A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-16 / 7. szám
van-e olyan kis dobozban kocsikenőcs.- Van — feleli a boltos.- Akkor megmondom neki.- Bácsi, hát bicikliláncuk van? — kérdezi a másik.- Mért ne lenne? Láncunk is van.- Széles is? Olyan kis kapocscsal a végén?- Olyan is van.- És tavasszal is lesz majd még belőle?- Persze hogy lesz. Láncunk állandóan van.- Jó, hogy tudom. Ha lesz biciklim, majd veszek.- De most már lóduljatok! - zavarja őket kifelé a boltos.- Ha nem vásároltok, kotródjatok haza! így megy ez napról napra. A faluban terjed a nóthaláz, ám a falusiak ügyet se vetnek rá, sokan nem is tartják betegségnek. „Náthába még senki se halt bele a faluban — okoskodtak. — Tébécébe, abba igen. De náthába? Ne nevettessék ki magukat!“ Este minden házban hársfatea illatozik. A gyerekek a kemencénél bóbiskolnak, vagy kére — a tanító nyomban kijavítja magát —, hogy mind a csodájára jártok, mert csupa szamóca lesz az a fenék. Az osztály legokosabb tanulója - a tanító legostobábbnak tartja —, látva, hogy ennek már a fele se tréfa, föltartja a kezét, és inkább kikéredzkedik vécére. — Menj! Tűnj el! Tűnj el, amíg jókedvem van, és inkább vissza se gyere a szünetig, hogy ne is lássalak! A nebuló lehorgasztott fejjel kioldatog. Az udvaron aztán megkönnyebbülten felköhög, és besurran o fóskamrába, mert ott még rá is füstölhet. A többiek ülnek a padokban, meg se moccannak, tudjuk azonban jól, miféle mozdulatlanság ez, és tudjuk azt is, hogy nem tarthat sokáig; egyszerre csak azok is, akik előbb még nem köhögtek, úgy érzik, hogy az olvasókönyv fölött szunyókálnak, s kobakjuk oda-odakoppan az asztal lapjához. „Nesze, te álomszuszék, idd meg!“ Picit el is mosolyodnak, úgy vélve, hogy már álmodnak. „Ha megint köhögni fogsz, vagy éjszaka bepisilsz, elverlek, mint a kétfenekü dobot!" És reggel kérdezősködnek a tegnapi tea felől, mert nem tudják, hogy még este megitták. Némelyik gyerek azonban szívesen hivatkozik a náthalázra, különösen az iskolában, amikor nincs kedve énekelni:- Tanító úr, kérem, én nem énekelhetek, mert meg vagyok fázva. A tanító néha az ilyen kifogást is elfogadja, de ha rosszkedvű, ráförmed az egész osztályra, vagy olyan dühösen játszik a hegedűjén, hogy a tanulók lélegezni is alig mernek. Igaz, lélegezni óvatosan is lehet, a tanítónak észre se kell vennie, hogy a diákok lélegeznek, nagyobb baj az, hogy köhögniük is kell, és a tanító nem tűri a köhögést, rettenetesen fel tud bőszülni a köhögésen. Hirtelen abbahagyja a hegedülést, szúrós tekintetét egyik gyerekből a másikba, onnan a harmadikba fúrja, és a vonót rázza feléjük. — Ha valaki még egyet köhint, úgy elhúzom a nótáját, hogy olyat még egyitek sem látott. Vagy mégse! Dehogy rongálom a vonót. Fogom azt a göcsörtös botot, amelyet tavaly a kiránduláson metszettem és olyan képet pingálok vele valamelyikőtök seggére, illetve fenevalami emelkedik bennük, isten őrizz, hogy a torkukba kerüljön, vissza kell szorítani a tüdőbe, a rekeszizomig, vagy le egészen a gyomorba. Persze könnyű ezt mondani, ám a gyerekek mit se tudnak a rekeszizomról, csak azt tudják, hogy védekezniük kell, ez a védekezés pedig nagy-nagy erőfeszítéssel jár, mert a köhögés már a torkukba tolakszik, kimeresztik a szemüket, és minden erejükkel a rekeszizomra támadnak. A feszültségnek azonban valahol ki kell törnie. Az egyik tanuló alatt egyszer csak — durr! Még a pad is megmozdult bele. A többiek néznek, kiből durrant ez ki. A tanító, aki már újból muzsikálni akart, felkapja a fejét, villámlik a szeme. — Ki büdösitett? — Ha a szeme villanyra működne, most biztosan kiverné a biztosítékját. Siránkozás hallatszik. — Tanító úr, hiszen nem isbüdös. — Majd adok én neked, hogy nem büdös! — pattog a tanító. A többiek közben nyugodtan kiköhöghetik magukat. Könnyű azt mondani, hogy a náthaláz semmi, de ha egyszer elkapja az embert, sokfélekép(RÉSZLET) pen megnyilvánulhat, különösen, ha lebecsüljük. Van, akinek semmi se szent. Szóba hoznak előtte valamilyen betegséget, és nyomban szemére veti az embernek, hogy fitymálóan, csúnyán nyilatkozik róla. Kérem szépen, mi lehet szép a betegségeken?! Mondjanak nekem egy szép betegséget, és én szépet írok róla! Mert az igazat kell írni! Csakhogy miféle igazat? Ha az igazságról úgy lehetne írni, mint a kukoricáról, hű, micsoda gyönyörű könyvet keríthetnék róla! Persze írni lehet, csakhogy nem mindenki tud. Évektől megtört édes kicsi gyermekeim, de gyorsan elszállt fölöttetek az idő, és én hiába próbálom visszahozni. Két röpke pillantást vetek apátokra és anyátokra, aztán majd újra benneteket szólítalak. A férfiak — aha, mór a férfiakról van szó, hallja, nagyapa? — a férfiak azt tartják, hogy a nóthaláz ellen csak jól fel kell önteni a garatra. Valaki az esteledő utcán vánszorogva belemotyogja a sűrűsödő ködbe: „Úgy ráz a hideg, hogy a fogam is vacog belé!" A kocsmárosnak rengeteg a dolga, alig győz töltögetni. Időnként rak a kályhába, hogy a férfiak jól kiizzadhassanak. Az asszonyoknak azonban ez a fajta gógymód nem tetszik. „Influenza? — fintorgatják az orrukat, ha szóba kerül. — Az is betegség? Sokkal rosszabb annál a gyengeség. Ha az embert elfogja a gyengeség, még járni se bír. Szédül a feje, nátha kínozza, és egyfolytában hányhatnékja van. A gyengeség a legrosszabb betegség, gyengeség ellen pedig legjobb a borókapálinka.“ Gyerekek - látjátok, már ismét itt vagyok közöttetek, ti tínócskák, hiába űztetek el évekkel ezelőtt, ha akarom, most úttalan utakon hurcolhatlak benneteket, és sorra megmutogathatom titkos helyeiteket; ügyesen leskelődtem akkor útónotok, de mór akkor megtanultam befogni a számat -, nos hát?! Ha akartok, ismét oszoljt vezényelhettek! Hiszen a gyerekekről már csaknem mindent elmondtunk: csak tüdőbajban halnak meg, és a tüdőbaj már rég nem vitt el senkit! Vagy akartok még velem Mikulást játszani? Tegyük fel, hogy ma van a Mikulás-nap. A Mikulás házról házra jár a krampusszal. A Mikulásnak csak diója van, vagy talán az sincs neki, ám az ördög, és ez a fontos, az ördög mindig jókora virgáccsal jár. „Fogsz imádkozni?" Főleg az ördögnek volt mindig fontos az imádság. Aki nem tudott imádkozni, kiadós ajándékot kapott a bottal. „Megállj, te piszok, egyszer még visszaadom!“ Már gyerekkoromban se hittem az ördögökben és a mikulásokban. Az ördögökről szóló mesékből megmaradt bennem egy mondat: ördögnek az ördög nem marad adósa! (Tóth Elemér fordítása) KISS PÉNTEK JÓZSEF: HÁLÓNKBAN CSAPKOD Kiléptél. A csillagpettyes égi függöny meglebbent utánad. Mész. Fától fáig. Mezítláb jár a vers. Hálónkban csapkod az isten. Arc: arcod — forgó tükör-szomorúság a táj. Fái közt pici rések. Neszek: eltévedt lélegzetek. MOLNÁR IMRE: FOHÁSZAIMBÓL fájdalombazárvagyok jövőm te csillagok közt pörgő királylány szállj le hozzám galaxis-körhintádról szabadíts meg az álom leselkedő párducaitól 11
