A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-07 / 27. szám
KORTÁRSAINK Juhász Ferenc A költő most érkezett haza a jugoszláviai Borból, ahol az egykori kényszermunka-táborok egyikében Radnóti Miklós raboskodott. Juhász Ferenc az élő magyar líra képviseletében rótta le tiszteletét a Jugoszláviában tartott Radnóti-eml ékünnepségeken. Munkahelyén, a Oj írás című folyóirat főszerkesztői szobájában találkozunk. Az ötvenedik születésnapját nemrégiben ünneplő Juhász Ferenc arca, hangja csupa lobogás és élet. Párizsba készül, nyáreleji vakációra, orvosnő-feleségével. Tcnálkozni a várossal és festőbarátaival: a szülőfaluban növekedett Hantai Simonnal és a költő portréját modern felfogású arcképbe foglaló Csernus Tiborral. A beszélgetés fonala messziről indul: a közeli dunántúli falú, Bia képe vetítödik elénk. — Onnan indultam: Bia, Tópart utca kettő.. . — mondja emlékező hangon —. Szoba-konyhás nádfedeles ház volt, amelyet a szüleim ki akartak bővíteni. A padlásföljáró alá fürdőszobát terveztek, de a háború miatt ez abba maradt. Ebben a kis szobában növekedtem fel. Ott aludtam, ott tanultam, ott készültem az életre. Volt egy ágy, kis konyhakredenc, amit én könyvszekrénynek használtam. — Meddig tartott ez a bioi jelenlét? A költő pontos adatot mond: — 1948. szeptember 1-ig, amikor véglegesen elköltözködtem hazulról. Mert közben voltam bejáró diák, Budapestre, és egy esztendeig textilgyári munkás, a Francia-Magyar gyárban, a mai Budai Pamutfonóban, ahová fél Bia ugyancsak bejárt dolgozni. Azután felvettek a József Attila Népi Kollégiumba. A kollégiumban ismerte meg Simon Istvánt, Nagy Lászlót és egy tiszántúli - Medgyesegyházáról érkezett - tündöklő arcú parasztlányt, oki irodalmat tanult, majd érett fejjel a városi irodalom századeleji kitűnőségéről, Brody Sándorról írta tudományos igényű monográfiáját. A tiszántúli lány és a dunántúli költő hamarosan házasságot köt. Ami art jelenti, hogy a korszak szigorú törvényei szerint távozniuk kell a kollégiumból. Házaspár nem lakhat együtt. Még úgy sem, ha a férj a diák-fiúknál, a fiatalasszony meg a lány-diákoknál marad. Rövid albérleti időszak után az álmokat látó költőnek prózai ötlete támad : levelet ír a kommunista párt lakásügyi osztályának, hogy utaljanak ki nekik és költőbarátaiiknak lakást. — így kerültünk 1949-ben, meglepően gyorsan, egy igazi villalakósba a Rózsadombra - emlékezik ma is mosolyogva Juhász Ferenc —, ahol addig egyszer jártam csak életemben, még a háború alatt, amikor egy barátommal kocsin szenet húztunk le az Ollói útra.. . Most meg négy szobánk volt, amelyen megosztoztunk Nagy Lászlóval, Kormos Istvánnal meg Gyarmathy Erzsébettel. Hamarosan felborult ez az együttes: Nagy Laci elment Bulgáriába, Kormos Pista is elköltözött, az Írónő is továbbment, de átjátszotta lakrészét egyik rokonának, lay csöppentünk le álmainkból a legprózaibb valóságba, amit úgy hívtok az 50-es években Budapesten: társbérlet. .. Ma már nevetve beszél róla a költő, de átélni, bajjal-betegségekkel felnövekvő lánygyermekkel, ezt a kerek két évtizedet, nem volt könnyű dolog. Mindenesetre ez az időszak a nagy verseskönyvek kora: Óda a repüléshez (1953), A nap és a hold elrablása (1954), A tékozló ország (1954), A virágok hatalma (1956), A tenyészet országa (1956), Virágzó világfa (1965), Harc a fehér báránnyal (1965), A Szent Tűzözön regéi (1969). — Azután elköltözködtünk a közeli Mandula utcába, szép és nagy új lakásba. Ahol örülni lehetett a társaságnak belül és a virágzó kertnek a falakon kívül. Itt halt meg a felesége, 1972 decemberében. — Egyedül maradtam, öt és fél évig egyedül... Tavaly nyáron megnősültem. Erről az állapotról, a mostani költői életmódról így nyilatkozott Juhász Ferenc 1978 karácsonyán: „Boldog vagyok. Komor és komisz életem, jajonqó gyászéletem puha üvegcellafalait (ami kihólyagzott, mint az átlátszó gumi és beszívódott horpadáshólyaggál széttörte a boldog szerelem, s a boldoq házasság! Megváltódtam. . ." — És most, hogyan tovább, a költészetben? — Nálam néav-öt éves periódusokban fordul az írás iránya — mondja, némi gondolkozás után — Most is, úgy érzem, valami váltósforma állapotában vagyok... Bár a nagyon élesszemű és kegyetlen ítéletű művészbarátom, a szobrász Varga Imre, a múltkoriban ezt mondta: Harminc évig a szenvedéseidből, a szenvedésekből írtál verseket... Most, amikor örülsz, folytatta, és amikor boldog vagy, naqyon kíváncsi vagyok, mit tudsz csinálni? — Mi a költő dolga — teszem Hl a búcsúkérdést —, a költő dolga itt és nálunk, q XX. századnak ezekben az éveiben? — Mi lehetne más, mint ez: hogyan foglalod össze a véleményed a korról? S ennek egyben személyes vallomásnak kell lennie. Mindezt tápláló hittel kell megírni, ahogyan például a korszak egyik legnagyobb költője, Neruda tette. Személyes emberként, lírikusként sem vagyok más, mint az egyetemes sors része. Mivel egyetemes gondunk és hitünk az egyetemes emberiség. — Melyik verset válasszuk a HÉT olvasóinak? Rövid gondolkodás után válaszol: — A Babonák napja, csütörtököt... Abból talán az is megérti-megérzi, ki vagyok, aki sohasem olvasta más versemet. TÓBIÁS ÁRON Juhász Ferenc: BABONÁK NAPJA, CSÜTÖRTÖK: AMIKOR A LEGNEHEZEBB ««...> A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Ácsorgók mélázva e kő-villany-szigeten: az Oktogonon. Csütörtök este van. Nem átkozom magam. Nem siratom. Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. Lábamnál olaj-szivárvány-patakok és föltorlódott esőhólyagok. Mint mozgékony-bőrű kaméleonok agyag-korsó szeme forog a nyüzsgő buborék-állatok vízhártya-szeme. Csillámbársony-bőrük gyúródik, mozog, színét cseréli szín után. Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok. Ez a tér a virágzó kő-magány Galapagos-szigete. Magam vagyok. A tér, mint kivilágított óriáskerék forog, hajói: taxik, autóbuszok, villamosok, ablakai: a kirakatok, ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok. Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. Kiáltoznak az újságárusok. Hallgatnak a virágárusok. Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik a csönd állatfényvirágait, az éj pillanat-lényeit, elektromosság-szörnyeit. Szívem az égre feszítve látja sorsát: mint óriás színes agyvelő, villany-térkép vibrál fölöttem: Magyarország. A fénypont-falvak, városok, mint agysejtek, velő-ducok, a villanyfolyók: a kék erek, tekervényei fénylenek. Jaj, emberek! A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Nem átkozom magam. Nem siratom. S itt is, ott is az esőben kivirágzik a tető, a fal, az ég: fénypókhálóban, fénypókocska, s fény-sejttódulással mozogva a hirdetések mimóza-levele nyílik, elfordul, összehúzódik, mint mélytengeri rózsa-állat feje, ha ringatózik, tapogatózik. Segíts meg, emberiség! S az eső kristály-páfránya alatt, mint celofán-ősállatok nylon köpenyek, gumikabátok, átlátszó műanyag-zsákok zizegnek, zörögnek, izzanak. Gyíkbőrbe bújt asszonyok, kígyóbőrbe bújt férfiak. Es éhesek, És szomjasak. Kék, zöld, sárga, piros arccal tolonganak. Ki tudja, hogy itt vacogva állok? Kinek vegyek most virágot? Hol vannak a jóbarátok? Ki hallja meg, ha kiáltok? Nézem az esőt téged keresve. Hívlak kékülő szavakkal. Es piros, sárga, zöld fényvonalakkal óriási söröskorsót rajzol az esőbe az este. Megszületik az elmúlásba esve. Aranykorsóban aranysör pezseg, aranykorsó okád villanyfürtöket. Csurog a nyálkás kövezetre a foszforhab, villanyfoszfor. Hová megyek? Mit énekelek? „Ment meg uram engem a gonosztól I" El kéne szaladni. Itt kéne maradni. Itt állok egyedül. Azott fejemet lehajtom. A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Csütörtök este van. Nem átkozom magam. Nem siratom. S elindulok hazafelé, ázottan, életre szántan a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában. 11
