A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-16 / 7. szám
A BENKA-DIJAS NAGY KORNÉLIA MEGKÉSETT REFLEXIÓK Szellemi életünkre jellemző a termékeny vitákra való restség. Évek óta nem volt olyan kulturális esemény, amely hevesebb (és egyben színvonalasabb) vitára sarkallta volna toliforgatóinkat. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, valamilyen tudomány, talán a pszichológia módszereivel esetleg magyarázatot is kaphatnánk rá — belenyugodnunk azonban mégsem szabadna! Egy tartalmas vita során többen elmondják - feltehetően jobbító szándékkal — véleményüket, s közös erővel mégiscsak előbbre jutnánk. Az efféle vitákat, eszmecseréket persze lapjaink is szorgalmazhatnak „mesterségesen“ (ha már spontán polémiákra nem számíthatunk!), például úgy, hogy konkrétan felkérnek bizonyos egyéneket a hozzászólásra ... Mindezt azért bocsátottam előre, mivel jópár hónapja megjelent egy „vitaindító" tanulmány Lacza Tihamér tollából, Műszaki és természettudományos értelmiségünk szerepe és helyzete címmel (Hét, 1979-9; 38-39. o.), de nem tartotta ezidáig senki érdemesnek odafigyelni rá. Közben a szerző az őrsújfalusi III. Nyári Művelődési Táborban is tartott a témáról előadást, de a „vita" néhány hozzászólás utón ott is zátonyra futott. Az alábbiakban néhány sorban hozzászólnék a kérdéshez; mondandóm a „reálértelmiségünk és az olvasás" alcímet is viselhetné. A szóbanforgó tanulmányban azt olvashatjuk, hogy műszaki és természettudományos értelmiségünk — bár nagy része tagja lehet a CSEMADOK-nak — a helyi szervezeteken belül túlnyomórészt passzív (mivel, ha nem tud énekelni, táncolni — más lehetősége nem is igen akad bizonyos aktivitás kifejtésére). Az igaz, hogy a CSEMADOK helyi szervezeteiben túlteng a reprezentatív jellegű népi tánc- illetve énekcsoportoknak a működése, ami nem is lenne nagy baj (hiszen nagy szükség van rájuk!), ha ezáltal nem válna egysíkúvá a közösségi munka, és egy csomó ember nem rekedne kívül a szervezet tevékenységén. Az viszont megintcsak igaz, hogy az egyes alapszervezetek önmaguk határozzák meg tevékenységük jellegeit; tehát a tenniakaró reálértelmiségi is találhatna érdeklődésének megfelelő kibontakozási lehetőséget, amelylyel a közösségnek is hasznára lehet (pl. az orvosok előadásokat tarthatnának bizonyos aktuális egészségügyi problémákról, a mezőgazdászok a maguk szakterületéről szintén, és sorolhatnám tovább. Nem hiszem, hogy volna olyan szakma, ahonnan ne lehetne a közérdeklődésre számot tartó előadást összeállítani.). A legnagyobb baj talán nem is a lehetőségek hiányában van (bár ott is lenne javítanivaló), Amikor először találkoztam vele a Csallóközi Múzeumban. Pataki Klára szobrászművész kiállítására készültek. Az egyik teremben fiatal nő szorgoskodott. Festette a szobrok talapzatát. — Valakinek ezt is meg kell csinálnia — nevetett vidáman. Fehér munkaköpenyben törékenynek hatott a karcsúsága. Még sem ijedt meg a nehezebb munkától, a nehezebb szobrokat iš segítette cipelni. — Itt nálunk mindenkinek meg kell fognia a munka végét, olykor, még az igazgatónk is hordja a képeket. Kis múzeum vagyunk, a kiállítások rendezésekor jut munka mindannyiunknak. Nagy Kornélia, a múzeum művészettörténésze a kiállítás megnyitása után megkért bennünket, útban vigyük haza Nagymagyarra (Zlaté Klasy). — Mindennap onnan jár munkába és vissza? — kérdeztem tőle. — Nincs messze Nagymagyar ... Nincs. Harminc kilométer „csupán“. A talapzat festéséért, a képek, szobrok cipelóséért persze még nem járna Benka-díj. Azért sem, hogy naponta harminc kilométert utazik munkába és harmincat vissza. A közlekedési viszonyok nem a legjobbak, késik a busz olyankor is, amikor zuhog az eső vagy hófúvás van. Persze még ez sem elég a Benkadíjhoz. Igen ám, de . . . — Tulajdonképpen mikor foglalkozik a képzőművészeti irodalommal, hiszen munkaköréhanem inkább a reálértelmiség hozzáállásában! Az említett tanulmány egy másik helyén azt olvashatjuk, hogy az író—olvasó találkozókon reálértelmiségünk csak elvétve jelenik meg. Hát olvasni mór csak tudnak?! Hogy ennek ellenére távol maradnak ezektől a rendezvényektől, nyilván mással magyarázható. Gondolom, a helytelen szemlélet az oka az egész passzivitásnak: az irodalmat automatikusan a humán értelmiség „felségvizeire“ utasítják. Pedig az irodalom mindenkié! Tudom, közhely — de sokszor a közhelyeket sem árt hangoztatni, sőt alaposabban körüljárni; mivel éppen közhely-voltuk miatt igencsak könnyedén átsiklunk rajtuk, tudomásul sem vesszük: mit takarhatnak valójában. Lehet, hogy félrevezető, és torz képet nyújt (amiért előre is elnézést kérek), de a továbbiakban a magam példájából indulnék ki. igenis a valóságot takarja (legalábbis szeretnénk). Az ősrégész munkája éppoly „száraz", egzakt mint egy villamosmérnöké. Nagyon ritkák a szenzációs fölfedezések, aranykincsleletek, amelyek miatt a kívülálló „romantikusnak" és izgalmasnak tartja az archeológus tevékenységét. Ahogy Edison csak egy volt. úgy nem lesz minden régészből Schliemann (Trója felfedezője) sem! „Aprómunkásokra" is szükség van — nek ellátásához elméleti tudás is kell. — Hogy mikor? Néha van egy kis szabad időm. Például a hét végén. Hivatás. Utazás reggel, utazás este, férj, háztartás, „kikapcsolódásnak“ a képzőművészeti szakkönyvek tanulmányozása, szakcikkek, megnyitó beszédek és katalógusszövegek írása — kevés idő jut a szórakozásra, kikapcsolódásra. — De hát térjünk vissza a Benka-díjhoz. Tulajdonképpen miért kapta ezt a rangos kitüntetést? — Miért is? A kiállítások rendezéséért. vagy inkább a diplomamunkámért, amit a komáromi Dunamenti Múzeum művészettörténeti gyűjteményéről írtam. Négyünknek adták tavaly a Benka-díjat, én az abszolvensdíjat kaptam. — örül a díjnak? — Már hogyne örülnék! Váratlanul ért a kitüntetés, ezért az öröm is nagyobb. — Fáradtságos a napi programja? — Eléggé. Reggel ötkor kelek és délután öt óra körül vergődök haza. Néha nagyritkán van még lelki erőm foglalkozni a képzőművészet-elmélettel, de igazán csak szombat s vasárnaponként és más munkaszüneti napokon van alkalmam, hogy elmélyedjek a művészettörténelemben. Nagy segítséget jelent, hogy édesanyáméknál lakunk, de ugyanakkor a napi utazás sok időt vesz el. Nagy Kornélia hetvenhatban az ő tevékenységük pedig gyakran egyhangúvá válhat. A szépirodalomnak meg aztán végképpe semmi köze az archeológiához, tehát ha egy régész, mondjuk verseket olvas, azt közvetlenül nem használja föl munkájában. Kikapcsolódásként fordul az irodalomhoz - mivel úgy érzi: élete csak így lehet teljes. A néprajzos - bár munkája kívülről szintén rendkívül színesnek, izgalmasnak tűnik —, ha egy részprobléma kutatásába kezd, tevékenysége bizony semmiben sem különbözik a fenntebb felvázoltokétól... Sőt, tovább is mehetnénk! Még az irodalmárok, irodalomtörténészek is csak szabadidejükben, kikapcsolódásként olvassák a szépirodalmi műveket. Amikor az irodalomkritikus egy regényt elemez, akkor az nem is tekinthető olvasásnak a szó szoros értelmében (még ha a tevékenység módja, menete azonos is), hanem kemény munkának. A művet izekre szedi, boncolgatja — hasonló munkát végez, mint egy embert "boncoló sebész (még a legszebb emberi test sem nyújthat valami épületes látványt ízekre szedve!). Képtelenség lenne hát kizárólag az irodalmárokhoz utasítani az irodalmat! ök csak bizonyos művészi alkotásokat vizsgálnak tudományos módszerekkel, de ezek az alkotások nem azért születtek, hogy az irodalmároknak legyen munkájuk. Éppolyan képtelenség, mintha a muzeológusokat küldenénk a múzeumok kiállításait megtekinteni. holptt azok a nagyközönség számára készültek; vagy borávégezte el a főiskolát, utána rögtön a Csallóközi Múzeumba került. — Tulajdonképpen irodalomtörténész szerettem volna lenni, mégis művészettörténeti szakra kerültem. Hogy miért? A középiskolában volt egy kiváló képzőművészeti tanárunk: Skriba Pál. Igen sokat foglalkozott velünk, megszerettette velem a képzőművészetei; lényegében neki köszönhetem, hogy érdekelni kezdtek a képzőművészeti alkotások és a művészettörténet. Most már persze tudom, hogy mennyire szerteágazó tudomány ez, így még jobban meg tudom becsülni, hogy Skriba Pál anynyit foglalkozott velünk. Annál is inkább, hiszen mindezt nem a rendes tanterv keretében végezte, hanem szabad ideje jó részének feláldozásával, önkéntes alapon, a délutáni órákban. A képzőművészeti ismeretek, illetve a művészettörténet nem volt kötelező tantárgy, hogy mégis felvettük s megszerettük, az teljesen az ő érdeme. Talán azért is örülök nagyon a Benka-díjnak, mert hiszen Skriba Pál tanár úr munkásságának az elismerése is. — Sok a munka itt a múzeumban? — Éppen elég. S elég kevesen vagyunk hozzá. így aztán a múzeum munkatársai a nem szigorúan szakmájukba vágó munkákat . is maguk végzik, nemcsak magunk szervezzük a kiállításokat. állítjuk össze a katalógusokat, de a képeket, szobrokat is magunk cipeljük, —osszad szakembereinkkel akarnák az összes bort megitatni . . . Láthatjuk hát, hogy egészségtelen jelenségről van szó. No, de mi az oka ennek a káros szemléletnek, vajon hogyan alakulhatott ki? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adhassunk, szélesebb körű vizsgálatokra lenne szükség. Csupán saját tapasztalataimra támaszkodva részleteiben elemezni a problémát félrevezető lehet. így csak néhány mondatban vetem ide gyanúmat. Tartok tőle, hogy iskolai irodalomoktatásunk a ludas a dologban. A reál-tárgyak túltengése miatt úgy tűnik, irodalomtanároink is elbizonytalanodtak: a gyerekek érdeklődése irányításának még a lehetősége is kicsúszott a kezükből. így aztán felnőtt egy nemzedék, amely semmi közösséget nem érez irodalmunkkal. Most van felnövőben a második! Hogy a helyzeten változtathassunk, két fronton kell támodóst intézni a közöny ellen: alap- és középiskoláinkban az irodalomoktatást élőbbé és élvezhetőbbé kell tenni. Lelkesedéssel és jó példával — azt hiszem — pedagógusaink alkalmasak is lennének bizonyos sikerek elérésére. A másik fronton népművelőinknek és minden toliforgatónknak kéne harcba szállni, és megkísérelni a már nem iskoláskorú emberek szemléletén változtatni. Nagy munkáról van persze szó (talán felelőtlenség is néhány sorban „elintézni"), de összefogással érhetnénk el eredményeket! LISZKA JÓZSEF 14
