A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-07-28 / 30. szám

* ?j Ženini

Következő számunk tartalmából:

Miklósi Péter: LÉPCSŐK A VAGON

Mécs József:

PAULA

(elbeszélés)

Lovicsek Béla: BOSSZÚ

Veres János:

BARLANGKUTATÓINK

AFRIKÁBAN

Ag Tibor:

ZENEI

ANYANYELVŰNK

Címlapunkon P. Haško, a 24. oldalon Prandl Sándor

felvétele

A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Cs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald

Árpád. Telefon: 3328-64. Grafikai szerkesztő: Král Petemé. Szerkesztőség. 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 211. Nyilvántartási

szóm: SÜTI 6/46.

A szocialista országokban, ahol a nép végérvényesen eldöntötte, hogy a Szovjetunió példája nyomán a szocializmus és a kommunizmus építésének útjára lép, a marxizmus-leninizmus állami ideológiájává vált; egyre hatékonyabban befolyásolja az emberek gondolkodását és mindennapi cselekedeteit, egyre szélesebb tömegek sajátítják el. Természetes, hogy nem elég a marxizmust-leninizmust elsajátítani, annak tételeit megtanulni, de tudni kell megvalósítani a gyakorlatban is. Hiszen a marxista ideológia a cselekvés vezérfonala. Gyakorlat nélkül semmit sem érő szavakká degradálódik. A marxizmus-leninizmus egy új szocialista társadalom építésének ideológiája, és ezzel kapcsolatosan az is bizonyos, hogy ennek az új ideológiának a gyakorlatba való átültetése új munkamódszereket, új munkastílust követel meg. Megköveteli a munkához, a társadalmi problémákhoz való új hozzáállást. Mert érvényes az, hogy újat nem lehet régi módszerekkel, régi gondolkodással megvalósítani. A marxista-leninista ideológiában Lenin tanítása képezi a marxizmus továbbfejlesztését és az imperializmus és a proletár forradalmak korszakára való alkalmazását. Viszont, ha a leninizmus a marxizmus továbbfejlesztését, magasabb szintre való emelését jelenti, amely magába sűríti a kor követelményeit az objektív valóság alapján, akkor az is világos, hogy ezeket a követelményeket csakis új munkamódszerekkel, új munkastílussal lehet megvalósítani. Ezzel kapcsolatosan kerül előtérbe minden szocialista ország politikai, gazdasági és kulturális életének szervezésében a lenini munkastílus kérdése. De mi is az tulajdonképpen? Ha így tesszük fel a kérdést, bizonyosan minden vezető, de egyszerű ember is azt válaszolja, hogy az nem más, mint az irányítás és vezetés tudományossága, a kollektív vezetés érvényesülése, és ennek kapcsán az egyéni felelősség szüntelen növekedése. A kritika és önkritika, a magas fokú igényesség, a marxizmus-'leninizmus eszméihez való töretlen hűség, tehát következetes hozzáállás a társadalom fejlődésének problémáihoz.

A lenini munkastílusról különböző alkalmakkor általában sokat beszélünk. Meg is csodáljuk Lenint, aki megtestesítője ennek a munkastílusnak, megcsodáljuk következetességét, szerénységét, igényességét saját és mások munkájával szemben, megcsodáljuk határozottságát stb. Amikor az előadó eay-egy eklatáns példával bizonyítja Lenin munkastílusát, a hallgatok rendszerint egymásra néznek, mintha azt mondanák: hát igen, így kellene ezt csinálni, mindenkor és mindenütt és mindenkinek. Akkor kevesebb lenne a hiányosság.

Talán csak arra nem gondolunk, hogy a lenini munkastílus elsajátítása, gyakorlati alkalmazása szorosan összefügg a lenini erkölcsi normákkal és feltételezi azt, hogy aki ezt a munkastílust alkalmazni akarja, legalábbis meg kell közelítenie a lenini erkölcsi normát. Mert például a vezetés és irányítás tudományos volta abban van, hogy a vezető állandóan rajta tartja kezét az élét pulzusán. Mindig a reális valóságból indul ki a döntéseknél. De nemcsak erről van szó. Arról is,

hogy az irányító szervek az objektív valóságot tükröző jelentéseket kapjanak, hiszen a felsőbb szervek is csak akkor tudnak jó döntéseket hozni, ha ismerik a gyakorlati munka eredményeit és hiányosságait. Persze, ehhez szükség van a vezető vagy vezetők lenini gerincességére és őszinteségére. Mert ha erről beszélünk, akaratlanul is az jut az eszünkbe hogy vajon még manapság is hány esetben küldünk ide vagy oda megszépített jelentéseket, amelyekben maximálisan letompítódik a kritika és az önkritika. Feltehető a kérdés, kinek segít ez? Csak azt lehet felelni, hogy senkinek. De akkor miért csináljuk? Talán azért, hogy a szép jelentésekkel jó pontot érjünk el saját személyünk értékelésénél? Ez viszont már karrierizmus, aminek köze sincs a lenini erkölcsi normákhoz.

Vagy vegyük a kollektív irányítás módszerét. Ez igen fontos feltétele annak, hogy a vezetésben és az irányításban ne az egyén szubjektivizmusa, de a széles kollektíva legyen a döntő. No, de mit kezd a kollektív vezetés elvével egy olyan vezető, aki mondjuk diktátori hajlamú. Aki nem tartja tiszteletben munkatársai véleményét, aki csak saját szavaiban szeret gyönyörködni. Akinek a kollektíva nem az elvtársi eszmecsere fórumát jelenti, hanem inkább azt, hogy a kollektíva feltétel nélkül elfogadja a vezető egyéni véleményét. Bizony az ilyen vezetők kéz? alatt nem fejlődhet sem a kollektív irányítás, de még kevésbé emelkedhet magasabb szintre az egyéni felelősség a döntések és határozatok végrehajtásában. Az ilyen vezető legyen bármilyen képzett is, hibát hibára halmoz, és végül egyedül marad a hibákkal együtt.

Lenin közismerten a nyílt kritika és önkritika alkalmazásának híve volt. Ez munkamódszerének gerincét képezte. A kritikára és önkritikára úgy nézett, mint a haladás mozgatórugóira; nélkülük nem lehet eredményesen harcolni a társadalomban és az emberekben levő hiányosságok ellen. A kritika és az önkritika alkalmazásának szükségességéről, fontosságáról ma is sokat beszélünk. És általában elfogadjuk ezt az elvet. Sokszor azonban az az érzésem, hogy baj van a kritika és önkritika dialektikus egységének értelmezésével. Legtöbbször ugyanis csak a kritikát alkalmazzuk mások munkájának elbírálásában (sokszor ez is nélkülözi a tényeket), és kevesebbet használjuk az önkritikát, a saját munkánkhoz és hiányosságainkhoz való őszinte hozzáállást. De miért? Hiszen hiányosságok vannak és lesznek is. Kisebbek, nagyobbak. És ezeket emberek követik el. Sokszor a legjobb szándék mellett is a kérdés csak az, hogy ha nem ismerjük fel saját hibáinkat, és megrekedünk, akkor kinek segítünk ezzel? Minden bizonnyal sem önmagunknak, sem a társadalomnak. Persze nem igaz az, hogy a kritika vagy önkritika valami jó érzést vált ki az emberekben. Nem adok igazat azoknak, akik az ötvenes években úgy szólaltak fel a gyűléseken, hogy „olyan jól esett elvtársak, hogy megkritizálta-VARGA JÁNOS

tok". A kritika és az önkritika sokszor fáj. Nem is lehet másképp. Hiszen belső emberi vívódás következményeképpen jött létre. És állítom, hogy az a kritika és önkritika lehet eredményes, amelyik fáj. Amikor az ember elgondolkodik, hogy mit tesz jól és roszszul. A kritikával kapcsolatban azonban ki kell iktatni a „szótárból" minden olyan kifejezést, amely támadásnak minősíti a bírálatot.

Lenin igényes volt a saját és mások munkájával szemben. A feladatok nem teljesítését sem magának, se másoknak nem bocsájtotta meg. Leninnél azonban az igényesség nemcsak a nagy feladatok teljesítésénél nyilvánul meg. Nem ismert nagy és kis feladatokat. Egyszerűen feladatokat ismert, melyeket el kellett végezni. Ugyanolyan felelősséggel és igényességgel kezelte az egyszerű dolgozó napi problémáit, mint a nagy állami ügyeket Sokszor vagyunk tanúi annak, hogy magasabb tisztségviselők azt mondják, hogy ez vagy az a probléma nem tartozik rájuk. Nem foglalkozhatom kis dolgokkal, erre nincs idő. Nos, Leninnek volt ideje akkor is, amikor a szovjet hatalom igen bonyolult, nehéz időket élt át. Az igényesség kérdését mindig dialektikuson kell értelmezni. S munkánkban nemcsak másokkal, de önmagunkkal szemben is igényeseknek kell lennünk. Mert a két kérdés dialektikuson összefügg, és egyenesen feltételezi egymást. Nem lehet igényes más munkájával szemben az, aki nem igényes önmagával szemben. Ez fordítva is érvényes.

Lenin munkastílusára jellemző volt a szinte legendás szerénység. Az egyéni érdek alárendelése a közös érdeknek. Lenin életében volt egy igen megkapó mozzanat. Amikor a népbiztosok tanácsának elnöke volt, a tanács úgy döntött, hogy annak minden egyes tagja, tehát Lenin is, azonos összegű fizetést kap. De amikor a fizetésre sor került, akkor Leninnek nagyobb összeget utaltak ki. Megkérdezi a titkártól, hogy ez meg micsoda? A titkár elmondta, hogy a népbiztosok tanácsa a távollétében úgy döntött, hogy ő többet kap, mint a többi. Lenin a titkárának harmadfokú pártbüntetést javasolt azért, mert ezt nem akadályozta meg. És kijelentette: amennyiben ez még egyszer megtörténik, javasolni fogja a pártból való kizárását. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyen lősdi hívei legyünk, hiszen Lenin más korszakban élt. mint mi. De az biztos, hogy sokan elgondolkodhatnának ezen a példán. Főleg azok, akik társadalmunkban valamilyen úton-módon mindig többet akarnak elvenni a közös kasszából, mint amennyivel ahhoz hozzájárulnak. Lenin szerénységére az is jellemző, hogy a gyűléseken mindig elsőként jelent meg, és nem utolsósorban az is, hogy a kommunista szombatokon ő maga is részt vett és saját példájával serkentette a párt tagjait és a pártonkívülieket. Vajon nem lenne-e jó, ha ezt a példát több vezető nálunk is megfogadná?

Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy a lenini munkastílus és a lenini erkölcsi normák között a dialektikus egység szinte feltételezi egymást. A lenini munkastílus és az azzal összefüggő normákra vonatkozó elvek is érvényesek. Nem állják meg a helyüket azok a nézetek, hogy más volt az a kor, amikor Lenin élt, mert én azt állítom, hogy Lenin munkássága az októberi szocialista forradalom és az azt követő külföldi katonai intervenció közepette semmivel sem volt kevésbé bonyolult, mint ma, s az ő felelősségé aránytalanul nagyobb volt, mint egyes mi tisztségviselőké. Ezért tehát a lenini munkamódszereket és az ehhez kapcsolódó lenini erkölcsi elveket ma is tiszteletben kell tartani, mert ma is alapját képezik a szocialista társadalom fejlődésének.

2