A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-09 / 6. szám
BESZÉLGETÉS DUBA GYULÁVAL (KÁDEREZÉS A (ZSEB) PARNASSZUSON CÍMŰ KÖTETÉRŐL, DE NEMCSAK ARRÓL) Duba Gyula a legnépszerűbb szlovákiai magyar írók egyike. Müvei közkézen forognak, s egyre több olvasó kerül vonzáskörükbe, nemcsak hazánkban, hanem a szomszédos Magyarországon, sőt Romániában, Jugoszláviában is. Düba vonzásának titka irodalmi produkciójának sokszínűsége, többműfajúsága. Szinte minden esztendőben új teljesítménnyel, rendhagyó művel hökkenti meg az olvasót, Regényt várunk tőle és esszékötetet ad ki, elbeszélésekre számíturík, de szociográfiát tesz az olvasók asztalára, majd hirtelen visszatér ahhoz a műfajhoz, amellyel kezdte: a humorhoz. Ez történt az efmúft esztendő végén, amikor megjelent irodalmi karikatúrákat, paródiákat tartalmazó kötete, a Kádereiéi a (zseb) Parnasszuson. Ebben a mindnyájunk örömére megjelent kötetben hazai magyar költőinket íróinkat figurázza ki, éleslátással tapintva rá gyengéikre, fogyatékosságaikra, mégis elnéző szeretettel, szívmeleggel rajzolva őket. Annak idején Koninthyna'k jelent meg hasortló kötete, az fgy irtok ti. Az első kérdés, amelyet Duba Gyulához intézek, ezzel kapcsolatos: — Nem lebegett kissé szemed Süllyed velünk a lift, az emeletek egymásutánban suhannak előttünk. Két diák áll mellettem degeszre tömött táskák alatt görnyedezve. Az egyik nekidől a lift oldalának, s a másiktál, aki leguggolva a cipőjét fűzi, a mai lecke felől érdeklődik, illetve a kilátásokról, hogy mi, s hogy lesz. A guggoló srác a nagyszorzótáblqt mondja, s legyint, ez semmi. „Aztán pedig" folytatja még mindig a cipőjével szöszmötölve, „valami Lidice is van". „Tudod", teszi hozzá, „amit felgyújtották". Mindezt mosolyogva mondja, s legyint is: semmiség. A lift zökkenve megáll a földszinten, a két diák a magyszorzótábla és Lidice pehelykönnyű gondjával kicsörtet előttem a toronyházból, s már délutáni hokimeccsről tárgyal. Liftbéli gondjaik túl vannak az Óperenciás tengeren is. Lidice és a nagyszorzátóbla bennük egy nevezőre jutott: mindkettőből felelni kell -* esetleg. De ha szerencséjük van, ezt is, azt is megússzák. Ha mégis felelni kell? Az is egyszerű. Tízszer tíz az száz, tízszer száz az ezer és így tovább. Lidicét pedig egyszer felgyújtották valahol. Falu, amely leégett... Igaz, a fasiszták gyújtották fel... Ennyivel mór legalább egy hármas1! ki előtt Karinthy példája, amikor könyveden dolgoztál? — A véletlen folytán Karinthy Frigyes paródiái közül még elemista koromban - nyolc-tíz éves lehettem — olvastam a Robinson Krausz című Defoe-paródiát. A padlásunkon találtam egy olcsó füzetes kiadásban, ma sem tudom, hogyan kerülhetett oda, a régi kalendáriumok és öreg énekeskönyvek közé. A humorát valószínűleg nem nagyon értettem még akkor, mégis megmaradt emlékezetemben. Húsz évesen a középiskolában olvashattam el az így irtok ti című kötetét. Nagyon élveztem szellemes humorát és bizonyára hotott rám, legalábbis kötetem első ciklusának, a Kacagó irodalomnak a megírásakor. De Korinthy ötletei és szójátékai utánozhatatlanok, azért csak mint nagy példakép „lebegett" a szemem előtt, s nem mint utánzásra ingerlő és csalogató eszmény, már csak azért sem, mert paródiáimnak és irodalmi karikatúráimnak más az anyaga, mint az övé volt. Én csak a szlovákiai magyar irodalom képviselőit parodizáltam és igyekeztem nemcsak egyéni stílusjegyeiket „elkapni", hanem témáik jellemzőit is, tehát a szlovákiai magyar irodailehet csikarni. A hármas pedig viszonylag tisztességes osztályzat. Odahaza sem szólhatnak érte. Azt meg aligha kérdik meg, hogy miből is felelt. S ha mégis, hát kivágja magát a gyerek: történelemből. A történelemben pedig annyi minden van. Rabszolgák, uralkodók, birodalmiak, korok, háborúk, s hót Lidice is. Néztem o két srác után, ahogy gondtalanul cipelte a táskát végig a járdán a közeli iskola felé, s azokra a hónapokra gondoltam, amikor nekem is így 'kellett válna reggelenként iskolába menni, csakhogy abban az időben leégett egy-egy falu, s némely falu templomában — szent helyen— a gyermekek is bentégtek. Lidioén is történetesen. Nálunk, a „frontfaluban" is gyakran csak a szerencse volt a pajzsunk. Egy este például kis híján majdnem benfégtünk a pincénkben, ahová az esti ágyúzás elől bújtunk. Igazság szerint akkor második osztályba kellett volna járnom. Verseket tanulni, nyelvtant, számtant. De abban az időben olykor leégett egy-egy falu, s olykor a falu lakói is elégtek, vagy elégették őket. Diákokat is. A megmaradt élők pedig temettek. Mára mindez történelem, iskolás tananyag, vagyis a diák számára kötelező mi valóság modoros, humoros vagy groteszk jegyeit. — A kötet sokáig érlelődött. Hiszen némelyik paródiádat, amelyet most viszontláttam, már pályafutásod elején megírtad. Mi volt az oka a hosszú késlekedésnek?- Bizony, a kötet majd huszonöt évig készült; nem addig íródott, hanem addig készült, ez a pontos kifejezés. Ciklusokban készült el, az egyes torzképeket alkalomszerűen írtam, mindig úgy, ahogy az -időszerűség megkívánta. így lett például a Kacagó irodalom ciklus a sematikus irodalom humoros bírálata. Ennek a ciklusnak a darabjait 1954—1957 között írtam. Később a Hétben irtom egy sor paródiát a hatvanas évek elején, majd néhány évvel később az Irodalmi Szemlében hoztak egy sorozatot. Ahogy jelentkezett az új, fiatal költőnemzedék, siettem őket „leskiccelni", így például az Egyszemű éjszaka költőit a hetvenes évek elején. A paródia egyik fontos műfaji követelménye, hogy időszerű legyen. Mert nemcsak a 'humoros bírálat a feladata, hanem a jó értelemben vett propagálás is. A parodizált művek könnyebben kerülnek be oz irodaimi köztuistencsapás: mea -kell tanulnia, ha nem akar megbukni. így pedig valami nagyon lényeges vész el: a valóság hitele. Ha pedig ez elvész, eggyé mosódik a hóhérok és az áldozatok arca. A történelem, mint tantárgy, semlegesít, szürkit. Lényege nem mára és holnapra szóló tanulság lesz, hanem öt lehetséges osztályzat közül egy: kitűnő, dicséretes, jó, elégséges, esetleg elégtelen. Miért beszélek erről, kérdezheti bárki, hiszen mi, felnőttek anélkül is tudjuk ezt. De valóban tudjuk-e? Nemrégiben Galántán voltom a művelődési klubban író-olvasó találkozón. A vitában egy fiatal tanár a következő kérdést borította elibénk: mi, szlovákiai magyar írók miért mindig a háborúról, s a háborút követő jégveréses évekről írunk; miért nincs szavunk a jelenről? Hökkenten hallgattam a kérdéseket, s azóta is állandóan vissza-visszotérnek. Valóban: miért írok erről, miért ez a legfontosabb, amiről új és új számadást kell készítenem versben, prózáiban egyaránt?! Hiszen — úgy tűnik — a mai harmincéveseknek, s a tőlük fiatalabb nemzedéknek mindez már a könyökén jön ki. Unos untalon ezt ismételjük - írásban, szóban, filmen, tévédatba s a humoros torzkép népszerűvé teszi őket és szerzőjüket. — Több műfajú író vagy. Nem jelent elaprózódást a gondolati feszültség több irányban való elvezetése?- A magyar irodalomban hagyomány az írák-költők többműfcjúsága. Nincs ebben semmi rendkívüli. Szinte minden jelentős költőnk prózát is írt, szépprózát vagy elméleti-kritikai jellegű munkákat, s prózaírőiok gondolkodókként is jelentősek. Szó esett már Korínthyról, maradjunk tehát nála: a humoros írások mellett verset, novellát, kritikát, regényt és riportokatis írt. A többműfajúság így nem jelent valamilyen széthullást, káros polarizálódást, csupán anynyit, hogy az író mondanivalója jellegének megfelelő formában fejezi lei magát. A hangsúly a mondanivalón van, mert ez jellemzi az író egyéniségét, témakörét, valóságlátásót, azt, hogy milyen érzéseket és gondolatokat akar olvasóival közölni. Ezért én a magam részéről természetesnek tartom, hogy humoreszkek után novellát vagy elbeszélést írjak, majd értékelő kritikát olyan könyvről, amely felkeltette figyelmemet, esszét a régmúlt gyerekkorról vagy épben. Hót kell ez? S ha igen: miért? Galántán ezekre a kérdésekre igyekeztem felelni. De nem vagyok biztos benne, hogy mindaz, amit elmondtam, meggyőzte volna a kérdezőt, vagy a hallgatókat. Gondolom, nem is győzhette meg. S ennek okát fölfejteni nem is olyan nehéz. A ma délelőtti liftbéli utazásom, s az ott szóba került Lidice irányába elég elindulnunk. Mert teszem azt, Doberdó nekem is csak könyvélmény, történelem; Remarque Nyugaton a helyzet változationja is kalandos olvasmánynak számított, sőt Werfel Musza Dag negyven napja is egykor sodró kalandjával ragadt el. Egészen addig, amíg fel nem ismertem, hogy amiről ezek a könyvek szólnak- akárcsak a mi pincebeli égésünk, vagy Lidice tragédiája - véres valóság. De ahhoz, hogy mindezt megértsem, újra kellett gondolnom a magam élményeit — emlékeit a háborúról, s a háborút követő évekről — mindarról, ami nemzetiségünk akkori valósága volt. Jót, rosszat egyaránt. Újra kellett gondolnom az egészet, s újraértelmezni legalábbis a magam részére, hogy a személyes élmé.nyek írásban — sorsokban — abjektivizálódhassanak. Hogy ne szürküljenek tananyaggá nemzetiségünk sorskérdései; hogy ezek összefoglalásával alapot teremtsünk - valós és használható alapot - a megmaradásra, a felemelkepen vezércikket aktuális irodalompolitikai kérdésekről. S amikor korok és társadalmi összefüggések egész rendszerét szeretném elmondani, illetve megírni, mintegy summáját bizonyos tapasztalatoknak, ilyenkor nincs más megoldás, regényíráshoz kell fogni, mert csak a regényben fejezhetők ki maradéktalanul bizonyos korszakok és népközösségek sorskérdései és fejlődési tendenciái.- Hatványozott erővel dolgozol. Nem árulnád el az olvasóknak, mi készül írói műhelyedben?- Elárulhatom. Regényen dolzom, új regényen, amely az ívnak a csukák című könyvem folytatása lesz. A történések színhelye továbbra is Füzesnyék, az elképzelt Gorám menti falu, ahol részben a könyvből már ismert szereplők, részben új alakok élik tovább az ötvenes évek faluvalóságát, egészen napjainkig. Drámai évek ezek, a szocializálód ás és szövetkezetesítés évei. amikor egész társadalmunk élete új irányt vett, a lovakat traktorok váltották fel és a parasztból fokozatoson szövetkezeti dolgozó lett. Ennek a nagy átalakulásnak krónikája lenne a regény, mely azonban az emberi sorsok megjelenítésén túl olyan alapkérdésekre is választ keresne, hogy mi életünk új értelme, vagy mi az értelme új életünknek, honnan indultunk és hová értünk el az emberiség történelmének talán leggyorsabban pergő évtizedeiben. Beszélgetett: Dénes György désre és előrehaladásra. Amikor mindezt végiggondoltam, s magamban újrarendeztem, akkor értettem meg valójában Werfelt: „A deportálás nem úgy múlik el, mint a földrengés, amely megkíméli a házak és az emberek egy részét... Ezúttal nem rendszertelen önkény és mesterségesen felkorbácsait gyilkos szenvedélyek uralkodnak, hanem ennél jóval rettenetesebb: rend." Ennek a „rend“-nek a természetrajzát tárta a világ elé Fábry Zoltán; erről a „rend"-ről készítette izekremenő részletességgel egy életen át azt a diagnózist, amelyet — hogy Lidice, a háborúk, a deportálások ne szürke történelmi tananyag legyen - mindennapos olvasmányként kéne ifjúságunk kezében látni. Talán akkor érthetőbbé válna, hogy nemzedékem írói, felelős gondolkodói miért írnak még ma is a háborúról, s az azt követő évekről. Ha mindezt végiggondoljuk, s összekötjük oz összeköthető szálaikat tegnapunk és mánk között, úgy érzem, könnyebben eligazodunk az elő-előtűnő útelágazásoknál, ha irányt kell választanunk. Mert ez nem úgy tananyag, mint a nogyegyszeregy. Aki ebből a tantárgyból hármasra felel: megbukott. S még a dicséretes osztályzat sem elegendő, mivel a megmaradásunkról - immár az egész emberiség megmaradásáról van szó. Gál Sándor MIÉRT A HÁBORÚRÓL ? 14
