A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-08 / 10. szám

KORTÁRSAINK

GALGÚCZI ERZSÉBET

Galgóczi Erzsébet (1930) az első nöíró Magyarországon, aki közvetlenül a több milliós parasztságból, a falvak népéből érkezett az irodalom, az írók »hivatásos“ világába. Négy évtizeddel ezelőtt, a két háború közötti Magyarországon, Veres Péternek, aki felsőbb iskolák nélkül, autodidaktaként, íróvá vált, negyvenedik esztendejét kellett megérnie, hogy első kinyomtatott könyvével (önéletrajza, a Számadás volt ez) az olvasók széles nyilvánossága elé lépjen.

'A fiatal ménfőcsanaki, Győr megyei parasztlány, Galgóczi Erzsébet, alig volt húsz esztendős, amikor bejáró munkásként, mint a Győri Vagongyár esztergályos átképzőse, elnyerte az ifjúsági szövetség lapjának pályázati első díját. Elbeszélést írt közvetlen üzemi tapasztalatairól „100 %" címmel, s ezzel felkerült a fővárosba újságírónak. Huszonhárom éves, amikor megjelenik első elbeszéléskötete (Egy kosár hazai), de újabb nyolc esztendőnek kellett eltelnie, hogy a saját hangját megtalálja (Ott is csak hó van című novelláskötetével, 1961).

A parasztság képviselője lenne Galgóczi?

Ezt a minősítést, mondhatni „beskatulyázást", így hárítja el magától:

— A parasztság képviselője? Az író, legalábbis igényeim szerint, mindig az ember képviselője. Ez a legtöbb, amit tehet, és ami ennél kevesebb, azzal nem érheti be. Hogy az ember ma él-e, vagy száz évvel ezelőtt, itt él-e vagy Afrikában, városon él-e vagy falun, az meghatározza konfliktusai jellegét, erkölcsi értékrendszerét, választási lehetőségeit és irányát, de az embernek belső szuverenitását, választási szabadságát nem determinálja.

Az íróvá vált Galgóczi Erzsébetnél mindez azt jelenti, hogy témái, elbeszéléseinek drámai hősei, a táj, amelyben irodalmi teremtményei mozognak, az adott: Győr megye, még közelebbről Ménfőcsanak, a jellegzetes közép-paraszti világ, a szorgalom meg az akarat fölfelé-törekvésével, a röghözkötöttség kiszolgáltatottságával.

Sokáig úgy tartották Galgóczi Erzsébetről, hogy megfigyelései riportszerűek, élettel telített irodalmi jelenetei lekerekítettek. Ám nem ismerték közelebbről az elkötelezett írót, akik az egyszerű megoldások kellemesen áttekinthető falusi krónikásává tették meg őt. Mind szenvedélyesebb bátorsággal figyeli a drámai fordulatokkal telített falusi változásokat, az egyénileg gazdálkodó parasztság sokszor gyötrelmekkel telített útját a közös gazdálkodáshoz.

TÓBIÁS ÁRON

gy novemberi délután,

JP* a rendelési idő vége felé, izgatott fiatalasszony állított be a rendelőmbe:

m — Doktor úr, legyen szíves, jöjjön ki hozzánk, az uram két napja vért hány.

Csangota-pusztán laktak. Az állami gazdaságtól kért egy nagy kerekű csézát, mert a feltésztásodott úton — gúny volt útnak nevezni ezt a nyolc méter széles, évszázados csordajárást — megfeneklett volna a személyautó, de még a traktor is. Alkonyodott, s valami füstszerű, szúrós csapadék szemerkélt, ama novemberi nedvesség, amitől előbb nyirkosodik be az ing, a kapca, a zsebben a dohány, mint a pokróc meg a kucsma. Nagyokat nyekkentünk a kiszámíthatatlan, alattomos kátyúkban, mert felületüket egyenletes vadvíz borította. Egy ideig még utánunk reszkettek, mint merülő bólyák, a falu villanyégői, de ahogy lassan magába nyelt bennünket a kietlen pusztaság, egyre nehezebb volt elhinni, hogy valahol fények égnek a házakban, a kapuk fölött és az utakon. Fáradtan és rosszkedvűen gondoltam erre a szép nevű pusztára, amely az állami gazdaság legrosszabb hírű települése volt. ötven-hatvan háza mindössze öt kilométerre feküdt a gazdaság központjától, de viszonyai miatt akár ötven kilométerre is feküdhetett volna. Villanya, telefonja nem volt, a gyerekek a faluba jártak iskolába

— már amikor járni tudtak —, de az őszi-tavaszi sártenger idején a postás is képtelen volt megközelíteni a pusztát, előfordult, hogy hetekig nem kaptak hírt a világról. A sekély kutak olyan egészségtelen vizet adtak, hogy az egész lakosság, beleértve a gyerekeket és a szoptatós anyákat is, inkább a helyben termesztett novabort fogyasztotta. Több ízben javasoltam, követeltem a legkülönbözőbb fórumokon, hogy legalább artézi kutat fúrjanak, s a vakságot és szellemi fogyatékosságot okozó szőlőket szántsák ki — a XX. század több vívmánya nem tartozik az egészségügy hatáskörébe —, a de két év alatt, amióta itt dolgozom, nem történt semmi. Sőt a gazdaság egyik vezetője egy ízben legyintve rázott le: Annak a népnek jó az is.

Azóta sem sejti, miért utálom

— egy vezetőnek nem szabad nem tudnia: ha egy nép elesett és igénytelen, azért is mi vagyunk felelősek.

A rendetlenül, összevissza épült házak ablakából erőtlen fény hullott a vaksötét utcára. Bent a faluban a televízió világít ilyen bágyadt fénnyel — itt ez a petróleumlámpák jele volt.

Amikor végre megálltunk, a hallgatag, viharkabátos kocsis is lekászálódott, kiakasztotta a két hátsó kerék közül a viharlámpát, s megvilágította lépteim alatt a sarat, míg beértünk a házba. Egy konyhafélén keresztül — ahol a kocsis lemaradt — apró, zsúfolt szobába jutottunk. A kellemes meleg — amelyen ugyan átütött a betegszag — s a tisztaság ellenére is árulkodott a szegénység. Nagyszülőktől örökölt bútorok, megfeketedve az időtől, akárcsak a mennyezet gerendái, amelyekbe kis híján bevertem a fejemet. A két ágytól, a vaskos asztaltól, sublóttól, az emeletes, téglából rakott tűzhelytől széles, átázott bundámban alig tudtam mozogni. Az asszony gyorsan megszabadított tőle.

A lámpához közeli ágyban egy fiatalember feküdt, ijesztően lesoványodva, kiugró pofacsontján

szárazon, vörösen feszült a bőr. Beesett szeme egészségtelen fénnyel csillogott. Csontvázszerű kezében fehér kendőt szorongatott, amelyen itt-ott átütött a vérfolt. Az arca valahonnan ismerős volt, de nem emlékeztem, hogy kezeltem volna. Egy tuberkulózis, ha kezelik, nem kerül ilyen elhanyagolt állapotba. De akkor honnan ismerős...?

A vizsgálat megerősítette feltevésemet — már amennyire röntgen nélkül biztos diagnózist lehet mondani —, tüdőgümőkór, kétségbeejtően elhanyagolt állapotban, nagyon kevés esélylyel a gyógyulásra.

A vizsgálat elkedvetlenített s felháborított, mint mindig az értelmetlen halál.

— Hány éves? — kérdeztem a beteget.

Csöndesen, szolgálatkészen válaszolt :

— Huszonkettő, doktor úr.

— Mért nem jött hozzám? Mért hanyagolta el ennyire magát? — Anélkül, hogy akartam volna, kiütközött hangomból a felháborodás. Ilyenkor este már olyan borostás vagyok, mint egy kocsis, s a modorom is olyan tüskés. — Még ha valami buta vénember lenne, de maga fiatal! Járt iskolába, volt katona, nem? Mért nem fordul orvoshoz, ha beteg?

— De hát voltunk magánál, doktor úr — szólalt meg a hátam mögött bátortalanul az asszony. Gumicsizmájában olyan nesztelenül mozgott, el is felejtettem, hogy ott van.

— Mikor? — s dühösen hátrafordultam. Ebben a pillanatban megismertem — az asszonyt. Az ormótlan pufajkában, amit a gazdaság minden dolgozója visel, nemre és korra való tekintet nélkül, a fejét bebugyoláló vastag kendőben, amelyben bejött a rendelőmbe, alig látszott valami az alakjából és az arcából. Csak a hangja után gondoltam, hogy fiatal... A férje közben leadott húsz kilót, de ő nem változott azóta semmit. Fiatal volt, tizennyolc-húsz éves, üdítően formás arcú, de olyan szeiíden-ártatlanul szép, könnyen piruló, könnyen felkacagó s könynyen megijedő asszonyka. Mégis: a bumfordi, szögletes férj mellett ő a talpraesett, a határozott, az intézkedő, ö hozta be hozzám talán nyolc-tíz hónappal ezelőtt a zavartalan vigyorgó férjet, akinek alig a hónaljáig ért: hogy a férfi izzad, köhög, sokszor erőtlen és valószínűleg lázas is, bár nincs lázmérőjük, hogy ebben biztos legyen. A mellkasröntgen szilvamag nagyságú beszűrődést állapított meg, de mivel én csak körzeti orvos vagyok, beküldtem a járási tüdőgondozóba, s meghagytam neki, hogy a lelettel jöjjön vissza hozzám. Másnap vissza is jött a férj, de akkor már egyedül, s megmutatta a papírt, amit ott kapott; beutalták a legközelebbi tüdőszanatóriumba, alig száz kilométerre tőlünk.

— Mennyi ideig kell ott lennem, doktor úr? — kérdezte tőlem aggódva.

GALGÓCZI ERZSÉBET

Gépiesen feleltem: — Hatnyolc hónap. •

Elszörnyedt. — Mennyi?

— Mi a probléma? — kérdeztem, de nem felelt. — Kicsit hosszú idő, de ha meg akar gyógyulni ..: Maga dolgozik, látom, traktorista, az SZTK fizeti a költségeit, valami táppénzt is kap... Mi a probléma?

Minden vér kifutott az arcából, üveges szemmel meredt maga elé.

— A feleségem... — dadogta.

— A felesége nem dolgozik? .

— Dehogynem.

— Hát akkor...? — Nem értettem. — Kicsit nehezebb lesz, de nem fognak éhen halni. — Eszembe jutott, hogy nyilván fiatal házasok, bátorítóan rámosolyogtam. — A felesége minden vasárnap meglátogathatja.

— Igen — mondta fakón; szinte úgy támolygott ki a rendelőből.

Szörnyű gyanú villant át a fejemen. Visszafordultam a beteghez.

— Maga nem ment el a szanatóriumba! — förmedtem rá.

— Szanatóriumba? — sikoltott fel az asszony a hátam mögött.

A fiatalember könyörögve nézett a szemembe, s erőtlen kezét az ajkához illesztette, mint aki azt akarja mondani: pszt!

Elborított a düh, egy pillanatra elvesztettem a fejemet. Káromkodni kezdtem, elmondtam mindenféle baromnak, felelőtlen marhának, kitömni való állatnak, s fuldokolva fejeztem be:

— Fel kellene magát jelenteni! Nem lehet játszani senkinek az életével — de a magunkéval sem!

Az asszony zokogva rohant az ágyhoz.

— Mért mondtad, hogy nincs semmi bajod? Mért hazudtál? — Felém fordítva könnyes arcát.

— Még két hete is elküldtem a doktor úrhoz. Azzal jött haza, hogy nem talált semmi baját... Egy kis időt igazán kibírtunk volna cgymás^jiélkül! Mért hazudtál, Janó? '**

Elszégyelltem magam a durva kifakadásért, amelyben bizonyára benne volt a könyörtelen ítélet: halál. Megsajnáltam őket. Istenem, olyan fiatalok. Igyekeztem higgadt és határozott lenni.

— Asszonyom, készítse össze a férje holmiját, én meg elmegyek, s telefonálok a mentőknek. Még ma este bevisszük kórházba ... Remélem, nem lesz nagyobb baj ... Mindent elkövetünk.

Az asszony nyomban összeszedte magát, s noha a könnyeit nem tudta elállítani, sietve lépett a szekrényhez előszedni a férje ruháit. Én is készülődni akartam, de észrevettem, hogy a beteg integet, hajoljak közelebb. Csodálkozva engedelmeskedtem.

— Doktor úr — suttogta forrón s esdeklőn a beteg —, ne menjen el! Szükségem van magára! — Megérezve benső vonakodásomat, gyorsan hozzátette.

— Én nem butaságból nem mentem szanatóriumba!... Én nem tudom, mit csináljak. .. Csak maga tud nekem segíteni... Piroska majd telefonál a mentőknek.

Szabad egy haldoklónak nemet mondani? Bizonyára valami nagy tehertől akar megszabadulni.

A fiatalasszonyt elláttam utasításokkal a mentőkre vonatkozólag, s amikor egyedül maradtunk, odahúztam az egyik merev támlájú széket az ágyhoz.

— Doktor úr — a beteg nem nézett rám, láztól csillogó szeme a fekete mennyezeten kalandozott —, nem is tudom, hol kezdjem ... Nem tudom, mennyire

10