A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-01 / 9. szám
VERES JÁNOS versei: Sajógömöri órák i Erre jött fel a Várhegyre kabar ősöm. ezen az ösvényen — tüdeje mellemben zihál, verejtéke arcomon csorog —, fenn a tetőn megállt, szétnézett a tájon. Vigyázta a jól belátható völgyet, a folyót, a nyájat, magának s a nagyobb családnak, mellyel eggyé vált az idáig vezető úton, ugyanazt a nyelvet beszélve immár, noha furcsán ejtve a szót; vigyázta a szoptató asszonyokat, a kunyhóépítőket, ligetek esti énekét, várbeliek nyugalmát. Figyelte, nem lobban-e fel a másik hegyen a társak jelzőtüze, közelgő vészt tudatva. Nem cigarettám füstje csípi a szemem: azé a tűzé! Életút Buzgón okítottak szigorú tanárok, más iskolám is volt: cickafarkos árok, de a sátorvirág lekonyult vérezve, páncélos sárkányok törtek a rétekre, fegyverdurrogásban eszméltem eszemre, s bújtam volna közben vak pocoküregbe. Mint a bolyba rúgó cipőorr a hangyát, hontalanná hajszolt korbácsos bitangság. Tüdőbaj taglózott, levert kilenc évre, fehér köpenyekbe kapaszkodtam félve, életben marasztott a kegyelmes végzet, s rámborult múlt, jelen, mint dús ősnövényzet; asztalomra szálltak ösvény-nyitó könyvek, legyen a választás és a csata könnyebb. S mint pályaudvari nyüzsgésben, zsivajban bársony zongorahang, lágy szonáta-dallam, úgy csengett a lázban igaza a szónak, rejtsem ingem alá jó útravalónak. Kilépve a napra szerte barangoltam, parasztokhoz szóltam konyhában, akiokban; napestig körmöltem dohos irodában, díszletet cipeltem, verset magyaráztam, sokszor csak vesződség s dohány volt az étkem, — kár, hogy búzám javát likas zsákba mértem. Évődtem szívesen szíves cimborákkal, madárijesztőkkel sohasem komáztam, csillag-érzelmeket fontam karcsú nőkre, tenyeremre égett combjuk forró bőre, lehettek csalárdak, bomlottam utánuk, Tündér Ilonáé volt a hajuk, lábuk. Eszményből emeltem tartós vikendházat, fabögrék díszítik s emberszagú vágyak. Nem viseltek meg a csontfaló gyötrelmek, szerettem a szemre játékos győzelmet. Minden azért volt, hogy verőfény nyár-íze szitáljon ránk, lombot s szivet részegítve. Káin torát balgán múlónak tartottam. Nem lakott láncvágó erő a kardomban! Rangot nem tiszteltem, csak a virágokban, vasfejűek előtt Svejket utánoztam; rossz rumot nyakaltam zubbonyos munkással, aztán parancs nélkül pergőtűzbe álltam, s mikor szurdokom lett a tág tér világa, új kór menekített négyfalnyi pusztába, hol a sasos égbolt ráfér a körmömre, s díszruha testemen fóbiáim gönce. Egy baj van: ha éjjel kihunynak a lámpák, s szép muzsikát hallok — fiam szuszogását, fekhelyünk pokolgép s a Föld is alatta, a szerkezet hangja: karórám tik-takkja. lm egy életpálya — elég furcsán ível. A többit mondja el a fű s kakascímer. 2 Ök neveztek ki engem ide mai őrnek, utódnak a tisztségben — bár okmányt nem adtak róla —, őrzöm hát levegőhiánytól fulladozva a hajdani véghelyen gályarabok lábnyomát, vörös kokárdás bakancsosok sírját, a vár puszta hegyét, kisgyerekek totyogását, Bocskai kardhüvelyét, talpas guzsalyt, kázsmírkendőt, a napfényt s fűszálakat. 3 Ősz kőműves mondja koccintás közben: egyszer — nem tudja, miért — lefeküdt hasra, s megcsókolta a földet. Érdes keze rovátkái sorsom útjai — vajon azok lesznek-e eltemető árkaim is? Ma még mozgunk, előttünk pohár, odakint a Várhegyen gyöngéd szél fésülgeti az ártatlan füvet. Holnapi fejfára Költő volt s beteg — méltó, felkent az ős földi kárhozatra, a tündéri jót ő sem tudta megfogni, csupán hívogatta. Virgonc volt, mint a kora tavasz, s borús, akár az ólmos egek, olykor kegyetlen büntetésnek vélte, hogy él, hogy megszületett. Kimorzsolódott rögbe, porba belőle minden becses érték, bölcsességét a lemondások Palóc madonnák Három parasztasszony jön a dombháton fekete ruhában, egyszerre mozgó árnyképrajzok, palóc madonnák, fejkendőjüket, szoknyájukat szél cibálja, nekifeszülnek a szélnek, jönnek a dombháton kemény léptekkel, mintha birtokok határát mérnék, jönnek, csak jönnek az úton hetedhét ország ellen, fényévnyi messzeségből, Cümür vezér táborából, balladák ravatalai mellől, portyázó törökök fogságából, kurucokat bújtató nádasokból, nekifeszülnek a tar dombon a szélnek, halványlila kárpit mögöttük az égbolt, élesen látszik bakacsin alakjuk, verdesnek a fejkendők a szélben, szíven csapdos a végük, jönnek, csak jönnek szalmakucsmás viskókból, cselédházakból, pusztító zivatarokból, porfelhő süvít szemükbe, Február 28-án ünnepelte 50. születésnapját Veres János csehszlovákiai magyar költő. Szerkesztőségünk a további évekre és évtizedekre is töretlen hitet és alkotó kedvet kíván a költőnek. süket szelekbe széjjelmérték. Szeplőtlen jó szándék vezette, ne beszéljetek rosszat róla; Adyt kívánta, mikor rab volt, fájdalomtornyok bús lakója. Tiszta sugarat űzött mindig, s utolérte a saját árnyát; de néha azért megidézik a városban az utcakövek, a mezőkön a poros nyárfák. jönnek, csak jönnek üszkös gerendák alól, Dembinszky-látta csatamezőkről, sötét vár hetvenhetedik szobájából, a lángokádó sárkány hegyéről, bölcsőtől, málés táltól, ősi daccal, gyászszinű öltözékben, folyamatosság nemtői, kidolgozott kezű palóc madonnák — jönnek, csak jönnek áldozati oltáraik — sütőkemencék füzétől, katonavonatok árnyékából, földönfutók menetoszlopából, fülledt marhavagonokból, sikált asztaltól, fonóból, betegágytól, néma vasvirágok közül; add meg, sors, hogy ott, ahová mennek, ne legyenek táncoló borotvákból a hidak, ne legyen a három asszony SOS-jelzés három betűje. Halálomig látom majd őket, mint mozifilm kimerevített záróképét, mint szénfekete szoborcsoportot. 15
