A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-23 / 8. szám
KORTÁRSAINK MÉSZÖLY MIKLÓS Mészöly Miklós (1921) Szekszórdon született, és a tolnai táj, meg a közeli Duna árterületén szerzett élmények érlelték íróvá. Édesapja, aki a megyei árvízmentesítő társulatnál volt mérnök, mór gyermekkorában megismertette vele a természetet, melynek ábrázolására, erős színekkel, íróként mindig oly szívesen vállalkozott. Egy ízben megkérdezték tőle, hogyan vált íróvá, s főképpen: mikor? — Nem tudom ... — válaszolta Mészöly Miklós. — Esetleg kitalálhatnék valami olyasmit, hogy ötéves koromban láttam egy háztetőt, ahonnét váratlanul felbukkantak a galambok, ugyanaznap délután kigyulladt a főtéri templom tornya, és a kettő között félreérthetetlen összefüggés volt. S ez talán nem is volna hazugság. A kép magára csupaszított élessége, ami túlmutat önmagán, mindenesetre végleges rögeszmém maradt. A dunántúli származású fiatalember megjárta a háborút, a hadifogságot, és Pécsett telepedett le. Ott írta első elbeszéléseit, majd Budapestre kerülve, a Bábszínház írá-dramaturgjává vált. Első budapesti elbeszéléskötete, Sötét jelek címmel, 36 éves korában jelent meg, 1957-ben. Már ezekben az elbeszélésekben is megmutatkoztak írói alkotó módszerének oly jellemző vonásai: o kiélezett élethelyzetek, a szinte már tragikusan sötét természeti képek, az abszurditásig kifeszített történetek. írói témavilága a népmesék és a bibliai történetek modern feldolgozásától a mai, változó világ új legendáinak feltárásáig szinte mindent magában foglal. A megfilmesített Magasiskola egy sóiyomidomár portréjának megrajzolásán túl az állatok, de az emberek mindenfajta „idomításának", eltorzításának veszélyeiről szól. Az atléta halála csupán látszólag egy sportoló tragikus viszonyainak felderítése vagy egy Hemingway-témának tűnő história, mivel a mai időkben játszódó történet az író erkölcsbírólata bizonyos veszélyes magatartásformákról. A Saulus sem csupán a bibliai Pál apostol megtérésének története — hogyan vált Saulusbál Paulussá —, hanem az emberi személyiség mindenkori kiteljesítésének és szabadságának problémája. A Pontos történetek, útközben című könyve mintha a francia .új regény“ magyar megfelelője lenne, amelyben látszólag az író megelégszik azzal, hogy hajszálpontosan mérje fel a tárgyakat. Hőse mégsem csupán a körülötte levő világot tárja fel, egy erdélyi utazás közben, Kolozsvár, Brassó és a falusi tájak kapcsán, hanem láttató erővel a tárgyakon túli emberi világot is. S a legutolsó Mészöly-regény, a Film is legalább két síkú cselekményül az első síkban egy öregember és egy öregasszony csoszog végig a budai Városmajor egyik csendes utcáján, a másik síkban pedig körülöttük pörög visszafelé az általuk megélt idő története: az 1912-es „véres csütörtök“, az 1944—45-ös ostrom, vagy az 1956-os októberi—novemberi ősz. Az író történeteiben látványos és bravúros idő-játékoknak lehetünk szemtanúi, mivel a cselekményeken túl, a szereplők szinte minden alkalommal saját életsorsuk lélektani idején belül is „utaznak". A Budapesten élő író, aki történetesen szintúgy a budai Városmajor környékének egyik csöndes utcájában él, újfajta irányzatot teremtett meg a jelenkori magyar prózaírásban. S ezzel egyszersmind európai hírű íróvá vált, mivel könyvei sokféle nyelven hozzáférhetőek a külföldi olvasók számára is. Kritikusai többször bírálták szinte kíméletlenül pontos és szigorú, tárgyszerű ábrázolásmódja, leíró módszere miatt. E megállapításokra a következőképpen válaszol Mészöly Miklós:- Egyszer Goethénél találkoztam azzal a gondolattal, hogy rosszat teszünk az embernek, ha pontosan olyannak írjuk le, amilyen. Nagyon nem hiszem. Talán éppen fordítva igaz, függetlenül attól, hogy reménytelen az ilyen pontosság. Tóbiás Áron ültem a tanya előtt és bámészkodtam. Szép. Kis idő telt el így. Ez volt az első reggel, mely az omladozó présházban talált. Jobb híján béreltem ki ezt a denevérfészket, s csak most kezdtem barátkozni a vidékkel. Közben azon tűnődtem: hát valóban ennyi csak? Csupán csak szép? Végül is meg kellett hallanom az óvatos lépések neszét.- Hát te? Hogy kerülsz ide? Furcsa valami a hang, mikor egyedül van az ember. Először a szemébe néztem, de csakhamar feljebb csúszott a pillantásom. Áhá. A sziklák. Tanyám alig ötven méternyire feküdt a sziklaoldaltól, mely egyszerre fenyegetően magasnak tetszett. A széljárta bazaltoszlopok, csipkés kiugrók, mint az egyensúly remeklései, éppen a fejem fölött sötétlettek. Árnyékuk a kőkerítésig előrekúszott. A sziklaoldalból gyökércsomók, torz alakú bokrok és fák hajoltak ki a levegőbe. Szélcsend volt, meg se rezzentek. Meaismételtem:- Hát te? Honnét? Gyanakvón fürkészte az arcomat. Fölugrott egy földbe süppedt bazalttömbre, és gondosan szem ügyre vette a fűben hagyott cipőmet. Frissen talpalt városi cipő volt. afféle úri cipő, melyre az első kirándulás után már nem lehet ráismerni. Az ő finomabb szimata tán még a hús szagát érezhette rajta, melyről a talpnakvalót lenyúzták. Nem ment a közelébe, csak körülötte szaglászott. Szeme gyulladásos volt. vörös, bordáira ráaszott a bőr. De az orra élt. Kis nyugtalanság fogott el, hogy miért hallgatunk.- Éhes vagy? - kérdeztem. Nagy darab szalonnával kínáltam. Lassan eszegette, és nem mutatta, hogy éhes. Inkább az látszott rajta, hogy nem lepődne meg, ha elkergetném, ha minden indok nélkül abba kellene hagynia az evést. Míg csámcsogott, kiálló bordái hullámoztak a rágó mozdulattól. Csak egyszer rezzent össze: valahol kődarab csusszant meg felettünk, és lezuhant a mélybe. Az apró porfelleg, mely útját jelezte, hamarosan szétfoszlott. Mint valami habkönnyű, ezüstös virágpor. Virág azonban nem volt sehol a sziklafalon. Amint szállt fel a nap, lassan az árnyék is visszahúzódott a tanyaudvarról. Rövidesen mindkettőnket tűző nap vakított. S a nagy fényességben mindketten hunyorogni kezdtünk. Hirtelen úgy éreztem, hogy szólni kéne valamit. De mit? Úgy látszik, csak az ember olyan ostoba, hogy minduntalan beszélni akar. Ö megnyalta még egyszer a zsírfoltot a kövön, aztán lefeküdt, és álla alá húzta a lábát. Éles hang törte meg a csendet. Vékony nyakú emberek hallatnak ilyen hangot, akiknek olyan az ádámcsutkájuk, mint valami fegyvervég. A kutya lecsapta a fülét, és a közeli szőlőtőkék közé futott, őszintén meglepődtem: hogyan? Ez fél? Szürke nadrágos, kék inges férfi tűnt fel a tanya végében. Magas volt, sovány, mint egy szálkás tollrajz. Ahogy állt. mögötte feirajzolódtak a sziklák tömbjei. A látványban rejlő ellentét oly különös volt, hogy kíváncsian előreléptem. Magabiztos mosollyal a férfi is elindult felém. Ejha! Mint egy rókafej, olyan I Erősen csillogó, apróka szemek, hegyes orr, vörhenyes haj. Bőre sárgásfehér és csupa szeplő. Másnapos szakálla egybeolvadt a bőre színével. Zsebre dugott kézzel állt meg előttem.- Ilyen ez, uram! — mondta nevetve. — Bizony isten, ilyen! Ha megverem, még a húst sem eszi meg. Elhiszi? Hangtalan mosollyal nézte a kutyát. — Egyébként nincs sok baj vele - folytatta. - Tudja, el nem menne innét a hegyről egy istennek se. Itt érzi jól magát. Nem is tudom, hogy került ide, egyszer csak kapart az ajtón, emlékszem, tél volt, aztán azóta itt van. Néha fönt alszik a sziklák között. Az ostoba. Bazalt! Bazalt, te! A kutya nem mozdult. A vöröshajú fölemelt egy követ — erre azonnal elősompolygott, és pár lépésnyire megállt előttünk. Tekintetében nem volt sem düh, sem alázat. Csak konok némaság. A férfi felém fordult.- Nyaraló? Bólintottam, hogy igen.- Hát szép is az! - mondta elgondolkozva. - Mármint hogy nyaralni. Itt lakik a tanyában? - Igen, igen. - Hm ... — és körülnézett. — Persze, semmije sincs? Ágy, miegymás ... Mert ha kell, csak szóljon ám, én itt lakom a közelben — s egy szomszédos tanyára mutatott. — Ha bármi kell, csak szóljon. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymáson. Nem igaz? Szívélyes mozdulattal kinyújtotta a kezét és bemutatkozott.- Kocsis András vagyok. Lám — gondoltam — minden egyszerűbb, mint amilyennek látszik. Valami mást vártam, nem ilyen mindennapi nevet. Szomszédom barátkozó mosollyal hunyorított.- Látom, jól megértik egymást. Mármint a kutyával.- Azt hiszem, jóban leszünk — s próbáltam magamhoz hívogatni Bazaltot, de nem nézett rám, konokul csak a vöröshajút figyelte. — Jó kutyának látszik, hűségesnek ...- Az már igaz, abban nincs hiba. De tudja, én nem szívelem a nagy hűséget. Mit kuncsorog mindig az ember után? Köll az? Éljen a maga szórakozására. Csak persze, lássa el a dolgát.- És ellátta? Fölnevetett.- De furcsákat kérdez! Ha köll, hát ugat. Mit csináljon mást? Nem ember ez, hogy gondolkozzék, ezt meg azt tegyen. Az az én dolgom, a gazdáé! - s ádámcsutkája támadón kihegyesedett. - Mi, Bazalt? Kezével suhintott egyet, és a 'kutya fegyelmezetten behúzta a nyakát - de meg se vakkant. Ez az egyszerű mutatvány szorongatóbb volt. mintha korbáccsal ütötte volna. Bár ugyan vödröm, székem nem volt, és az asztalom is nagyon rogyadozónak bizonyult - kezdtem tanakodni, hogy elfogadjam-e szomszédom ajánlatát. Végül is megkérdeztem:- Volna valami ilyesmije?- Hát hogyne volna! — legyintett. - Csak tessék majd 10
