A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-01 / 9. szám
KÖZÖSSÉGBEN, NEMZETISÉGBEN ÉS NEMZETKÖZISÉGBEN GONDOLKODNI... Bár írók és olvasók között egyaránt akadt, aki helytelenítette Balia Kálmán Van-e költészetünk? című írásának közlését és vitára bocsátását, a vita befejeztével megállapíthatjuk, hogy a költészetünkkel kapcsolatos „szóváltás" kétségtelenül hasznos volt: nemcsak azért, mert arra „kényszerített" bennünket, hogy elgondolkodjunk irodalmunk helyzetén, minőségén, problémáin, hanem azért is, mert a vitázók többsége lényegbevágó kérdéseket érintett, illetve vetett fel, amelyek arról tanúskodnak, hogy irodalmunk házatáján korántsincs minden a legnagyobb rendben és a jövőben bizony bőven lesz tennivalónk. 1;Vitazárónk" tehát egyáltalán nem zárja le a vitát: a szóváltás, a véleménycsere az alkotó életben feltétlenül folytatódik - rajtunk áll, milyen haszonnal. Bár némelyik vitázó rosszindulattal is megvádolta vitapartnereit, a hozzászólók között alig akadt ember, aki Balia Kálmán jó szándékát vagy jóhiszeműségét kétségbe vonta volna, s nekünk is meggyőződésünk, hogy Balia nem költészetünk létét akarta tagadni, nem eddigi munkánkat akarta egy kézlegyintéssel semmissé nyilvánítani. Van-e költészetünk? - vagyis: költészetnek nevezhető-e a csehszlovákiai magyar líra fejlődésének jelenlegi színvonalán? Ha így fogalmazzuk meg a kérdést, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy nem a lét, hanem a minőség problémáin van a fő hangsúly. A kérdés másik oldala, hogy önálló-e a csehszlovákiai magyar költészet; a vita által megszövegezett, kikristályosodott egyértelmű állásfoglalás, hogy - objektív, azaz tudatunktól független adottságainknál fogva - a kettős kötődés elmélete ma is helytálló, ami azt jelenti, hogy irodalmunk önálló része az egyetemes magyar irodalomnak, vagyis: nem önálló irodalom, hanem önálló részirodalom, amely nyelvében magyar, tartalmában szlovákiai. Persze, nem elsősorban tőlünk függ, vajon a csehszlovák - mindenekelőtt a szlovák - irodalom kész-e tudatosan magáénak vallani és értékei közé beilleszteni a Szlovákiában magyar nyelven írott irodalmat, részint az éppen most készülő bemutatások (lírai és prózai antológia), részint a kritikai értékelés, rendszeres elemzés, felfigyelés formájában. A mércéről itt nem beszélünk, mert ez nem irodalmunk önállóságától vagy önállótlanságától függ: mint Csanda Sándor nagyon helyesen rámutatott, nem létezik külön mérce minden egyes irodalom számára: a műalkotás értékelésének kritériumai általánosak, egyetemesek. Balia Kálmán írásának legfőbb hibájára, a történetiség (a marxista filozófia terminusával élve: a historizmus) teljes hiányára, többen is rámutattak, s véleményünk szerint. éppen ebben a hiányosságban kell keresnünk Balia tévedéseinek fő forrósát, mivel ennek tudható be, hogy például az ötvenes években írt verseket a mai mércével próbálja szembesíteni, tehát megfeledkezik arról, hogy a művészi alkotófolyamatot mindenkor a konkrét szociális és történelmi feltételek határozzák meg A historizmus szem elől tévesztése pedig a művészettudományban is a társadalmi kontextus semmibevételéhez — végső soron formalizmushoz vezet. Ha a sematizmus irodalmáról beszélünk, azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az ötvenes évek líráját nem tudatos vagy hajbókoló sematizmus jellemezte elsődlegesen, hanem a hit, a lelkesedés, amelytől a világirodalom legnagyobbjai (pl. Aragon, Pablo Neruda, Paul Eluard stb.) sem voltak mentesek. Claude Roy mondja Éluarddal kapcsolatban: „Olvassuk el újra azt a verset, amelyet Paul Sztálin dicsőítésére írt. Barátoktól hallottam, akik feltehetően nemigen emlékeztek ró, hogy nem valami jó vers. Valóban nem Eluard legszebb versei közül való, de azért igen jó. Miért? Mert Paul azt mondja benne, amit igaznak hisz. És azt szenvedéllyel és bizalommal mondja. Paul semmit se számított ki. Lehet, hogy néha téves dolgokban hitt. De mindig helyesen érzett." (Claude Roy: Nous. Párizs, 1972; idézi Somlyó György „Másutt“ című könyvében). Persze, mindez nem lehet ok arra, hogy a sematikus műveket esztétikailag is értékesebbnek tartsuk, mint amilyenek valójában. Ám arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az okkor sematikus versekkel jelentkező költők is fejlődtek, nem lehet a mai verseiket is ugyanabba a „skatulyába" gyömöszölni, még akkor sem, ha a kritikusnak ez egyszerűbb és kényelmesebb „megoldás". A történetiség talaján állva tehát az ötvenes évek sematikus költészetéről is egészen más képet alkothatunk, mint Balta Kálmán költészetünk egészéről. Példaként Seres József Jelenlét-recenzióját említjük, amely a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapjában, a Népszabadságban jelent meg 1979. szeptember 7-én A csehszlovákiai magyar költészet három évtizede címmel, s amelynek írója nem tekint el a korabeli történelmi és társadalmi összefüggésektől, vagyis egy fejlődési folyamat szükségszerű - kezdeti — stádiumaként értékeli a szóbanforgó irodalmat: „A csehszlovákiai magyar irodalom rendkívül hátrányos helyzetből indult a felszabadulás után. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy magasabb csúcsokra nem jutott el a két világháború között sem. Negyvenöt után elhallgatott Forbáth Imre, s nehéz körülmények közepette kivált közülük, Pestre jött, a legjelentősebb költőjük, Győry Dezső is. Késleltették az újból indulást 48-ig az ottani viszonyok, például az áttelepítések. Nem csoda, hogy az utána elsőként indulóknak, Dénes Györgynek, Ozsvald Árpádnak, majd Bábi Tibornak igen nagy élményt jelentett, hogy megvallhatták végre magyarságukat... Az ötvenes évek elejéről, a sematizmus jellegzetes koráról lévén szó, érthető, hogy a sematikus ábrázolás az első korszak költőit, még a közöttük talán legjelentősebb Bábi Tibort sem hagyta érintetlenül, mégis helyes, hogy a válogatásnál nem hagyták figyelmen kívül ezt a korszakot. így jobban nyomon követhetjük fejlődésük útját, irányát napjainkig. Hiszen Bábi Tibornak már ezt az úgynevezett »politikus« költői korszakát is ígéretesnek érezzük. Tiszta, bátor hangvétele, s a belülről hevítő tűz megmenti a szürkeségtől. így nem is kell később sem látványos ugrással, vagy a múlt VITAZÁRÓ megtagadásával törnie előbbre. Sorolhatnánk lírai elmélyültségű verseit, amelyekben érezzük látókörének, érzelmi világának gazdagodását, s amelyekben a gondolati mélységek a szó, a stílus varázsával párosulnak, de csak egyet, a Híd a Dunán címűt említem közülük, mert ebben fejezi ki legtalálóbban költői hitvallását, hogy híd akar lenni, a békesség sok-sok terhet elbíró hídja. Hasonlóan vált elmélyültebbé ennek a — Fábry Zoltán által első nemzedéknek nevezett - költői csoportnak egész költészete, s ha nem is jutott el még egyik sem kiemelkedő csúcsokra, jelenlétüknek, költészetüknek igen nagy szerepe van a szlovákiai magyar irodalom létrejöttében, az ottani magyarság szemléletének formálásában." Mindez ellentmond azoknak az állításoknak, melyek szerint irodalmunkat, ezt az „almanach-jellegű" irodalmat mi magunk „avattuk“ irodalommá, s most szinte mesterségesen, szinte erőszakkal tartjuk fenn ama balga elképzelésünket, hogy irodalmunk csakugyan irodalom, költészetünk csakugyan költészet. Vagy talán a Népszabadság recenzense - a kívülálló — is elfogult lenne? Talán csak tévedéseinkben, illúzióinkban kíván megerősíteni bennünket? Ennek nagyon is ellentmond a tény, hogy Seres a továbbiakban is tárgyilagos marad; legújabb költészetünket, az utóbbi tíz esztendő lírai termését sem próbálja égig magasztalni, „világirodalmi rangúvá" emelni, sót a szuperlatívuszokat is mellőzi. S most nem véletlenül hivatkozunk rá, hanem mindenekelőtt azért, mert az általunk ismert Jelenlét-recenziók közül ez a recenzió a legkritikusabb, s arról tanúskodik, hogy költészetünk csakugyan költészet, amely nemcsak a hajbókoló méltatást, hanem a tárgyilagos kritikát is elbírja, méghozzá anélkül, hogy a bírálat nyomán költészet voltát kellene megkérdőjeleznünk. S ha már egy „kívülálló" kritikust idéztünk, szólnunk kell a többi „kívülállóról" is: a vitába ugyanis meglehetősen kevés hozzászólás érkezett az irodalmon kívül állóktól, vagyis az olvasóktól, mintha költészetünk afféle irodalmi „belügy", és nem elsősorban az olvasók ügye lenne. Hiszen az irodalom csak úgy teljesítheti funkcióját, csak akkor nevezhető irodalomnak, ha nemcsak írói, hanem olvasói is vannak: minden irodalmi mű csak a befogadás (olvasás) által realizálódik, enélkül csak potencionálisan lehet műalkotás. Vitánk ezt a dialektikus folyamatot nem tükrözte kellőképpen, s a hiba nem a vitatkozókban, hanem éppen ellenkezőleg: a nem vitatkozókban (közömbösökben?) keresendő. Persze, tudomásunk van arról, hogy vitánkról az olvasók is vitatkoztak (főleg a CSEMADOK helyi szervezeteiben), véleményüket azonban kevesen vetették papírra. Pedig irodalmunk sorsa egyetlen olvasó számára sem lehet közömbös. S ha „sorsról" beszélünk, mindenekelőtt irodalmunk, költészetünk fejlődési távlataira gondolunk. Hogyan tovább? - ez a kérdés sem merült fel konkrétan a vitában, pedig talán nem lett volna érdektelen beszélni róla. Hogyan képzelik el íróinkköltóink irodalmunk további fejlődését, s mit szólnak ehhez az olvasók? Figyelembe vesszük-e alkotói, kritikusi, szerkesztői gyakorlatunkban, hogy az alkotás dialektikus folyamat, a művészeti normák és konvenciók átvételének és meghaladásának dialektikus egysége, a régi értékek átvétele és az új értékek létrehozása? Szerkesztőségünk meggyőződése egyébként, hogy - ha egyáltalán keresnünk kell a költészet fejlődésének távlatait - akkor a szocialista realizmus talaján kell keresnünk azokat. Nem tehetjük a költészetet a titokzatosság kultuszává vagy az individuális érzelem dogmatikájává. Közösségben kell gondolkoznunk, mert - s erre több vitázó is rámutatott — Balia Kálmánnak nincs igaza abban, hogy a létkérdést Európában nem lehet közösségileg átélni és kifejezni. Egyetlen író-költő sem lebeg légüres térben; társadalomban, közösségben élünk mindannyian, s ez a közösség meghatároz bennünket. S ha azt akarjuk, hogy költészetünk ne csak potencionális költészet legyen, hanem az olvasás által valóban költészetté váljék, akkor mindenekelőtt a közösség dolgairól kell beszélnünk. Mint egyik fiatal költőnk, Kulcsár Ferenc írja: „Jól csak úgy cselekedhetünk, ha ismerjük és mondjuk a dolgainkat, ha mindennapjaink gondjai közös dolgainkká lesznek, ha közösségben, nemzetiségben és nemzetközjségben tudunk gondolkodni és cselekedni..." SZERKESZTŐSÉG 14
