A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-01 / 9. szám

Mednyánszky László hovatartozásának kérdésében immár hatvan esztendeje, a festő 1919- ben bekövetkezett halála óta folyik egy lappangó, de szakmai és műpártoló körökben időnként nagyon is hevesen fellángoló vita. Talán nem is vita, inkább csak egyfajta oktalan huzavona.

Msdnyánszkyt tudvalévőén két nép vallja a magáénak: a szlovákok csakúgy, mint a magyarok. Az egyik oldalon azt igyekeznek bizonyítani, hogy Mednyánszky szlovák volt, míg a másik fél a magyar festészet egyik legnagyobb mestereként tartja számon. Olyanok is akadnak, akik némi bocsánatos cinizmussal lengyelnek mondják a festőt, mivel az évszázadokkal korábbi Mednyánszky-ősök valóban Lengyelországból kerültek a Vág felső folyósának vidékére.

Mednyónszky nevét leírni és a fenti körülményt elhallgatni — nem lenne tisztességes, mert Mednyónszky „utóéletéhez"

mindez szervesen hozzátartozik, bár életművének sem az egészén, sem részletén - egy fikarcnyit sem változtat.

Most, hogy a Sztevák. Nemzeti Galéria a festő halálának hatvanadik évfordulóján egy

rendkívül szép gyűjteményes kiállítást rendezett, talán nem voltam egyedül, aki e festmények előtt sétáivá eljátszadozott azzal a gondolattal, vajon milyen is lenne francia szemmel és francia nemzeti érzelmekkel végignézni ezeket a képeket. Nem csupán azért, mert ez egy kicsit a mindennapi európaiság próbaköve is lehetne, hanem azért is, hogy kiderüljön: vajon felmerülhet-e egy franciában az, hogy Mednyánszkyt francia festőnek tekintse? Például azon az alapon, hogy Mednyónszky sokat élt Párizsban, s még ennél is többet festette a barbizoni tájakat. Gondolom, attól, hogy ott is huzamosabb időkig élt, festett és gyakran kiállított, - attól aligha lett belőle francia. Hiszen festett ő olasz, dalmát, ti roli tájakat és embereket is. Mégsem jutott eszébe, hogy szláv hangzású nevét máshogyan írja, mint addig — tehát magyarul. Erre tudvalévőén közvetlenül senki sem kényszerítette. Hogy közvetve igen? Mednyánszkyt nem lehetett kényszeríteni. Még arra sem, hogy családja ősi, nemesi hagyományainak megfelelően éljen: jól, gazdagon, bárói rangjához illő módon, távol a tevékeny élettől, távol az elesettektől, a nyomorultaktól, távol a néptől, a kiszolgáltatott

emberektől.

Már életében számtalan legenda lengte őt körül. Osztálya és a polgárosodó magyar társadalom felsőbb rétegei felháborodva és megrökönyödve nézték, ahogy örökölt és szerzett kincseit szétszórta, elosztogatta. Nem dáridókon és nem tivornyákon, hanem a falvak nyomorult viskóiban, a nagyvárosok nyomortelepein és Európa poros útjain, ahol gyalogszerrel közlekedett. Amikor a pontuszi mocsaraknál malarias lesz, akkor is gyalog megy tovább, egészen Rómáig. A láztól hónapokon át ködösen látja a világot, majd esztendőkön keresztül ködösnek is festi, és élete során még később is oly gyakran visszatér, belengi vásznait a köd. Olyannyira, hogy életművének egyik elemi jellemvonása lesz. Csakhogy ez a köd több mint a mocsárláz melankóliája. Mint ahogy rögeszméje sem tekinthető patologikusnak. Mert eszelős humanizmusa nem betegség, hanem eszme, a hódolatra leginkább érdemes, haladó ideológia.

Világéletében úgy élt, mint akinek semmi, de semmi veszíteni valója nincs. Ezért volt szabad, s mert szabad volt, ezért teljesedhetett művészete azzá,

amivé teljesedett. Művészetének titkát, Mednyónszky monopolisztikus sajátosságát, szemléletét, magatartásának és művészetének összefüggéseit a művészettörténet talán mindmáig nem tárta föl kellőképpen. S talán mindörökre adós is marad vele, mint ahogy az igazi nagyságok esetében ez lenni szokott. Ennek oka feltehetően elég egyszerű: amit megfogalmazni

csak ecsettel lehet, azt tollal, zeneszerszámmal nem lehet tolmácsolni. Mednyónszky pontosan tudta, hogy miről akar beszélni. Azt is, hogy miért. Sokáig kereste a szavakat, ám ez a keresés, a legmegfelelőbb szavak majdani meglelésének elkerülhetetlensége már gyerekkori képein ott kísért.

Aki életmódjáért, igénytelenségéért egyszerűen csak különcnek, aki képeinek zsúfolt drámaiságáért egyszerűen csak lelkibetegnek látja Mednyánszkyt, az a Sixtusi-kápolnában ugyanúgy hiába ámuldozik, mint

KESZELI FERENC

ahogy Picasso képei előtt - nem tudom elhinni az áhítatát.

Festői tájon született: Beckon, a kastélyban, közvetlenül a legendás ősi vár romjai alatt. Égigérő sziklák, égnek meredő, hatalmas szólfaerdők vidékén, ott, ahol a Vág folyása lustulni kezd, ahol a folyó már fáradtabban folytatja útját a Duna felé, ahol már a tutajosok életét sem fenyegette annyi veszély, de ahol a hegyi falvak szlovák lakossága évszázadok óta nagyon szegény s még egy ideig az marad. Itt éli le élete első tíz esztendejét Mednyánszky László. Kétségtelennek látszik, hogy a világgal való találkozás döntő élménye is itt éri. Oly erősen, hogy szociális érzéke és lelki érzékenysége idejekorán és véglegesen kialakul. Benn a kastélyban magyarul beszélnek, néha franciául, esetleg németül. A szlovák cselédség nyelvét sem lopva kell tanulnia, pedig hát a vidék hasonló kastélyaiban és kúriáiban akkortájt jócskán lenézik, semmibe veszik az ott élő nép, a szlovákság nyelvét, mint ahogy magát a népet is. A kis Mednyónszky nem érti, miért van ez így. Az emberek értékcsoportosításának szabályozói benne máshogyan kezdenek kialakulni, ráadásul korán és ha-12