedékes. Tudtam jól, az évzáró gyűlés kirántott hús nélkül el nem maradhat. Az még mindig volt, kinek mennyi kellett. De ehhez tudni kell, a Ferenc kirántott húsból sosem tudott eleget enni, otthon az asszonya mást nem is sütött, csak kirántott húst. No, mikor hírét vettem az évzárónak, azonnal táviratoztam Ferencnek: „Gyere azonnal, tizennegyedikén évzáró lesz!". Azt mondták itt, bolond vagyok, majd a Ferenc fog hazajönni Amerikából, ehet ott kirántott húst, amennyit csak akar. Azért én csak vártam őt. Tizenharmadikán az utolsó busz is elment, de nem jött. Tizennegyedikén reggel még mindig nem jött. Még megvártam a déli buszt, az sem hozta őt. Már féltem, hogy szégyenben maradok, de azért csak elmentem az évzáró gyűlésre. Megvolt a beszéd, tálalják a levest, a Ferenc sehol. Hozzák a kirántott húst, kiveszek egy szeletet, akkor elordítja magát valaki: „Itt a Ferenc, nem lesz elég a kirántott hús!". Három hónapra indult, de a huszonharmadik nap haza jött Amerikából, kirántott húst enni. Azt mondta, mikor odaült mellém, ilyen alkalmat ő nem szőlészt el! XXX Kovács úrral, a J.ből származó ácsmesterrel egy új lakótelepi építkezésen találkoztam. Nagy darab, medve-termetű ember. Á legszívesebben még a gyalulást is ülve végezné, de illendőségből — és csak ezért! — inkább „neki áll”. — Négy szál kócnak kellene beférni ebbe a résbe — mondja —, de ki tudja azt megállapítani, hogy hányat raktam be...?! Beszögezem egy léccel a rést, oszt áldja meg az isten. — De így a réseken befúj a szél! — mondom neki eléggé bátortalanul, mert kényes ám a munkájára. — Befúj, befúj!... Se maga nem fog itt lakni, se én! így kell ezt fölfogni. Meg a szél se fúj mindig, és nyáron például, kimondottan jól jön, hogy hűvös lesz a lakás. Meg aztán van még itt egy másik dolog is. — Éspedig!.. . — Van nekünk egy ellenőrünk, akinek az a dolga, hogy felülbírálja a munkánkat. Teszem azt, ha én is meg mindenki úgy végezné a dolgát, ahogy kell, hibamentesen, hát elvennénk az ellenőr kenyerét. De nemcsak az övét. Kovács úr, még az ablakkeretek réseinek negyedét sem tömi be — egy sorosan —, amikor nagyhirtelen a homlokára csap: — Te jó ég, csak dumálok itt magával, fecsérelem ezt a drága munkaidőt, és még nem voltunk sörözni! — Máris otthagy csapot-papot, szól a másik szobában levő kollégának. Mondva: „nem soká jövünk"! Fél tíz volt akkor. Tizenegy óra húsz perckor érkeznek vissza: bandukolva (!), commogva (!). — No, ugye, hamar megjöttünk! — mondja, majd leül és rágyújt. — Tudja, munka közben nem szeretek dohányozni! Szép komótosan szívja a cigarettát. Majd: — Magának úgy sincs semmi dolga, nem akar inaskodni egy kicsit... — dörmögi. — Látja ezt az ablakot!. . . Görbe, mint a kanyar. Letörném annak a kezét, aki ezt csinálta. Ősszel még a varjú károgott ezen a fán, télre meg már ablak lett belőle. Nem volt ideje kiszáradni a fának, azért ilyen kajla. Tróger munka ez mind, kérem. Mire befejezi a mondókáját, már jóval elmúlt dél. összepakol, viszi magával a táskáját. — Már fajront? — kérdezem. — Ah, fenét, csak ebédre megyünk, mert száraz koszton nem élhet az ember és nem biztos, hogy visszajövünk. Ilyenkor a legjobb a hangulat a kocsmában. Meg, holnap is van nap, nem igaz? Nem kerget senki. No, minden jót, volt szerencsém! ZOLCZER JÁNOS 9
