A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-01 / 9. szám

hórozottan. Nem a nemzeti, hanem a szociális hovatartozás választóvonalait tartja igazán fontosnak, mert nem külső befolyások, hanem belső érzelmek szerint ítéli meg a világot. Elve lesz, hogy aki elesett, aki elnyomott, az megfellebezhetetlenül tisztább, emberebb ember. A költői lelkű, már gyerekkorában örökké borongó, gondolkodó Mednyánszky úgy érzi, hogy a dolga a világban együttérezni a gyöngével és cselekedni is érte. E misszó gyakorlásában még veszteség sem érheti, hiszen a földi javak az ő értékrendjében úgy sem jelentenek semmit. Később, amikor kimozdul az ősi családi fészekből és a világ új szegletét a Tátra alatti Nagyőrön (Strážky) ismeri meg, a kamaszban tovább erősödik a meggyőződés. Végérvényessé, mintegy eszmévé pedig akkor válik, amikor Budapestre, majd Szolnokra, az Alföldre kerül és látja, hogy a szegénység ott is ugyanazon drámák hordozója, hogy korának társadalmi igazságtalanságai és ellentmondásai korán sem nemzetiségi indításúnk elsősorban. Aztán Bécs, Párizs, Marseille, Róma, Bretagne, Normandia és Dalmácia - a világ lényegében mindenütt egyforma, ám e rút világban mindenütt más és más, mindenütt lenyűgözősen csodálatos a természet. Nemcsupón varázslatos festőisége miatt, hanem azért elsősorban, mert a természet őrizte meg olyannak a világot, ahol a rend, a szépség, az igazság még csonkítatlan.

Mednyánszky pesszimista volt mintegy elrendelésszerűen. Tiszta emberként korát és korának Európáját ismerve aligha lehetett volna más. Élete delelőjén, mondjuk, valaminek okán e szemlélete megváltozott volna, bizonyára a festést is abbahagyja, mert sohasem azért festett, hogy vásznain egy megszépített világot mutasson meg, hanem ellenkezőleg: a világ

a valóság misztériumát tartotta fontosnak megjeleníteni, de azt úgy, hogy mindennél fontosabban, ám rendkívül finoman, mondhatni tapintatosan hangsúlyozza ki annak drámaiságát. Kevés festő hordozza magában annyira intenzíven a megfestendő látvány képélményét, mint ő. Hatalmas életművének jelentős részét emlékezetből festette, műtermében. Ugyanakkor minden témája valóságos volt, minden képének modellje volt, ami azért rögződhetett olyan erősen a festő képi emlékezetében, mert abban ő nemcsak a valóság látványának reális képét érzékelte, hanem mindenekelőtt a

valóság jelenségeit, drámai eseményeit. Képi memóriája bámulatos volt, azért lehetett az, mert ennél csak lelkének érzékenysége volt tökéletesebb. A festői élmény és az elkészült mű közti utat és időt megszámlálhatatlan jegyzettel, vázlattal hidalta ót. Senki sem tudja, hány művet alkotott életében. Mert miközben gyalog becsavarogta fél Európát, sehol sem volt futó átutazó. Mindenütt időzött, néha évekig. Műveit pedig könnyelmű nagyvonalúsággal elhagyta, szétszórta, elajándékozta, kivált a szegényeknek, hogy azok pénzzé tegyék és a pénzért ételt vegyenek. Mert igazi szerettjei mindig éhesek voltak, vagy szomjasak, és ezt a szomjúságot ő akkor is toleránsán méltányolta, ha az mar alkoholizmusnak volt minősíthető. Mert tudta, hogy az ember kiszolgáltatottságáért abban a korban nem maga a kiszolgáltatott ember volt a felelős.

Báró létére sokszor rongyokban járt. Még ruháit is elosztogatta. Csak esernyőjétől nem vált meg soha. Volt idő, amikor Budapest nyomortelepein egyszerre tucatnyi helyen bérelt „szobát" - olyan szobát, ahol tízgyerekes családok zsúfolódtak. Bérelt és fizetett. Bérelt, hogy fizethessen.

Egy életen keresztül rajzolt, festett, öregkorában az első világháborús árkokban hánykolódik. Rajzolni ment a meghalni készülők közé, hogy jelen legyen ott, ahol az emberi szenvedés van jelen. Nem azért, hogy lássa, hanem hogy részt vegyen a szenvedésben. Természetesen nem a császár kedvéért. Ekkor már öreg, agg, beteg. Élete utolsó nyarán, mint oly sokszor életében, mégegyszer visszatér Nagyőrre, e szeretett tájra. Ősszel Bécsbe megy, s a következő esztendő tavaszát mór nem éli meg. Ott hal meg röviddel hatvanhetedik születésnapja előtt.

ahogy az is kétségtelen, hogy a magyar nép tájait és életét ugyanígy festette, ugyanezzel az érzékenységgel és szenvedéllyel és hogy életében sosem emelt kifogást az ellen, hogy már akkor nagy magyar festőként tartotta őt számon a kora. Naplóját magyarul irta, mint ahogy a nevét is. Minden képén, rajzán így szerepel: Mednyánszky László. Ezért aztán igazán rászolgált arra a megbecsülésre, hogyha az utókor osztozkodik is nemzetiségi hovatartozásán, azért nevének írását tiszteletben kellene tartani.

Mert talán maga Mednyánszky is így kívánná. Igaz, a külsőségekkel sosem törődött. Szerény volt, soha semmire sem büszke. Egy dolgot viszont mindig szívesen emlegetett. Nevezetesen azt, hogy apja testvérét a negyvennyolcas magyar szabadságharc leverése után a véres kezű Haynau elsőnek akasztatta fel az akkori Pozsonyban. A legelsőnek. Ott, az akkori Vízikaszárnya udvarán, melynek épületében ezekben a hónapokban láthattuk a Mednyánszky emlékének oly nagy tisztelettel adózó kiállítást.

Nem tudni, vajon mekkora hányada kallódott el Mednyánszky életművének. Mindenesetre így is olyan érték maradt utána, amit ő maga nem sokra becsült, ám az utókor teljes joggal őrzi maradandó kincsként. S abban sincs sok furcsállni való, hogy két nép tartja őt a saját festőjének, amin vitatkozni hasztalanság. Kétségtelen, hogy a szlovák nép lakta tájakat és a szlovák embereket Mednyánszky László életéig senki sem festette olyan szeretettel és olyan művészi tökéllyel, mint éppen ő. Mint

GYÖKERES GYÖRGY reprodukciói a Szlovák Nemzeti Galéria gyűjteményes Mednyánszky-kiállításán készültek

13