A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-02 / 5. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK TELEVÍZIÓ MACSKA A FORRÓ BÁDOGTETŰN A televízió szilveszter előtti este közvetítette a hírneves Tennessee Williams-drámából készült filmváltozatot, így a tévé-nézők széles rétegeinek volt alkalma meggyőződni az épp mostanában fellángolt vita helyes vagy helytelen voltáról: tudniillik, hogy idejétmúlt divat volt-e csupán a negyvenes-ötvenes években (mifelénk még a hatvanas években is) a neves amerikai drámaíró népszerűsége, avagy időtálló művek szegélyezik életútját? Jómagam nem kis meglepetéssel olvastam e vita utórezgéseit, nevezetesen, hogy egy heves hozzászóló egy szintre hozta az ún. Williams-mílaszt az Azsájevmítosszal, mondván, hogy a mai ötvenévesek lényegében ugyanolyan csalóka mítosznak voltak az „áldozatai", a „Távol Moszkvátóľ-féle regényekkel, mint az utánuk lépkedő nemzedék (a mai negyvenévesek) a „Vágy villamosa"-féle drámákkal, s hogy amiként amaz előbbi mítosz fölfúvott gömbként szétpukkant, akkép pukkant szét mára a Williams-mítosz is. Igaz-e ez vajon? Tény, hogy idők múltán, sok minden megfakul a hajdani csillogásból, s az is tény, hogy éppen a Tennessee Williams életművét sokkal inkább kikezdte az időnek ama bizonyos vasfoga, mint mondjuk egy Camus vagy egy Beokett oeuvre-jét, ám az is tény, hogy a legjobb Williamsművek, amilyen az „üvegfigurák", „A vágy villamosa" vagy éppen a most látott „Macska a forró bádogtetőn“ ma is, húszharminc évvel keletkezésük után időszerű s időtálló alkotásoknak látszanak, még mindig van mondanivalójuk a világ számára. Tehát nyilván nem ez a központi kérdés, nem ez az értékmérő kategória. Az értékmérő kategória hovatovább az lesz, hogy a hajdan talán túlságosan is agyonreklámozott alkotásokból mi az, ami ma is „probléma", s az lesz, mondjuk tíz-húsz vagy akár száz-kétszáz esztendő múltán is. A „Macska a forró bádogtetőn", ahogyan már mondottuk is, egyike a legjobb Williams-műveknek. Van benne, ami ma már korántsem olyan hatásos, mint annak idején volt (a túl sok lelkizés), s van, ami ma is ugyanolyan eleven probléma, mint anpak idején volt (a hazugságdzsungel, az örökség körüli gyűlölködés stb.). Ma tehát még el nem dönthető a kérdés: klasszikus lesz-e Williams avagy csak divatjamúlt színpadi szerző? (cselényi) KÖNYV CASTIGLIONE LÁSZLÓ: POMPEJI HERCULANEUM Furcsa paradoxon: ha időszámításunk szerint 79-ben a Vezúv tűzhányó nem okádott volna irtózatos mennyiségű „tüzes istennyilát", ma, ezerkilencszáz évvel később lényegesen kevesebbet tudnánk az ókori Itália építészetéről, életéről, mindennapjairól. Tragédiák, sok ezrek halálának árán tudhatjuk most azt, hogy az ókor egyik nagy kultúmemzete hogyan építkezett, milyenek voltak Pompeji, Herculaneum, Stabiae, a dél-olasz campiai táj' kisvárosainak üzletei, színházai, fürdői, templomai, lakóházai, utcái. A forró láva emberi testet és épületeket egyaránt konzervált, századunk hatalmas „élő" múzeumává tett. A kutatások, a feltárási munkálatok már kétszázötven évvel ezelőtt elkezdődtek, de még mindig nem fejeződtek be. Még mindig akad feltárni, megmutatni való. A lávarétegek még mindig tartogatnak meglepetéseket. A feltárás naponta hoz újabb eredményeket, amelyekkel történelmi tudatunk gazdagodik. Akárcsak ennek a valóban pedáns, csodaszép könyvnek a megjelenésével is, melynek szerzője a klasszikus ókor neves kutatója. A gondosan megírt szöveggel egyenrangúak Sugár Lajos remek fekete-fehér és színes fényképei. Megdöbbentő képsorok: A megláncolva elpusztult kutya tetemének gipszöntvénye; teste a tehetetlenség félelmétől „összegubancolódott". Az arcra bukott menekülő férfi, akit hátulról ért utol a végzet, s csak annyi ideje maradt, hogy kezét ökölbe szorítsa, megmarkoljon egy darabka földet: egy darabka „életet" abból a talajból, ahol élt és halni kényszerült. A könyv nemcsak egyszerűen tiszteletadós a virágzó városok halottainak. Tárgyilagos sorai — út a múltba s rajtuk keresztül vissza a jelenbe. Bár a katasztrófa időpontja nagyon távol van már tőlünk, mégis úgy forgatja az ember ezt a könyvet, mintha egy kicsit róla, neki is szólna. -zolczer-FOLYÓIRAT ŐSTÖRTÉNETÜNK ÚJABB FORRÁSA „Páratlanul értékes őstörténeti anyagot őrző régi kódexről" szól Grandpierre K. Endre: A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában című eszmefuttatásában, amely a Kortárs 1979/12 számában jelent meg (1952-69. o.). A magyarság korai története iránt érdeklődők körében napjainkban mind többet emlegetett Tarih-i üngürüsz (Magyarok története) című török nyelvű munkáról van szó, amely valamikor a 16. században készülhetett a mohácsi csata után, régi - azóta elveszett - latin nyelvű krónikák nyomán. Jelentősége óriási lehet, megbízhatósága — éppen az „összeollózás" miatt — azonban vitatható. Erről a polémiát azonban csak a majdani kiadása teszi lehetővé, addig is örömmel üdvözölhetjük Grandpierre K. Endre próbálkozását, aki — Blaskovics József prágai turkológus fordítása alapján - csodaszarvasmondánk (az Arany János által is versbeszedett Hunor és Magyar vadászatáról szóló történet) őstörténeti jelentőségét keresve a szövegek újszerű értelmezésére is kísérletet tesz. Elgondolásai ugyan időnként vitathatóak (de legalábbis meggondolkoztatóak), ám mindenképpen figyelemreméltóak! A szóbanforgó kódexben található két mondavóltozatot régebbinek tartván összeveti a későbbi - eddig is ismert - szövegváltozatokkal. Így egy „hatalmas mondafüzért" rekonstruál, „amely egyetlen roppant időívet alkot a vad felbukkanásától a honfoglalásig". Grandpierre K. Endre logikusan fölépített eszmefuttatásának csak annyi a gyengéje — ahogy arra Harmatta János, mint lektor rámutat -, hogy „a csodaszavas - monda török-perzsa területen is ismert volt, s a török szerző ezek fölhasználásával is kialakíthatta a két változatot." Emellett is érdekes, gondolatébresztő írásról szólhattam, amely még kíváncsibbá tesz, még türelmetlenebbül várom (gondolom, nem egyedül!) az egész krónika magyar fordításának megjelenését. Liszka József TÁRSADALMI SZEMLE A mezőgazdasági üzemek összeházasítása után egyre több falu kerül közigazgatásilag nagyobb ún. központi község „fennhatósága alá". Nem kívánok a folyamat - ma már mondhatom így - jó vagy rossz voltáról étetkezni, csupán néhány észrevételem akadt a témával kapcsolatban. A Társadalmi Szemle - a Magyar Szocialista Munkáspárt elméleti és politikai folyóirata - művelődéspolitikai jegyzetei között olvastam Vitányi Iván a Gondolatok a falu közművelődéséről című írásának bevezetőjében, hogy egy közművelődési kérdéseket tárgyaló értekezleten arról is szó volt, hogy 3000 lakoson alul nem hogy művelődési házakat, de könyvtárakat sem kifizetődő fenntartani, s ezért inkább a mozgó ellátás rendszerét kell választani. Nézzük, vizsgáljuk meg tüzetesebben mi mindennel jár az ilyen összevonás. A kis faluban megszűnik az iskola, mert autóbusszal nem nehéz a gyerekeket oda s vissza fuvarozni a központi községben levő, mondjuk új, modern iskolába. Az iskola megszűnésével egyidőben távoznak a tanítók, s mivel a „hivatásos népművelő" a falvak nagyobb részében egyelőre ismeretlen fogalom, nincs aki irányítsa a tevékenységet a kultúrházban. Persze nem mindenütt a tanító a közösség lelke, de ahol igen, logikusnak tűnhet az a feltevés, hogy feleslegessé válik a művelődési otthon vagy a könyvtár. Ha az ember művelődni akar, üljön autóbuszra vagy vágja magát autóba és menjen a néha 20- 30 kilométerre levő központba. Remélem az ilyen elgondolás még nem született meg a cikkben is említett bizonyos magasabb, fontos összefüggés miatt. Annál is inkább, mert esetleg gyakorivá válhatna a hátrányos helyzet szókapcsolat használata. Térjünk vissza az iskolákhoz, azaz központosításukhoz. Meglehet, hogy a körzeti jobb (gazdaságosabb), de mit nyújt a beutazó diákoknak iskolán kívüli nevelés, testnevelés, érdekkörök vagy bárminemű szórakozás szintjén, ha mondjuk - s ez a gyakorlat - a tanítás befejezése után fél, jobb esetben egyórával indul az utolsó járat. Esetleg megoldást jelenthetne a közigazgatási összevonással egyidőben a már emlegetett magasabb, fontosabb összefüggés szempontjából megindítani a falvakban a szó legszorosabb értelmében vett közművelést, ha lehetne hivatásos szinten. -bárdos-Neuharlingersiel (Nyugat-Németország) múzeumában közel ezer, üvegbe zárt hajómodell látható. A nagy türelmet és ügyességet kívánó hobbival foglalkozók remekművei között van az 1912- ben elsüllyedt Titanic hajóóriás modellje is. A praktikus használati tárgyak párizsi kiállításán bemutatták a papírból készült munkaruhát: addig viseljük, amíg alaposan be nem piszkolódik, akkor eldobjuk. 8
