A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-16 / 7. szám

A síugrás a bátrak sportja .. . Minden túlzás nélkül állíthatom ezt, hiszen az elmúlt években több alkalommal is jelen voltam a hazai és külföldi síugrók egyegy lélegzetvisszafojtóan izgalmas versenyén. Ott jártam a magas-tátrai sívilágbajnokságon, több ízben a Tátra Kupa küzdelmein, Észak-Morvaországban a frenstóti sáncokon és egyebütt. A legutóbb például a nemzetközi versenynaptárban is jegyzett Bohemia Tornán: Liberecben és a közeli Harrachovban. Érdekes, hogy a kétnapos párviadal értékesebb eredményei épp ennek a hegyi városkának vadonatúj sáncain születtek.

Harrachovban ötvenegy ugró vett részt a versenyben.

Közöttük a lengyel síugrók egyik legjobbja: Piotr Fijas is.

Amikor az 51-es rajtszómmal megjelent a sánctetőn, az „ugródeszkáról" másfél méteres másodpercenkénti szélerősséget jeleztek — az elrugaszkodás pillanatában pedig 105 kilométeres óránkénti sebességgel suhant a mélybe. A kiváló lengyel fiú szállt, szállt a levegőben és mármár úgy tűnt, talán meg sem áll, nem is ér már földet.. . Hirtelen azonban heveset dobbant mindenki szíve: egy váratlan széllökés balra sodorta! Ügy tűnt, egy szemrebbenésnyi időre ő is megijedt, de aztán kissé ferdébbre billentette síléceit és földet ért. Tánczos János, a csehszlovák síugróválogatott tagja szerint a hirtelen földet érés pillanata valami olyan érzéshez hasonlítható, mintha valaki páros lábbal leugrana körülbelül másfél-két emeletnyi magasságból. A különbség csupán annyi, hogy a nagy sebességgel érkező síugrót a keményre gyúrt havon azonnal továbbröpítik a sítalpak.

A földet érés pillanatában a heves ütéstől Piotr Fijas bal lába is megroggyant és leesett. Az emberek fölmorajlottak, orvosok és edzők indultak futva a helyszínre. A lengyel fiú ellenben fölállt, leporolta magáról a havat s már mosoly volt az arcán, amikor a fotósok lencsevégre kapták. És még inkább földerült az arca, amikor a helyi hangosbemondó sáncrekordot jelentett be: Fijas 120.5 métert ugrott! Másnap pedig — Liberecben — hasonló formában folytatta a versenyt. A síugrók körében nem titkolják, hogy ez a csöndes, töprengő fiatalember az - idei Lake Placid-i téli olimpiai játékokon bizonyosan beleszól majd az érmes helyezések dolgába.

A síugrás, a sírepülés azonban nemcsak a bátrak sportja, de a közönség számára is rendkívül látványos szórakozás. A sánc és a körülötte tolongó tömeg valami olyan hangulatot áraszt, akár egy ókori római aréna. A közönség feszülten figyel, a hóval borított színpadon pedig minden ugrás tele van izgalommal. Az ugrások váltakozó hossza jelenti a dráma fokozását, hiszen amíg

MIKLÓSI PÉTER

lencven méteres határon. Ezerkilencszázharminchatban pedig egy további osztrák versenyző: az alig tizenhét éves Sepp Bradl egy teljes méterrel túljutott a bűvösnek tartott 100 méteres távon! A bátrak tábora ezzel végleges győzelmet aratott és világszerte egyre-másra épültek az újabb meg újabb ugrósáncok. Sőt, a jugoszláviai Planyicában elkészül az első sírepülésre is alkalmas mammut-sánc. A második tizenöt évvel később Oberstdorfban épül, majd Kulm, Vikersund, Ironwood és számos más téli sportközpont is követi a planyicai példát. Ezeken a sáncokon napjainkban már a 170 métert meghaladó ugrások sem jelentenek ritkaságot — és a szakértők úgy tartják, hogy a legbátrabb síugrók a jövőben az újabb álomhatárt: a 200 métert is megdönthetik!

Csehszlovákiában - elsősorban Raška, Motejlek, Hubai, Matouš, Doležal, Höhnl, Kodejška sikerei révén — a hatvanas évek derekán válik valóban népszerűvé a síugrás. Azóta hazánkban is száz- meg százezrek követik figyelemmel a különböző világversenyeken szereplő mai válogatott (Brzuchanski, Felix, Novak, Balcar, Tánczos, Samek és Škoda) szereplését. És amig a „hóarénában" vagy a tévé képernyője előtt a 110—120 méteres, esetleg ennél is hosszabb ugrások sorozatát figyeljük, gondolatban megmosolyogjuk egy norvég fiatalember: az akkor

huszonhároméves Olaf Rye emlékét, aki egy 1908-ban rendezett sportversenyen 9,5 métert ugorva sítalpakkal a lábán, fölállította a legeslegelső világrekordot .. .

Valóban, miként alakult a századforduló óta a téli olimpiai játékok, s azok keretében a síugrás sorsa. Az idei Lake Placid-i olimpiász kapcsán különösen időszerűnek tűnik föl ez a kérdés.

Nos, a műkorcsolyázás volt az első téli sport, amely elnyerte az olimpián való szereplés jogát. A NOB az 1908-as londoni olimpián iktatta először műsorába, a versenyek a 62x16 méter jégfelületű Prince's Skating Club Rink-ben zajlottak. Tizenkét esztendővel később már a jéghoki is olimpiai sport, de a műkorcsolyázással együtt még mindig a nyári — ezúttal az antwerpeni

— játékok keretében bonyolítják le. Csak négy évvel később, a franciaországi Chamonix-ban rendeznek először a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hivatalos engedélyével úgynevezett nemzetközi sporthetet a téli sportágakban. A műkorcsolyázás, a gyorskorcsolyázás, a jégkorongozás, a sífutás és a bob-versenyek szerepelnek ekkor a programban, s összesen tizennégy számban avatnak győztest. Ezt a rendezvényt a NOB nem sokkal később- a bizottság prágai tanácskozásán — már hivatalosan is az I. Téli Olimpiai Játékoknak ismeri el. A síugrást pedig négy évvel később avatják olimpiai sporttá. Emlékeztetőül mindenesetre nem haszontalan fölidézni a téli játékok eddigi helyszíneit: 1924 tehát Chamonix, 1928 St. Moritz, 1932 Lake Placid, 1936 Garminsch-Partenkirchen, 1948 St. Moritz, 1952 Oslo, 1956 Cortina d’Ampezzo, 1960 Squaw Valey, 1964 Innsbruck, 1968 Grenoble, 1972 Szapporo, 1976 Innsbruck és ezekben a napokban újra az amerikai Lake Placid következik. És ma már az is el van döntve, hogy négy esztendő múlva pedig a jugoszláviai Szarajevóban randevúznak majd a legjobb sízők, műkorcsolyázók, jégkorongozók, bob- és szánkóversenyzők, gyorskorcsolyázók, sífutók s a legbátrabbnak tartott síugrók . . .

Természetesen, a szarajevói olimpiász még messze van, egyelőre a Lake Placid-i küzdelmekre figyel majd a világ.,Az sem tiaž utolsó versenyző nem ér földet, senki sem lehet biztos a győzelemben vagy a dobogós helyezésben. Gondolom, ez az, ami mind az ugrókat, mind a közönséget a hóarénába vonzza.

És talán a hagyomány is, hiszen a síugrás a legrégibb téli — s egyben olimpiai — sportok sorába tartozik.

Hazánk sportolói közül Rudolf Burkert már az 1928-as St. Moritz-i téli olimpiászon bronzérmet nyert a síugrásban. Igaz, akkoriban még tényleg gyermekcipőben járt ez a sportág, és fejlődése csak a harmincas évek első felében, pontosan 1934-ben kapott igazi lendületet. Az érdem egy norvég világhírességé: Birger Ruudé, aki 92,5 méteres ugrásával ámulatba ejtette a világot. Ugyanakkor azonban alaposan ráijesztett a Nemzetközi Sí Szövetség (FIS) vezetőire, akik a síugrást életveszélyesnek minősítve azonnali hatállyal elrendelték a sáncok magasságának jelentős csökkentését. Ellenben az ugrók mitsem törődtek az aggályoskodókkal, s egy évvel később mór hárman is (a norvég Andersen, a lengyel Marusarz és az osztrák Kainersdorfer) túlrepültek a ki-12