A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-02 / 5. szám

Ugyanakkor Beňo prózájának egy újabb vonása is megjelenik ebben a kötetben: az irónia mint értékelési aspektus.

Az 1975-ben publikált Alej lásky (A szerelem sétánya. Madách, 1977) című novellóskötetének témájáért szülőföldjére tért vissza. A kötet elbeszéléseiben az egykori és a mai falu tipikus alakjai tűnnek fel, akiknek Benő nem csupán a sorsát kiséri figyelemmel, hanem főként erkölcsi nézeteiket és normáikat veszi nagyítóüveg alá. A könyv lapjairól elénk lépő hősök többnyire munkában megfáradt, öreg emberek. Benő fejlett emberábrázoló készséggel, néhány lendületes ecsetvonóssal kelti életre őket, s éppen ez a tömörség ad egyéni ízt az írásoknak. A szerelem sétánya című kötetet mint az év legjobb prózai alkotását 1975-ben a Szlovák írószövetség díjával tüntették ki.

Benő 1977-ben megjelent Druhý semester (A második szemeszter) című kisregényének középpontjában ugyancsak etikai problémák állnak. A cselekmény a hetvenes évek elején játszódik, s Benő az előző eszmei-politikai válságának a következményeit sem hagyja figyelmen kívül. A történet középpontjában azonban egy fiatal lány küzdelme áll, aki az első szemeszter után otthagyja a főiskolát, mert rájön, hogy nem bírja a rengeteg tanulást, és - szülei meg a falu értetlenkedése ellenére - a szövetkezetben igyekszik érvényesülni.

lán Benő gyermekkönyveket is ír. Ezek közül most csupán az Ondrej Ondrejko a Zeleň kráľ (Andráska András és a Zöld király) című kötetét említjük meg.-vmi is megöregedtünk. Az öreg Jámbor már hetven felé jár. . .

Két asszony figyel kíváncsian az utca túloldaláról. Talán azt furcsállják, hogy olyan határozottan lépkedek, és nem kérdezősködöm. Nem tudják, vagy elfelejtették, hogy már kis harmadikos koromban is szaladgáltam ezen az úton, s hogy Jamborné esténként, amikor nem akartam aludni menni, gumicsizmában hajkurászott. Annak örülnék most a legjobban, ha az udvaron találnám őt, s felkiáltana :

— Hát téged mi szél hozott erre, Stefko?,

Csakhogy üres az udvar, még tyúkot se látni. Odalépek a kiskapuhoz, be van zárva. Különös. Jamborék sose szokták bezárni.. .

Mégiscsak meg kell kérdeznem valakit.

— Azok mind a ketten kórházban vannak — mondja az alacsony öregasszony; megismerem a hangjáról, ott lakik a szemközti házban. — Az embert egy hete vitték be, az asszonyt meg rá két napra. Ott vannak most együtt. . .

El se akarom hinni. Nézem az udvart, az almafákat, az ütöttkopott fekete lábast a szivattyús kútnál, a befüggönyözött ablakokat, s várok, nem tudok elmenni.

— Bizony, egyszerre mind a ketten ... — mondja szánakozva az öregasszony, s bólogat.

így hót csak képzeletben láthatom őket, útban a templom felé.

Simák és fényesek a kórház folyosói. Két beteg lépeget egymás mellett a folyosók leghoszszabbikán, mintha sétányon menne.

Mennek, ha még bírnak menni.

Rájuk gondolok, s azon töprengek, hogy ez vajon öregkoruk szerencséje-e, vagy kétszeres szerencsétlenség.

Ha egymás mellett mehetnek, elmondhatják egymásnak, hogy ők minek érzik.

Aztán eszembe jut a szerelem sétánya ott fent a hegyekben. Helyettük is gondolok rá, mert kórházban nehezen idézhetők fel az ilyen emlékek.

Azt a zöldellő fasort, a paraszti szerelem sétányát, amelyről az egész környéken csak ők ketten tudnak, azt küldöm nekik magam előtt vigasztalásul s csendes megemlékezésül...

(Nóta János fordítása) E. ME5KOVA felvétele

SZERELEMRŐL

Álmodozva

Ki nem próbálta, Ámor,

hatalmadat, hiába is reméli,

hogy valaha megérti

a legfőbb kincset, mely égből világot;

nem tudja, hogy lehet élet- s haláltól

egyszerre égni; másiknál kevésbé

szeretni önmagunkat;

jót hagyva űzni rosszat,

míg küzd a szívben félelem s reménység;

nem tudja, mily egyformán tehetetlen

íjaddal szemben az ember s az isten.

Somlyó György fordításában idézzük Niccoló Machiavelli örökszép versét, amelyet akár a Szerelemről álmodozva (Európa Könyvkiadó, 1979) címmel kiadott olasz szerelmes versek mottójául is megtehetnénk, hiszen a mintegy hét évszázad olasz szerelmi költészetének legjavát felölelő vékony (mindössze 97 oldalas) könyvecske valóságos „dokumentuma“ a szerelem mindenhatóságának, embert-istent hatalmába kényszerítő erejének, s legelső oldalától a legutolsóig Machiavelli állítását igazolja.

Bizonyára nem véletlen, hogy az ókori római mitológia istenei közül egyedül Ámor maradt életben egészen napjainkig: nem a villámszóró Jupiter lett halhatatlan, hanem éppen ő, az íjjal szaladgáló szerelemisten. Az ő erejét mindenki érzi, az ő nyila mindenkit egyformán fenyeget és mindenkit egyformán sebez: erről vallanak a szerelemről álmodozó olasz költők, férfiak és nők, Dante Alighieritől és Michelangelótól kezdve egészen Salvatore Quasimodóig és Giuseppe Ungarettiig, de mint II. Frigyes császár vagy Enzo király verse tanúsítja, Amor még az uralkodókat sem igen kíméli, azokat is szolgálatába parancsolja. Menekvés nincs, még akkor sem volna, ha nyomorékokkal vagy világcsúfjaival lenne körülvéve az ember; a szerelemisten könyörtelen és kérlelhetetlen. Mert nézzük meg csak, milyen is például Luigi Pulci versében Dicomano Becája:

„Becám, igaz, nőhetett volna cseppet, s enyhén bár, ám egyik lábára sántít.

Szembogarában észre sem vehetted azt a kis foltocskát, azt a parányit, s mint márnának, szájacskája felett meg zsengén pelyhedző kis bajuszka látszik."

Bizony, ebből egy kis rosszmájúsággal — vagy még rosszmájúság sem igen kell hozzá? — azt olvashatjuk ki, hogy a szeretett hölgy törpe, sánta, szembeteg és még bajuszkája is van, s ha tovább olvassuk a verset, az is kiderül, hogy nem éppen a legfiatalabb korosztályhoz tartozik. Csakhogy Ámor vakká és bolonddá tudja tenni az embert:

„Szenvedélytől, lányok, bármint is égtek, közietek Beca a legszebb, hiába!

Az ész csemballóján játszik, s az égnek

színét visel lebbenő ruhája." — s mi kénytelenek

vagyunk hinni a legénynek, kénytelenek vagyunk elhinni, hogy Beca csakugyan a legszebb lány — ha nem is a Föld kerekén, de legalábbis Itália földjén, ahol — latin költők versei tanúsítják — már két évezreddel ezelőtt is sokszínű virágokat virágzott a szerelmi líra, s ahol egy időben— méghozzá éppen a legsötétebb középkor idején — verset írni annyit jelentett, mint szerelmes verset írni. Ezen a földön még a bábuk is szerelemre gyúlnak, s ha nem fából lenne a szívük, a szerelemtől talán meg is szakadna.

A Szerelemről álmodozva bizonyára megnyeri verskedvelő olvasóink tetszését. Hiszen Amor erejét ók is érzik: az örökifjú szerelemisten mindenkire pontosan céloz, hadakozni ellene hiábavaló. Ám vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy — mint Mario Luzi írja — „Szerelem segít élni, megmaradni, megsemmisít s újrakezd . . ."

VARGA ERZSÉBET 11