A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-23 / 8. szám
Az angliai labdarúgó-mérkőzéseken egyre több a rendbontás-, Ezt a színészt bizonyára nem kell bővebben bemutatnunk; Huszti Péter legújabb szerepében: Versinyinként a Három nővér című Csehov-drámában a Madách Színházban. Peter Toft nyugdíjas angol tengerész azzal büszkélkedik, hogy bejárta az egész világot, s vagy 945 bárban üldögélt (persze, nem üres pohár mellett). Legbüszkébb mégis Henry nevű papagájára, „aki" naponta legalább fél liter sört elkortyolgat egy pezsgőspohárból. Pedig erre senki sem tanította - á, dehogy! Ez a tarkaság pedig nem más, mint egy turisták számára berendezett bolt a marokkói Casablancában. Az egyik teafőző edényben mindig ott gőzölög az édes mátha-tea: hátha váratlan vendég érkezik ... a hisztérikus szurkolók súlyos incidenseket, verekedéseket idéznek elő. Amíg a lelátókon püfölik egymást, addig a gyepen a játékosok akrobatáknak is dicséretére váló bukfencekkel igyekeznek elkerülni a sérüléseket. Felvételünkön Osvaldo Ardiles (Tottenham Hotspurs) és Kenny Burns (Nottingham Forest) látványos bukása, amely sérülés nélkül végződött. A tokiói földalatti vasút utasai a Hacudai állomást „huzatmegállónak" nevezik: nem azért, mert ott a huzat „megáll", hanem azért, mert ez a hely mindig olyan huzatos, mintha egy óriási porszívót működtetnének a közelben. Az utasok már megszokták, mégis furcsa grimaszokat vágnak, amikor belekerülnek a légáramlásba. KEszELi FERENC: KINEK VAN ERRE ENERGIÁJA..." A lakásom közelében évekig épült egy hővezeték. Évek hosszú során át naponta láthattam, hogy az utcát széliében és hosszában elfoglaló munkaárokban milyen ritkán, és milyen ráérősen tevékenykedik egy-egy árva dolgozó. Mert hogy a folyómedernyi méretezésű vezetékárokban sokszor hónapokig sem lehetett látni egy teremtett lelket. Hacsak... hacsak azokat a közeli kocsmából kitámolygó részegeket nem számolom, aki közül nem kevesen szinte már megszokásból is a vezetékárokban töltötték a záróra utáni szabadidejüket. Nekik persze nem esett bajuk. Annál inkább a józan járókelőknek, akik esetenként bizony belesétáltak a vezetékárokba, hogy annak rendje és módja szerint a lábukat törjék benne. Hála a hővezetéket kivitelező vállalat körültekintő gondosságának, a kivilágítatlan csapdába még egy személykocsi is beletévedt. Esztendőkön át figyelhettem ennek az ároknak az életét. Figyeltem is, méghozzá vizslaszemekkel, mert túl minden ésszerűségi okrendszeren, és állampolgári buzgalmon is túl, — személyesen is érdekelt voltam a hővezeték mielőbbi elkészültében. Környékünkön ugyanis azt rebesgették, hogy ha a vezeték eme szakasza elkészül, a csövekkel majd a mi utcánk felé kanyarodnak, ami magyarul azt jelenti, hogy távfűtést kapunk. Távfűtésünk azóta sincs. Igaz, hogy amott egyszer csak elkészültek végre a munkával: az árkot befedték, majd ünneplőbe öltözött, nyakkendős emberek egy csoportja ünnepélyesen megnyitotta a hővezeték csapjait, elvágták a szalagot, koccintottak, satöbbi. Azt hittem, a beágyazott csővezetéken ezentúl nem lesz több látnivaló. De tévedtem ... Mert bizony van látnivaló, méghozzá szomorú. A hővezeték átadása óta minden fűtési idény minden napján, a nap minden órájában megtekinthető, amint a szóbanforgó utca aszfaltja alól vagy tíz-tizenkét helyen, sípolva, fortyogva, megállás nélkül tör elő a gőz. Méghozzá sok gőz. Oly sok, hogy némi túlzással azt is mondhatnám, hogy még a közlekedés biztonságát is veszélyezteti, mert hogy rontja a látási viszonyokat. De nem is ez a bajom nekem azzal a gőzzel. Ezt a gőzt újabban én is energiának látom, mivelhogy az is. Szénből van. A szenet valahol messze, az ország egy távoli pontján emberek hozták elő verejtékezve a föld alól. Aztán szállították s a hőerőműben tüzet tápláltak vele, hogy a föld mélyéből kitermelt szén fűtőenergiája eljuthasson oda, ahol az emberek meleget áhítanak, satöbbi. Csakhogy nem mind jut el. Ha értenék hozzá, kiszámíthatnám, mennyi energia is illan el ezekből az utcai gejzírekből a nap huszonnégy órája alatt. Ezt beszoroznám a fűtési idény napjainak számával, aztán már gyerekjáték lenne kivetni, mennyit is tesz mindez pénzben, koronában kifejezve. Az összeget felírnám egy papírra, majd elmennék az illetékesekhez, és megkérdezném: kinek a zsebéből vették ki az elpárologtatott milliókat? Lehet, hogy kidobnának, mondván: nincs hozzá közöm. Én meg erősködnék, hogy igenis van hozzá közöm, de még mennyire van, mi több, állampolgári kötelességem, satöbbi. Aztán kinevetnének s játszi módon leráznának a nyakukról. Mármint az illetékesek. A gőz meg csak párolog tovább. Én pedig ezúton töredelmesen bevallom, hogy ezt a gőzt magáncélokra hasznosítom, vagy rosszindulatúbb szavakkal szólva: meglopom a népgazdaságot. Elmondom, hogyan csinálom. Mire az idei tél beállt, a kocsimban a fagyállófolyadék is elöregedett. Azonnal le kell cserélni! - mondta megfellebbezhetetlenül a szerelő, majd hozzátette, hogy csakis az előírt külföldi márkájú, drága folyadékkal pótolható. És mert ezt a drága fagyállót én csakis devizabűntett elkövetése útján - Tuzex - tudnám beszerezni, úgy döntöttem, hogy inkább valamilyen márkás külföldi konyakot töltök a kocsimba. Például Napóleont. Elvégre az is szesz, az sem fagy be, - nemdebár? A szerelő tiltakozott, mondván, hogy a konyakot inkább szerénységébe töltsem. S mert töltöttem már bele eleget... Nem részletezem. Lassan vége a télnek és úgy látszik, hogy kocsim a régi fagyállóval is átvészelte a kemény telet. Nagyon egyszerű módon. Ügy, hogy éjszakánként mindig a szomszédos utca valamelyik gejzírje fölött parkolok, ami azt jelenti, hogy orvul ellopom, magáncélokra hasznosítom azt a bizonyos elillanó hőenergiát. Kocsim alatt húsz fokos hidegben is magasan fagypont fölötti a hőmérséklet. Mi több, nem is kell közvetlenül a gőzoszlop fölé állnom, mert az utca teljes széliében és hosszában meleg az aszfalt. Olyannyira, hogy ezen az utcán még sosem kellett havat takarítani, mert ahogy lehullik, úgy azonnal el is olvad, sőt, a havazás elállta után fél órával máris olyan száraz az aszfalt, mint amilyen kánikulában szokott lenni. így aztán könnyű az én kocsimnak nem befagyni! Hozzá kell tennem, hogy az utóbbi hetekben gyanúsan nagy a tolongás, kevés a parkolóhely ezen az utcán. Elképzelhető, hogy mások is rájöttek arra, amire én. Ez persze nem is csoda, hiszen az ingyenhasznot legalább annyira szeretik az emberek, mint amennyire a közös értékeket pazarolni tudják. A hőerőmű közben buzgón termeli a meleget és a hőerőmű illetékesei - gondolom- buzgón írják a jelentéseiket ama sokat emlegetett energiatakarékosságról. Kimutatásokat gyártanak, operatív tanácskozásokat tartanak, ám ezalatt a vezetékek földalatti csapjain, no meg a vezetékek rosszul szigetelt teljes felületén megszakítós nélkül vesznek el a „nehéz pénzek". A vezetékek végénél emberek ezrei kuporognak a radiátorok fölött és szidják a hőerőmű illetékeseit, akik nyugodt lélekkel alszanak, hiszen az ő házuk elejét nem érheti se szó, se bírság, mert az előírt hőmennyiséget ők igenis megtermelik, sőt, még takarékoskodni is képesek. Én meg csak parkolok, parkolgatok ott azon az utcán. A kocsimban elaggott fagyálló, satöbbi. Megtehetném, hogy a markomba röhögök, de valahogy nem megy. Csiklandozom a hónom alját, de úgy se megy. Aztán a talpamat. Libatollal. Hiába! Hasztalan csiklandozom. Nem és nem megy a nevetés. Lehet, hogy rossz a lelkiismeretem? Lehet. Elvégre éjszakáról éjszakára lopom az energiát. A szegény fogyasztók meg mit sem sejtve szidják a hőerőművet, s havonta egyszer - ha zsörtölődve is- azért befizetik a fűtési pénzt. Mit csináljanak? Nincs más választásuk... illetve van: mert miért ne járhatnának el ők is melegedni arra az utcára, ahol az én kocsim melegszik. Nekik még alvázuk sincs, ami abban a gőzfelhőben berozsdásodik . . . 9
