A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-08 / 10. szám
A Barents-tenger felszíne alatt dolgoznak a murmanszki Tengeri Biológiai Intézet dolgozói. Főként a planktonok és a planktonévá tengeri állatok kutatásával foglalkoznak. A dél-magyarországi Szekszárdon leleplezték Varga Imre szobrát, a nyolc méter magas Prométheuszt. Az USA-ban egyre több fiatal tüntet az alapvető emberi jogokért - a művelődésre és munkára való jogért, valamint az életfeltételek javításáért. Felvételünk Washingtonban, egy ifjúsági tüntetésen készült. Rosa Albach-Retty, a bécsi Burgtheater egykori színésznője megünnepelte 105. születésnapját. Kevesen emlékeznek már rá, ö azonban még jól emlékszik Csak 1570-től 1585-ig, azaz 15 évig volt lakott település az indiai Fatepuhr Sikri. Lakosai a vízhiány miatt költöztek ki belőle. A gyönyörű, vörös köböl épített város manapság a turisták kirándulóhelye. Az újévi ünnepek után egy párizsi utcán tévékészülék került a Ferenc József császárra, Bismarck . szemeteskannába. Igaz, nem szí -kancellárra és sok más személy- Zakopané, a Lengyel-Tátra téli- nes, de még használható. Volt re. Száz év nagyon kevés cim- nyári turistaparadicsoma mindig tulajdonosa cédulát mellékelt mel megírta emlékezéseit, köny- nyüzsög a kirándulóktól. A górál hozzá: „Végigkínlódtam az újévi vét egykettőre szétkapkodták. konflisos - mivel a fuvar nem műsort, most végre megszaba-A nénike egyébként Romy éppen olcsó - utasra várva ül- dúlhatok ettől a buta, ostoba Schneider nagymamája. dögéi „páholyában". kábítószertől. “ ZS. NAGY LAJOS CERUZASOROK „ITT FÜST VAN, TÁVOZOM” Fenti kijelentést nem egy kényes, nemdohányzó hölgy tette valami telefüstölt szakszervezeti tanácsteremben, hanem maga Marcus Aurelius római császár és filozófus, arra az esetre tartalékolva ezt a mondást, ha az ember nem élhet úgy ahogy akar; tehát az életből való önkéntes távozásra vonatkoztatta. „Miért hiszed ezt olyan nagy dolognak?" — kérdezte a sztoikusok bölcs és egykedvű nyugalmával. Mintegy 1700 évvel halála után teljesen igazat adok a császárnak, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy hűséges követőjére talált bennem. Van ugyanis közöttünk egy ei nem hanyagolható különbség, nevezetesen, hogy ő császár és hadvezér volt, míg jómagam... No de ezt hagyjuk! ,,Elmélkedései”-t nagy kedvvel olvasgatom, pedig más dolgom is lenne. Ám miközben nyugalomra és bölcs derűre int, szándékától függetlenül fölizgat. „Igazán egyre megy, hogy a világ dolgait száz évig vagy három évig szemléled-e" mondja. Ebben is igaza lenne, ha az ember a dolgokat csak szemlélni akarná. De ha mást is akar? „Ha valaki vétkezett, benne van a baj. De talán nem is vétkezett". Ezek nagyszerű mondatok: kezdek tőlük megnyugodni és elálmosodni. „Milyen nevetséges, világ idegenje az, aki az élet dolgai közül bármin is csodálkozik”. Továbbá: „A felhőjított kőnek nem rossz, ha leesik, mint ahogy nem volt jó, amikor felszállt." Kezemből kiesik a császár könyve, repülőgépen ülök, méghozzá a legkorszerűbb gépek egyikén, melynek olyan a hangja, mint Amanda Learé, két repülőgépből van összeszerkesztve, mint azt az ifjú pilótalány közölte velem — egyébként az utasok közül csak engem tisztelt meg társaságával — két gépet toldott egymásba, hogy kevesebbszer kelljen térnie. Tűnődve hallgatom a pirosajkú pilótalányt, s arra gondolok, adjuk meg a császárnak, ami a császáré: ne csodálkozzunk semmin! A gépben nincs pilótafülke, nézem az iszonyúan bonyolult műszerfalat és a pilótalány hófehér nyakát. Elindulunk, egyelőre csak a földön száguldunk egyre sebesebben, az ablakon át látom a hátra felé szaladó Garam menti fűzfákat. „írtam a quádok földjén, a Garam mentén” hallom a gépzúgásban Marcus Aurelius hangját, de nyomban elfelejtem, észreveszem, hogy a gép neadj isten, nem akar felemelkedni, pedig a pilótalány már szinte teljes erejéből nekifekszik a magassági kormánynak. „Gondoltam, hogy ez lesz a vége”, fordul hozzám, „túl nehéz ez a gép". Kikapcsolja a motorokat, hozzám lép és még ő vigasztal, szelíden simogatva a hajam: „Fogadd a dolgokat qőg nélkül, válj meg tőlük könynvű szívvel!” — mondja s én ráismerek a római császár mondatára. — Te is olvastad? — kérdem, pedig tudhatom enélkül is. — Jó fej az öreg! — mondja, s még ez a kis frivolság is tetszik a hangjában. — Most mi lesz velünk? — érdeklődöm, de a pilótalány kedvesen legyint: „Ugyan, ne légy világ idegenje!" Így aztán azon sem csodálkozom, hogy szó nélkül faképnél hagyjuk a repülőgépet utasaival együtt, átvágunk holmi réteken, aztán beülünk egy zselízi kávéházba és cseresznyepálinkát iszunk. Csak a harmadik féldeci után jut eszembe, hogy hisz tulajdonképpen én antialkoholista vagyok, s ettől a ródöbbenéstől menten meg is fájdul a gyomrom. Ilyen fájó gyomorral ébredek, arra sincs kedvem, hogy a legszükségesebb pszichoanalízist elvégezzem: hogyan függenek öszsze Marcus Aurelius Elmélkedései a súlyos repülőgéppel és a karcsú, könnyűvérű pilótakisaszszonnyal. A római császár könyve egyébként lent hever a szőnyegen, fölényesen átlépem, kimegyek a konyhába, hogy valami ennivalót keressek fájó gyomromba. Éjjel két órakor ez nem is gyerekjáték. Átnézem az éléskamrát, a konyhaszekrényt, végre a gáztűzhely sütőjében találok -valamit, ami az éjszakai kaland közben elrontott gyomromat megjavíthatná. Egy nagy tál pampuskát találok. Egy kistányérra (csészealjra) kiteszek három pampuskát, kést és villát keresek s visszaballagok a szobámba. A pampuskát minden épeszű és jóízlésű ember kézzel, kézből eszi. Én azonban nem akarom bezsírozni a kezem, ezért — miután a császár könyvét újra magam elé helyezem, a hamutartónak támasztom — kés. sei és villával kezdek enni s közben olvasok is természetesen. A következő mondatot olvasom: „Jó-e a labdának, ha felrepül, és rossz-e, ha leesik vagy földre hull?" Arra gondolok, hogy ezt a mondatot a császár már alighanem öregebb korában írta, mert ismétli önmagát, hiszen a kőről is valami hasonlót kérdezett, s miközben nyiszálom a pampuskát, a kistányér (csészealj) hirtelen megbillen s mind a három tésztagömb a magasba repül diót és porcukrot szórva Marcus Aureliusra, Füst Milánra, Déry Tiborra, Tandori Dezsőre (őket olvasom most párhuzamosan), s természetesen e sorok írójának fejére és orrára, továbbá ágyra, asztalra, szőnyegre. „Jó-e a pampuskának, ha felrepül?" — kérdezem ezúttal én a filozófus császár helyett — jó-e ezeknek a cukros gömböknek, ha három szaltót vetnek a levegőben, ha UFO-kként lebeghetnek a fejem fölött s így hullanak a lábam elé?” A választ nyilván majd a feleségem adja meg reggel, ha megpillantja a becukrozott szobát. Én most mindenesetre távozom, mert itt füst van, rengeteget cigarettáztam, s fáj a gyomrom. 9
