A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-02 / 5. szám
KORTÁRSAINK JÁN BEŇO 1933. október 3-ón született Slatinóbom. Apja vasutas, anyja mezőgazdasági dolgozó volt. Az általános iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot Zólyomban (Zvolen) végezte, majd szlovák-orosz szakos tanári oklevelet szerzett a bratislava'i Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Két évig asszisztens volt a Banská Bystrica-í Pedagógiai Főiskolán, aztán a bratislavai Csehszlovák Rádió, majd a Smena c. napilap szerkesztője lett. A Smenából a Romboid (irodalomkritikai havi folyóirat) szerkesztőségébe került, később pedig - hosszabb alkotószabadság után - a Szlovák írószövetség kiadóvállalatának, a Slovenský spisovateľnak lett a főszerkesztője. Főszerkesztőhelyettesként ma is ebben a kiadóban dolgozik. Első novelláskötete 1964-ben jelent meg Každý deň narodeniny (Minden nap születésnap) címmel. Későbbi, érett művészetének jelentősebb vonásai már ebben a könyvben világosan felismerhetőek. Benő mindenekelőtt analizáló szerző. Elbeszéléseinek belső feszültsége az alakok kölcsönös összehasonlításából, megméretéséből ered - ez Benő prózájának alapvető eszmei-esztétikai építkezési elve. Ez az elv érvényesül második novelláskötetében, az 1968-ban kiadott Nad modrým svetom ( A kék világ fölött) címűben is. A történetek itt is élményekbe, érzésekbe, dialógusokba „tördelve” jelennek meg, az elbeszélések szubjektivebb hangúak, mint az előző kötet novellái voltak, Benő kifejezésmódja azonban itt már sokkal tömörebb. Nyelve szinte elliptikus, az elbeszélés logikai összefüggései azonban nem vesznek el. (részlet) A templomnál szálltam ki, a falu közepén. Jamborék vagy százötven méterre laknak tőle, egy széles mellékutcában. A falut jól ismerem, bár az elmúlt tizenhét évben csak háromszor jártam itt. Nyolcéves voltam, amikor először nyaraltam náluk. Apám legidősebb bátyjának a felesége hozott el az unokatestvéremmel együtt; az asszony ugyanabból a faluból való volt, ahonnét Jamborné. Aztán még vagy három-négy nyarat töltöttem Jamboréknál, legutoljára már mint főiskolás. Megszerettem ezt a becsületes parasztcsaládot, úgy éreztem magam náluk, mint otthon. — Mikor jössz el megint, Štefko? — kérdezte a jószívű Jamborné. amikor búcsúzkodtunk, s gyengéden átölelt, mintha csak a fia lettem volna. — Hozzánk bármikor eljöhetsz, ha majd nős leszel, akkor is. A templom mögött kis patakocska folydogál. Egyszer a hídon megbokrosodtak a lovaink. Hirtelen felröppent előttük egy megbódorodott lúd, attól ijedtek meg. Teli szekér lóherét vittünk, de a szekér szerencsére nem fordult le az útról. Mindez egy nappal azután történt, hogy megérkeztem. Jámbor több mint ötvenéves volt akkor, szidta dühösen a lovakat, hogy milyen cfstobák, de amikor már az üres szekérrel visszafelé mentünk a földekre, megint csak nyugodtan irányította őket erélyes s ugyanakkor atyaion megértő gyíjeivel meg hóhóival. A felesége meg a fia után a lovak voltak legjobb segítői, velük vezette gazdaságát, olyan hozzáértéssel, mint egy tapasztalt hajóskapitány a hajóját. Mintaképe lehetett volna annak a középparasztnak, aki annyit termel s annyi állatot nevel, amennyit csak lehet, beszolgáltatási kötelezettségét maradéktalanul teljesíti, s így erős és nehezen bevehető erőddel sáncolja el magát a közös gazdálkodás elöl. Nem fanatikus, nem tudja, meddig tarthat ki így, de kitart, ameddig csak lehet... Nem pénzéhségből, nem haszonlesésből teszi; mindenekelőtt azért, mert elve, hogy nem jó megváltoztatni azt, ami bevált, aminek megvan a szilárd rendje, amit az ember fiatalkora óta megszokott. Két hétig segítettem neki akkor tartani az erődjét. A szövetkezetről főleg a huszonöt éves Vincóval beszélgettem, akinek a maroknyi helybeli szövetkezeti tag eredményeiről semmivel sem volt jobb véleménye, mint az apjának. De ő már belátta azt is, hogy nem minden szövetkezet olyan, mint az, s nem szívesen látta a jövőjét abban, hogy az apja hektárain gürcöljön ... Végül is mind a hárman érezték, még ha nem szívesen beszéltek is róla, hogy előbb-utóbb véget ér az, amihez olyan állhatatosan ragaszkodnak, de volt annyi paraszti becsület bennük, hogy azért nem csökkentették az iramot, s továbbra sem dolgoztak hanyagul a magukén; sokkal lelkiismeretesebbek voltak annál, semhogy ilyet tegyenek. Az egyik esős délután négy új kocsikereket hozott haza Jámbor a városból. — Jó mélyen be kellett nyúlnom a bugyellárisba I — vaka’rta meg a füle tövét, amikor beraktuk a pajtába a kocsikerekeket. — De hót mit csináljak, ha JÁN BENŐ egyszer kellenek? Nem várhatom meg, míg valamelyik szétesik. Inkább álljanak itt két évig, mint hogy két nap hiányozzanak! láttam rajta, hogy bosszantja a dolog. Sok pénzt kifizetett, és ki tudja . . . Kiment, s öklével dühösen hátba vágta a tehenet; a tehén éppen akkor ért haza a legelőről, és ott piszkított az udvaron. — Mindig ide kell rondítanod?! Az anyád! Becsültem Jamborékat, s mert akartam is, meg tudtam is dolgozni, a családhoz tartozónak számítottak. — No gyerünk! — hangzott fel reggelenként Jámbor vezényszava, s mentünk. Mind a négyen fent ültünk a szekéren, s zötyögtünk felfelé a völgyön a rétekre. A völgy szóiánál terült el a szövetkezet juhászata, két fivér bacsáskodott benne, két legényember Árvából. — Menjetek, kóstoljátok meg a zsendicéjüket! — szólt oda nekünk Jámbor, és megállt a szekérrel a kaliba előtt. — Aztán majd elmondjátok, milyen — tette hozzá, s gúnyos fintort vágott. A deszkakalibában nagy volt a rendetlenség, jó bacsó bizony nem tűrné meg az ilyesmit, de azért a falai csak úgy tarkállottak a színésznők meg az énekesnők folyóiratokból kivagdosott színes képeitől. Mögötte éhesen bégettek a juhok, a fiatalabb bacsó meg nyugodtan falatozott egy nagy irodai asztalnál ülve; szalámit evett kenyérrel. — Van zsendicéd, bacsó? — szólította meg őt Vinco. — Elfogyott tegnap ... — mondta álmosan a fiú, s egy nagy darab szalámit tömött a szájába. — Hót a bátyád hol van? Csak nem karambolozott megint valahol a motorral? — Búcsún van odahaza ... Csak holnap jön meg. Kiléptünk a kalibából. A juhok annyira bégettek, hogy az embernek a füle is belefájdult, de a bacsónak volt ideje bőven. Hiszen messze még az este. — Majd iszunk vizet — mondta Jámbor —, van ott egy forrás a rétünk alatt. Még jobb is, mint az ő zsendicéje. A lovak mélyúton kaptattak, legelőkön át, aztán fiatal tölgyesbe értek, mely mögött lankós, tágas térség nyílt, szántóföldek és rétek sávjaival. Ismét meredeken emelkedett az út, majd befordult balra, az erdőbe, s nemsokára egy meglepően hosszú és egyenes szakaszhoz értünk. A fák távolabb álltak az úttól, rendezetten és magasan sorakoztak annak mindkét oldalán, mintha évekkel azelőtt szándékosan ültették volna így ki őket. A kerekek csendesen forognak a sima földúton. A madarak halk csivitelése nem zavarja, inkább hangsúlyozza az ünnepélyes csendet. Jámbor úgy ül a kocsin, mintha egy kis felhőn ülne, könnyűnek érzi magát, derűs kedvében van. Kissé hátrafordítja a fejét, s bár rendszerint harsogva és hadarva beszél, most csengő hangon, s szép lassan szólva közli: — Ez itt a szerelem sétánya ... Bal kezével átöleli a feleségét, végigsimogatja tekintetével, s szemükben felragyog az a tiszta fény, amelyet némelyik emberből sem az öregség, sem az élet sivársága nem tud kioltani. Akkor ébredtem csak igazán rá, hogy ebben az inas parasztban, aki mindig úrrá tudott lenni az érzelmein, és egyszerű feleségében is van valami, valami olyan tiszta és érintetlen, mint a bennünket körülvevő erdő s a kék ég fölötte. Mikor kiértünk a rétre, elődeinek nyelvén azt mondta: megint tele van minden ezzel a „bolond golyvái", és szalonnát „piritanyi” hívott, amikor eljött az ebéd ideje. Szívének ritka szép, tiszta nyelvén szólalt meg s mondta: — A szerelem sétánya . .. Tavasszal aztán megírta, hogy nagy toborzás folyik náluk, be akarják őket szervezni a szövetkezetbe, de „ojan szivóssan tartyuk magunkat hogy csak egy tagot bírtak szerezni az egy Sebő Jant azt az egy vasutast de senki mást.. . Hát nem tudom medig tugygyuk tartani magunk itt nálunk ojanok az emberek van aki káromkodik van aki csak nevet de úgy néz ki hogy mostmár a fele se tréfa- már nem babra megy a játék nem ám." Még annak az évnek az őszén belépett a szövetkezetbe és a következő tavasszal, jóllehet csak nehezen hagyta magát rábeszélni, megtették csoportvezetőnek. Amikor két év múlva meglátogattam őket, csak Jámboráét találtam otthon, Jámbor traktorral elment valamiért az állomásra. A szövetkezetről az volt a véleménye az asszonynak, hogy az bizony egyelőre mindkét lábára sánta. Az ura ugyan most kevesebbet dolgozik, de annál többet mérgelődik. Vinco gyári munkás lett, nősülni készül, s az a szándéka, hogy elmegy a faluból. — Ha neki úgy tetszik — mondta Jamborné elgondolkodva, s széttárta a karját. További három év múlva, egy novemberi napon ágyban találtam Jámbort, influenzával feküdt. Amikor szóba hoztam a szövetkezetét, kijelentette, hogy bizony igen súlyos hibát követtek el. — Akarod tudni, milyet? — folytatta értetlen és kíváncsi tekintetem láttán. — Megmondom én neked, Stefko... Ha mindjárt az elejétől fogva alaposabban és nagyban csinálták volna, akkor ma jóval messzebb tarthatnánk. Most már nehéz utolérni azokat, akik ügyesebbek voltak nálunk. Hiányzanak a fiatalok, mi öregek meg ugyan mit lehetünk? — S megvan még a szerelem sétánya? — kérdezem mosolyogva. — Hát nem felejtetted el? — csodálkozott, s a szeme felragyogott az örömtől. — Tudod-e, hogy az idén még nem is jártam arra? De kimegyek hamarosan, fát kell bekészítenem, Vinco is ígérkezett, hogy jön segíteni. Már van egy fiacskája is, másfél éves ... Évek óta nem jártam ezen a kis utcán. A házak megkoptak, 10
