A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-09 / 6. szám

rek követelik, hogy az öregaszszonyt helyezzék vissza jogos tulajdonába. A hnb-nak is ugyanez a véleménye s az ügyvitel során igyekeztek is támogatni az öregasszonyt. Több esetben épp a hnb titkárának kíséretében jutott be a házába, hogy a legszükségesebb ruhadarabjait kimentse Petrécsék zárjai alól. Mert az utolsó bírósági határozat óta valóban csupán a zár az övék abban a házban. Meg azok a vagyontárgyak, amit ők vittek oda.

Az újságíró több alkalommal megfordult a faluban, hogy az eset körülményeivel ismerkedjen, és feladata szerint az olvasók elé tárja ezt az ügyet. Mindenekelőtt azzal a szándékkal, hogy az eset tényeinek segítségével szóljon a szocialista együttélés durva megsértésének egy aránylag ritka, de korántsem egyedülálló „példájáról". Megelégedéssel nyugtázhatta a bíróság döntését, az emberek Pápay Maris néni iránt érzett szolidaritását, a helyi nemzeti bizottság objektív hozzáállását, s most türelmetlenül várja a feljebbviteli tárgyalás döntését. Emberekkel beszélt, akik közül csupán egyetlen egy személy állt Petrécsék pártján: maga a fiatal Petrécsné, aki azt mondta: nem szükséges, hogy az újságíró akár a férjét Petrécs Jánost, akár annak szüleit, vagy Fülöpéket, a fiatalasszony szüleit felkeresse, mert az ügyben egységes a véleményük . . .

■ ■ ■

így nem mentem el tehát Petrécs János után a munkahelyre, de a feleségével folytatott beszélgetés néhány részletének közreadásával talán felvillantható valami abból a magatartásból, ami az öregasszonyt az utcára juttatta.

— Nem gondolja, hogy Önök igazságtalanok voltak az öregasszonnyal szemben?

— Nem gondolomI Nekünk valahol lakni kell. _

O

— önök itt építkezni kezdtek. Kiásták egy csatlakozó épület alapjait, és vettek ötven mázsa cementet. . .

— Igen. És ennek leiében 26 000. — huszonhatezer korona kártérítésre tartunk igényt. Most miatta nem építkezhetünk, odaveszik a munkánk, tönkremegy a cementünk — miatta. Ezért neki fizetnie kell.

— Ezek szerint ön úgy gondolja, hogy ha harmincezerből, az ingatlan hivatalosan megállapított értékéből kivonjuk ezt a huszonhatezret, akkor négyezer marad . . .

— Miért, nem annyi marad?

— De igen. Ezek szerint önök úgy gondolják, hogy adnak az öregasszonynak négyezer koronát, és ezzel az ügy le van zárva, mehet ahová akar.

— Itt is maradhatna, senki se kergette el,

— A periratok mást bizonyí: tanak . . .

— Mondom, hogy senki sem kergette el.

— Nem gondolja, hogy az emberek többsége nem ilyen furcsa hókusz-pókusszal próbál

egyik napról a másikra lakáshoz jutni?

— Mindenki úgy jut lakáshoz, ahogy tud, ahogy lehet.

— Úgy tudom, a hélyi nemzeti bizottságtól önök igényelhetnének telket s bizonyára eredménnyel. Elvégre itt, Pápay néni telkén is építkezni akartak.-----Az az igénylés sokáig húzódna. Mi pedig különben is itt akarunk lakni. Miért, hová menjünk? Gyerekkel? I

— Van családjuk is?

— Igen.

— Megnézhetném?

— Tessék!

Az első szobában egy rózsásarcú pufók, kedves kisfiú alszik. Kétéves lehet. Az újságíró elérzékenyül s próbálja a gyerek érdekében megérteni a szülőket. De nem megy. így hát tovább kérdez.

— Lehet, rosszul ítélem meg a helyzetet, de tapasztalataim alapján a falu nagyon elítéli önöket mindazért, ami Pápay nénivel történt. Azt mondják, önök a dunyhájában alszanak, a kanalával esznek .. . Hogyan lehet önöknek mindegy a falu ítélete?

— Az emberek rosszak. Ilyenek az emberek.

Az újságíró igyekszik leplezni meghökkenését, ezért gyorsan és illedelmesen elköszön. Távolodóban arra a kedves kisgyerekre gondol és szeretne érte tenni valamit. Az utcáról lopva viszszafordul és lefényképezi a házat. De miért lopva? Hiszen az öregasszonytól erre már korábban engedélyt kapott?

A szomszéd ház előtt egy idős házaspár áll. A töpörödött öregember rászól az újságíróra. Szigorú,, kemény hangon.

— Mondja, mikor lesz már rend ebben a piszkos ügyben?

— Jónapot bácsika! Reméljük gyorsan. Én újságíró vagyok, nem sokat tehetek, de a bíróság már döntött: Maris néni rövidesen visszaköltözhet.

— De ezek fellebbeztek ám!

— Ki kell várni az utolsó tárgyalást.

— De tél van, jóember. Az az asszony meg kolduskenyéren él. . . Az az asszony nekem a sógornőm. Mármint a Pápay Maris. Én meg Pápay László vagyok. Láttam, amikor megverték. Tanú voltam. Nem léltem, bár ezektől sokan léinek. Én soha nem voltam valami jóban a Marissal. Sőt, a ház nagy része hivatalosan nem is az övé volt, hanem az enyém, mert amikor az öcsém, mármint az ő térje meghalt, valahogy elhanyagoltuk a hagyaték rendezését. Meg igényt is tartottam rá. De most már csak az igazság érdekel, az, hogy az a szerencsétlen visszakapja a házát. És ha túlélem őt, nekem azután se kell. Sajnálom, nagyon sajnálom szegényt és igen-igen mérges vagyok. Így kibabrálni egy magányos öregasszonnyal!

— Rendbe jön ez bácsika. Rövidesen rendbe jön.

— Rendbejön, rendbe jönI És az a keserves esztendő, amit most leélt? Azzal mi lesz? Azt ki hozza rendbe?

— Nem tudom bácsika . . .

Itt él közöttünk csendes magányban a Hegyiliget tőszomszédságában, lenn a hegyen.

— Minden reggel öt órakor

kelek és mindjárt elkezdek festeni. Ez tartja bennem a lelket — mondja Elena Lazinovská érdemes festőművész. Még most is rengeteget alkot: szinte futószalagon készít portrékat, tájképeket, csendéleteket, lest virágokat. Töretlen akarattal, óriási szorgalommal,

Müveiből nemrég egy csokorra valót a bratislavai Laco Novomeský kiállítási teremben mutattak be, előzőleg a Csallóközi Múzeumban csodálhatták meg szinpompás képeit a látogatók. Egyik festményének címe; Délibáb a pusztán.

— lárt a pusztán? — kérdeztem tőle.

— Bizony jártam, ott lestettem ezt a képet. Rónasági tájat ritkán lestek, a hegyeknek vagyok szerelmese, de a puszta meglógott. Egyébként a Csallóközről is van képem, mert amikor gépkocsin a Csallóközi Múzeumba igyekeztünk a megnyitóra, útközben egyszerre csak arra hívta lel figyelmemet a velem utazó Bohuš Bachratý, aki egyébként a megnyitó beszédet tartotta a múzeumban, hogy a gépkocsi hátsó ablakán visszapillantva nagyszerű látványban van részünk, egész különös színekben hajlik az ég a csallóközi ránaság lölé. A megnyitóról visszatérve tüstént meg is lestettem a látottakat.

A Csallóközi Múzeum fiatal látogatóinak Lazinovská tájképei tetszettek a leginkább. Líraiaknak, idillikusoknak találták őket a helybeli gimnázium diákjai.

Elena Lazinovská nem mindig lestett csupán idillikus szépségű tájakat. A Szlovák Nemzeti Felkelés idején a hősiesen harcoló partizánokat is megörökítette a harcok színhelyén.

— Futárszolgálatot teljesítettem azokban az időkben, sok izgalmat megéltem, sok borzalmat, szenvedést láttam — emlékezik vissza még ma is elrévedő tekintettel.

Legutóbbi kiállításának ,,Az élet igazsága és szépsége" nevet adta. Tárlatán ott láthattuk azoknak a szlovák irodalmároknak a portréit, akik szóval s tol-AZ ÉLET DALAI

lal küzdöttek az élet igazságáért és szépségéért, egy igazabb, nemesebb és jobb életért: Laco Novomeský, Peter lilemnický, Rudolf Jašík, P. O. Hviezdoslav, Martin Kukučín, Ľudo Ondrejov, Fraňo Kráľ, Vlado dementis, V. Markovičová, Elena Maróthy Soltészová képei sorakoztak a kiállító teremben.

Elena Lazinovskának ma is élettől teli a műterme. Képek a falon, a lolyosón, a ház egyik kis szobácskájábán. Nem pihen az ecsetje.

— Csak a reuma ne gyötörne — sóhajtja. De munka közben elfelejti a fájdalmat. Fiatalos hévvel, odaadással dolgozik.

— A művészet, a festészet tette széppé az életemet. Meg az a tudat, hogy amit csinálok, azzal az igazságért, a szebb, jobb jövőért küzdők. Munka nélkül el sem tudnám képzelni az életemet — mondja meggyőződéssel.

—os—