A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-08 / 10. szám
ismeri ezt a pusztát. Kevés a fiatal és kevés a gyerek. Egy évvel ezelőtt még hatan voltunk itt legények ... most már csak öten vannak, mert én megnősültem. Siheder korunktól kezdve egy bandában jártunk, és már akkor sem tudtuk mivel agyonütni az időt. Itt nincs mozi, nincs tánc, nincs televízió, még kugli sincs — kártyázni szoktunk, s mindenféle ostoba csínyt követtünk el, például szétszedtük egy-egy parasztnak a szekerét, darabonként felvittük a háza tetejére, s ott óriási munkával összeraktuk, hogy reggel, amikor felkel, mérgelődjön és csodálkozzék, hogyan került az a több mázsás szekér a háztetőre. Vagy sorban minden házról leemeltük az utcaajtókat, s eltorlaszoltuk vele a központba vezető egyetlen utat, a csordajárást ... Most visszagondolva, ezek csakugyan ártatlan csínyek voltak, legalábbis a későbbiekhez képest... Két évvel ezelőtt Pajáék pincéjében iszogattunk, s nőkről beszélgettünk, mert miről lehet pia mellett beszélgetni? Egyikünknek sem volt semmi számottevő kapcsolata. Volt ugyan néhány lány a pusztán, de azok eljártak dolgozni, s ha itthon voltak, nem álltak velünk szóba, mert eszük ágában sem volt helybeli legényhez férjhez menni — ki bolond itt leélni az életét, ha módjában áll elkerülni innen? A lányok pedig valamennyien el akartak innen kerülni, ha sánta is a férj, ha részeges, ha veri is, nem számít, csak a központban vagy a faluban legyen a háza ... Azt mondja a ... mindegy, hogy melyikünk, hogy a. .. szóval, egy embernek a felesége az éjjel egyedül van itthon, mert az urát elküldték egy vagon borjúval az osztrák határra, legfeljebb egy hét múlva ér vissza — meg kellene próbálni. Még többet ittunk, alaposan belehecceltük magunkat, s bezörgettünk az asszonynak. Nem gyújtott lámpát, kiszólt, hogy ki az. Mondtuk, hogy mi. Megkérdezte, mit akarunk. Megmondtuk jó magyarul, hogy mit. Elküldött bennünket az ... gondolhatja, doktor úr, hogy hova. De velünk már nem lehetett bírni — rátörtük az ajtót... — A beteg kínlódva harapdálta vértelen szája szélét. Látszott, hogy viaskodik benne a szégyen és a vágy a megkönnyebbülésre. Nem szóltam, nem akartam, hogy észrevegye viszolygásomat. — Másnap, amikor némileg kijózanodva felébredtem, legszívesebben leköptem volna magamat. Ilonka né... ez az asszony, aki tíz évvel volt idősebb nálam, soha nem vétett nekem, sőt egyszer gyerekkoromban kaptam tőle egy almát. És mi úgy bántunk vele, mint a vandálok ... Attól is féltem, hogy följelent bennünket, s egész nap vártam a rendőröket. Nem mintha úgy éreztem volna, hogy nem érdemiem meg, mégis féltem, rettegtem a büntetéstől, a börtöntől és a szégyentől, hogy ezt mindenki tudni fogja... De nem történt semmi. Este korán lefeküdtem, azonban a barátaim felzörgettek, el kellett mennem a pincébe. Elhatároztam, hogy megmondom nekik, ocsmány dolog volt, amit csináltunk, és ilyesmiben többé nem veszek részt. De ők kezdték: mi az, betojtál? Gúnyolódtak rajtam, elmondtak mindenféle anyámasszony katonájának, konfirmációs kislánynak, mit tudom én, s amikor mégis eldadogtam valamit abból, amit gondoltam, olyan fenyegető csönd támadt, hogy tudtam: nemcsak iszonyúan összevernek, de ki is közösítenek maguk közül — s akkor velem mi lesz? Mit fogok a végtelen hosszú őszi meg téli estéken csinálni? Ha egyetlen ember sincs, akihez néha szólni lehet, akkor itt meg kell bolondulni. Lehet, hogy gyávának tart, doktor úr, bizonyára gyáva is vagyok, de visszakoztam... S ettől kezdve az lett a legfőbb „szórakozásunk“, hogy ha egy asszony egyedül maradt éjszakára, rátörtük az ajtót... Igaz, akadt olyan is, akire rá sem kellett törni__ — És nem jelentette fel magukat senki? — kérdeztem elképedve. — Nem. Ezen én is sokat gondolkodtam . .. Azt hiszem, szégyellték. Hisz akkor nemcsak a rendőrség 'meg a bíróság tudja meg, hanem az egész puszta __ meg a férj is__ Meg valószínűleg féltek is tőlünk. Tegyük fel, lecsuknak bennünket — de egyszer minden büntetés letelik, hazajövünk, és bosszút állunk. Még mindig a kisebbik rossz, ha titokban tartják ... Ne gondolja, doktor úr, hogy visszamenőleg mentegetni akarom magamat, de én olyan rossz lelkiismerettel, olyan állandó szégyenben sodródtam a bandával, hogy egyfolytában abban reménykedtem: egyszer csak kitudódik, s mindannyian megkapjuk a jól megérdemelt büntetésünket. — Nem gondolom — mondtam, mert éreztem, hogy várja. — Tavaly a katalini bálra bementünk a faluba, s ott megismerkedtem Piroskával. Doktor úr ... — elcsuklott a hangja, behunyta a szemét. Sokáig hallgatott, csak sorvadt tüdeje zihált, ahogy felindultan kapkodta a levegőt. — Hiába — suttogta —, úgysem tudom elmondani, mit éreztem. Mintha kicseréltek volna ... vagy inkább, mintha addig egy idegen élt volna a bőrömben: szelíd lettem, józan, szorgalmas, s már attól is boldog, ha a tejcsarnokot láthattam, ahol dolgozott. Nem is reméltem, hogy viszontszeret — s máig úgy érzem, nem érdemiem meg, s talán egyszer majd ő is rájön erre. Az apja hatgyerekes juhász, nemrég költöztek ide az Alföldről, és még kelengyét sem tudtak adni Piroskával, de mit törődtünk ezzel? Elhatároztuk, hogy mindketten rengeteget dolgozunk, élére raktuk a pénzt, s egy-két év múlva építünk bent a faluban házat. Mert itt maradni nem akart egyikünk sem. Gondoltuk, először csak egy szobát építünk, egy kuckót, csak hogy éppen fedél legyen a fejünk fölött, aztán apránként majd ragasztunk hozzá konyhát, kamrát, egy másik szobát — fiatalok vagyunk, erősek, egészségesek. És akkor azt mondják nekem az orvosok, hogy menjek el fél évre szanatóriumba! Hát hogy mehettem volna? — Láztól égő szemét számonkérően függesztette rám. — Akkor mi lesz a házzal? — Elbizonytalanodott, a mennyezetre kalandozott a tekintete. — Sokat töprengtem én ezen, annyit gondolkodtam, néha azt hittem, megbolondulok. Ha elmegyek, ha egyedül hagyom Piroskát, akkor az öt legény, a volt barátaim ... — Kínlódva harapdálta a szája szélét. — Hányszor megjelent előttem az a rettenetes kép, ha akartam, ha nem! Itt van egy fiatalasszony egyedül, ők öten, részegen... s ha azt mondja a feleségem: feljelentem magukat, mert ő nem gyáva, ő megtenné, a szemébe röhögnének: Tessék, aranyom, de tudjad, hogy akkor a kedves férjedet is lecsukják, mert csak azóta ilyen szelíd bárány, amióta te megszelídítetted. Addig... ajaj! Megállítottam. — Az imént azt állította: abban reménykedett, hogy egyszer majd csak kitudódik, s akkor mindannyian, maga is, megkapják a jól megérdemelt büntetést... Ügy látszik, mégsem gondolta ezt őszintén. — De most más a helyzet, doktor úr! — kiáltott a beteg; s izgalmában felült. — Én már nem a börtöntől félek — számomra az már olyan jelentéktelen büntetés! Én attól félek: ha ezt megtudja rólam, Piroskát elveszítem! Szánalom és harag szorongatta a szívemet. Huszonkét éves! Egy éve úgy takargatja a múltját, mint egy vérző sebet. Mint a vérző tüdejét. A vérző tüdejével takargatta a múltját. — Mit csináljak, doktor úr? — kérdezte kétségbeesetten. Mintha még lett volna választása!... Vagy választás mindig van? Mielőtt felelhettem volna, váratlanul kinyílt az ajtó, s besietett a kivörösödött szemű, átázott fiatalasszony. A sárban hangtalanul veszett el a kocsizörgés a ház előtt, s a gumicsizma sem vert zajt a tornácon. — A mentő az országúton vár bennünket az elágazásnál — mondta könnyektől fátyolos hangon, a férje ruháit felnyalábolta s odarakta az ágyra. Végtelen gyöngédséggel unszolta a beteget: — Sietnünk kell, Janó! Felvetettem a bundámat, kimentem a sötét tornácra, s cigarettára gyújtottam. Az átnyirkosodott dohány keserű volt, mint a kozma. A láthatatlan eső surrogásában névtelen fenyegetés nélkül lapult a puszta, akár a leszakadt láncú vödör, amelyet a kút mélyén felejtenek. 11
