A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-01 / 9. szám
VALLOMÁSOK - FÁBÓL miatt kénytelen volt lerövidíteni a történeteit. Ám én nyáron is gyakran elszaladtam hozzá, mert sehol nem hallani olyan gyönyörű madárdalt, mint az ő háza körül, és sehol nincsenek olyan gyönyörű virágos rétek, mint a Meredek környékén. Mikor édesapa elment a háborúba, nem a mezei virágok és nem a madárcsicsergés miatt mentem el Verona nénihez. Szemének kedves, meleg pillantása vonzott, amely gyógyítani tudja a gyerekfájdalmat. Éppen ingeket foltozott. Kisszéken üldögélt a régimódi, faragott láda mellett. A lábánál varrókosárka, benne tűk és színes cérnák. Az asztalon egy tányérban frissen szedett szamóca illatozott. A konyhából gombaleves jó szaga áradt be a szobába. Betettem magam mögött az ajtót, és szótlanul megálltam, a falnak támaszkodva, kezem nem vettem le a kilincsről. Egy pillantást vetett rám a szemüvege fölött, és szemével az asztalra, a szamócára villantott. Szeme vágásával kínálta a gyümölcsöt. Boldog volt, hogy örömet szerez nekem. Nem mozdultam az ajtó mellől. Verona néni elcsodálkozott.- Tán nem akarsz belőle?- Édesapánk már elment - néztem rá, elszorult torkomon nehezen törtek fel a szavak. Szeretttel ismételte:- Édesapátok már elment, szegénykéim. Letette a varrást, felállt, és odajött hozzám. Kemény, bütykös ujjaival belefésült a hajamba, az arcom is többször megsimogatta száraz, érdes kezével.- Ne sírj - nyugtatott -, várj csak, édesapád kikerül az orosz frontra, és onnan majd rubelt küld neked levélben. Hisz meséltem mór nektek, hogy a vószonkereskedők erről a vidékről elszekereztek egész Oroszországig, és a gyolcsért, szőttesért aranyrubeleket hoztak haza. Várj csak, neked is küld majd apád. Én már megismerem, ha pénz van a levélben. Amelyikben rubel lesz, azt neked adom. Jó? Bólintani sem tudtam. A nyakam megmerevedett, alig hallottam az aranyrubel meséjét. Nem örültem az aranynak, inkább szerettem volna odabújni valakihez, és az ölében elfelejteni ezt a rossz napot. Anyám is elszomorított, nem ölelt magához, elküldött, hogy ne halljam az értelmetlen vitát, amely a férjhezmenetele miatt támadt közte és Helena között. Verona néni mindig megértő, ha gyerekekről van szó, most mégis azt gondolta: a gyerekbánat legbiztosabb írja egy csillogó pénzdarab. Nem érezte meg, hogy fájó szívemnek ma élő, meleg emberi lélekre volna szüksége. Eszembe jutott, hogy Verona néni már régóta ígér nekem egy babát. Ha most ideadná, az előtt ki tudnám önteni a szívemet. Rongybabát ígért. Azt mondta, hogy az arcát színes fonállal varrja ki. A haját gyapjúból csinálja. A cipellőjét vékony posztóból szabja a lábára, örültem, hogy kapok egy babát, és lesz kivel beszélgetnem a patak menti kövek mellett. Elmondtam volna neki, milyen szomorú vagyok, és milyen sírhatnékom van, mióta édesapánk elment. Verona néni meg akart vigasztalni, és jelezte, hogy valamit ad nekem. Azt gondoltam: most megkapom a babát! Az öregasszony bement a kamrába, és egy kosárka gombát hozott ki. Vigyem haza édesanyámnak, mondta. Jó lesz majd odahaza, mert most még nagyobb nyomor következik, a férfiak elmentek a háborúba, és nincs, aki a földet megművelje. Ezentúl a gyerekeknek kell majd segíteniük, tette hozzzá Verona. Fogtam a kosarat, megköszöntem, és siettem haza. Az ajtót nyitva találtam, de a házban csend volt. Helena néni már elment tőlünk. Anyámat sem láttam odabenn. Csak középső nővérem aludt a díványon, mélyeket lélegzett, lehelete meg-meglebbentette arcába hulló haját. Anyámat valamivel később megtaláltam az istállóban. A ló feje mellett állt. Egyik kezével átölelte a nyakát, másikkal a sörényét markolta. A ló lehajtotta a fejét, homlokát anyám halántékának támasztotta. így álltak együtt. Néztem őket, a szívem ' hevesen dobogott. Megint eszembe jutott a rongybaba. Milyen jó lett volna hozzásimulni, úgy, ahogy anyám simul a ló sörényéhez. Emberek előtt ő sem mutatta a bánatát, de az állatnak titokban panaszkodott. Azt mondta: - Te vagy most egyetlen támaszunk, Ferkó. Ferkónak hívtuk a lovat. Édesapa adott neki emberi nevet, mert nagyon jó és nagyon okos állat volt. Érez az emberrel, mondta mindig az anyám. (Havas Márta fordítása) Január végén színes, érdekes, hangulatos kiállítás nyílt meg Bratislaváborv, a Művészetek Házában: a moszkvai Állami Történelmi Múzeum küldte el hozzánk a régvolt idők orosz fafaragó mestereinek — vagy inkább művészeinek - műveit, hogy megismerkedhessünk a néhány száz év előtti Oroszország népének használati tárgyaival, munkaeszközeivel, bútoraival és játékszereivel — s a tárgyakon keresztül az orosz nép fába faragott költészetével és nem utolsósorban a régi orosz népélettel. Mert a tárgyak mindenekelőtt az életről vallonok, és sokszor igen súlyosak a vallomásaik. Mi imingent elmondhat a 18. századi orosz parasztasszony életéről például egy sulyok, amelyet a falusi művész mintha csak azért forogott volna olyan szépre, hogy könnyebbé tegye a Volga mentén élő asszonyok nehéz munkáját! És mi mindent elmondhat a száz év előtti ünnepekről egy sótartó vagy egy ivóedény! A fo egyébként már a legősibb időkben is elterjedt és kedvelt alapanyag volt Orosz-Nyirfakéregból készült doboz. A Voloska faluban élő V. A. Petuchov készítette 1974-ben Sótartók a Volga mentéről (19 század) „tndova" — ilyen edényből öntötték csészékbe az italt a 19. században, a kalinyini körzetben országban: a fából készült tárgyak és eszközök születésétől egészen a haláláig - vagy stílszerűbben mondvo: a bölcsőtől egészen a koporsóig - elkísérték az embert; s nemcsak az egyszerű földművelőt, hanem az uralkodót, az akkor még mindenható cárt is. Fából épültek a bojárházak és a parasztkunyhók, fából készültek a munkaeszközök, a használati tárgyak, az edényék és a bútorok. A háztetők gerincét fából faragott, stilizált lovak díszítették, s a ló ilyen formában való megjelenése sem egészen véletlen: a népemlékezetben sokáig élnek az oly halandó ősi istenek, s a pogány időkben a ló volt az orosz nép házi tűzhelyének órizője. De csodálatosabb fényeket is teremtett az alkotó képzelet: mesebeli madarakat, oroszlánokat, sziréneket. Nehéz lenne összeszámolni, hányféle fával is dolgoztak az orosz fafaragó művészek. Hiszen csupán a régi Novgorodbaa húsz fafajtát munkáltak meg, húsz fafajtábai leheitekfaragtak életet: s nemcsak a törzsüket használták fel a vallomások megörökítésére, hanem ágaikat, gyökereiket, kérgüket is. A 16-19. századi használati tárgyakon, munkaeszközökön és ikonokon kívül századunk népművészetének a termését is megtaláljuk a kiállításon, s e legújabb kori tárgyak vallomása is igen tanulságos: mindenekelőtt orról vallanak, hogy az Októberi Forradalom alapjában változtatta meg az orosz ember életét és kultúráját; a legtöbb régi 'használati tárgy végképp a múlté lett, nemzedékről nemzedékre hagyományozott népművészet azonban sohasem tapasztalt mértékben fejlődik tovább. A mai fafaragó mesterek munkái láttán mindenki meggyőződhet róla, hogy a hagyományos népművészet a Szovjetunióban tovább él és szüntelenül új művészi formákkal, új díszítőelemekkel gazdagodik. VARGA ERZSÉBET 11
